Ezzel a könyvvel kellett volna kezdeni, nem itt fogalom nélkül olvasni az analitikusokat eredetiben (nem mintha kettőnél többet olvastam volna, de ez mellékszál). Mitchell és Black megismerteti az olvasót a pszichoanalitikusok lényegével egy kisméretű, olvasmányos, de nem buta, és alig leegyszerűsítő kötetben. Természetesen rengeteg elvész ilyen módon az analitikus irodalom bosszantó, valóságtól elrugaszkodott, nyakatekert szépségéből, de ne engedjük, hogy ez elvegye a kedvünket. A szerzők elmagyarázzák, ki ki volt és mi volt a legfőbb gondolata. Ha nem készül az ember analitikusnak és nem szeret nagyon sokat olvasni, ugyanakkor mégis szívesen kapna egy képet arról, miben is mesterkedtek ezek Freud óta, vagy esetleg vizsgáznia kell belőle, akkor ez a megfelelő könyv. Kognitív pszichoterápiás iskolában képződött terapeutajelölteknek pszichoterapeuta szakvizsgára való készüléshez kiváló. Igen, jobban meg lehet érteni belőle a lényeget, mint a Szőnyi-könyv kapcsolódó fejezeteiből.

A kötet hét fejezetből áll, a főbb irányokat mutatja be. Az első természetesen Freud, a második az énpszichológia Anna Freuddal, Margaret Mahlerrel és Hartmannal, a harmadik Sullivan. Ezután megint következik egy nehezebb rész, Melanie Kleinnel, de még mindig jobb, mintha eredetiben kéne olvasnunk Kleint, nem igaz? (Nem mintha valaha próbáltam volna, az ember legyen tisztában saját korlátaival). Az ötödik a tárgykapcsolatok, Fairbairn és Winnicott, a hatodik Erikson, Kohut, szelfpszichológia, a hetedik fejezetben pedig Újraértelmezők címszó alatt a kortárs vagy majdnem kortárs furcsa alakokat foglaljuk össze, úgy is mint Kernberg, Schafer, Loewald és Lacan. Tessék, meg is volt mindenki.