Zsoldosba is belekóstoltál, ez helyes. Jó, hogy szem előtt tartod a kort, amelyben írt. A Feladat mellé, a teljesebb kép érdekében, Isolde! hallod? kérlek, olvasd el feltétlenül a másik 2 regényt is, ami a Feladattal egyfajta trilógiát képez: az "A Viking visszatér" és a "Távoli tűz" című könyveiről van szó. A "Távoli tűz" egyébként nagyon olvasmányos és hangulatos, szerintem a háromból ez a legjobb (de durrogó lézerpisztolyokat ott se várj :) ).

Neki meg kevesbe tetszett link nevetseges. Azzal kezdi hogy behanyik a scifitol es osszesen kettot olvasott. Kar volt belinkelned mert aki nem ismer egy mufajt semennyire csak hany tole annak a velemenye teljesen erdektelen.

"2 regényt is, ami a Feladattal egyfajta trilógiát képez: az "A Viking visszatér" és a "Távoli tűz" című könyveiről van szó." A A Viking visszatér és a Távoli tűz bár eszméletlen jó könyvek, de semmi közük a Feladathoz. A Feladat "folytatása" az Ellenpont, amely sokkal-sokkal jobb a Feladatnál.

ebből készült film is. 1975-ben. http://www.imdb.com/title/tt0996016/

Mindig meglepnek azok a lángelméjű szakértők, akik egzakt, tudományosan megalapozott észrevételeket tudnak a távoli - tehát fiktív(prognosztizált) - jövő jelenségeiről tenni az évszázadokkal korábbi jelenben. Ráadásul alighanem nagy gondban lennének, ha Thomas Kuhn, Sklovszkij, Jung, Sartre stb stb munkásságáról nagy vonalakban be kellene számolniuk, vagy rádiócsillagászatról, evolucionizmusról, a relativitás-problémakörről, informatikáról, módszertani kérdésekről, neuro-fiziológiáról, kvantummechanikáról elmondani két olyan összetett mondatot,amit nem röhögnek rommá az adott tudományterület valódi szakértői. Szeretném tételesen bizonyítva látni a műben leírtak elképzelhetetlenségét. De legalább érveket olvasni. Igen! Az érvekkel is beérem. De azzal is elégedett lennék, ha irodalmi alkotásként szemlélve a könyvet a pongyola általánosságokon túl néhány konkrétabb, érvényes megállapítást olvashatnék a mű (szerző)üzenetéről. Vagy egy értelmes észrevételt a semmitmondó becsmérlésen túl. Az nem lehet, hogy semmilyen gondolat ne képződjön olvasás közben! Pláne ennek a könyvnek az olvasása közben...

Sziasztok! Én csak most kezdem felfedezni magamnak a scifi témájú könyveket.Legjobban a Arkagyij és Boris Sztrugackij - Stalker tetszett eddig, vagy pedig a Richard Matheson - I Am Legend című műve. Tudnátok hasonló könyveket ajánlani vagy írókat?Nekem azok tetszenek inkább amiben nem feszegetnek semmilyen természetfölötti erőket,hanem tudományos alapokon ál.Vagy mi. :)

Javaslom, hogy ne olvass több Zsoldost. Csalódni fogsz. Elvárásaid szentháromságát (legyen izgalom, lőjenek sokat, legyen mondanivaló) egyik regénye sem fogja teljesíteni. Mondanivalóban nincs hiány, nem erről van szó, hanem az izgalom, főleg pedig a lövöldözés az, ami nem jellegzetessége a regényeinek. Az ő regényei történetek, erről-arról, hosszú mesék, és mint minden mesében, vannak izgalmas pillanatok is, és vannak mély elgondolkozások. Aki ezt nem bírja türelemmel, annak nem a sci-fivel, hanem sajnos az irodalommal van problémája, de ezt tekinthetjük puszta tévedésnek, egy elvárásokkal indult találkozás okozta csalódásnak. A feladat még csak nem is eseménytelen, laposan hömpölygő regény, és nem is hosszú, csak éppen nem egy gyorsan emészthető akciófilm. A reaktorbalesetből lehetett volna más is, de itt egy máshol általam sosem látott ötletnek teremtette meg a helyet. Nem tudom, hogy a consociator jövőbeli alkalmazását miért tartod ennyire kizárhatónak, de elárulom neked, hogy a sci-fi lényege nem a pontos tudományos megalapozottság. Ha ezt várnánk, akkor majdnem minden sci-fi sorozattól és a legtöbb sci-fi filmtől megvonhatnánk a sci-fi jelzés használatához való jogot. (Nem is lenne a dolog alaptalan.) A sci-fi maga elé tesz egy ötletet, és ráépít egy történetet, úgy, hogy a történetnek ez az ötlet legyen a magja, és nem kell a sok sallang, a bolyongás mindenféle történetszálak között, nem szorul kiegészítő ötletekre. A sci-fi nem a tudományos tartalomban különbözik az irodalom klasszikusnak tekintett főágától, hanem a korrektségében, a tisztázottságában. Az alapötlet, és az arra épített járulékos ötletek elképzelt lehetőségek, amelyek a természet- vagy társadalomtudományok iránt érdeklődő író és olvasói között egy gondolatkísérlet. Mi lenne, ha ez és ez történne? Ha ez vagy az lehetséges lenne? És a történet maga lehet szövevényes és csalafinta (a Második Alapítvány utolsó néhány szavánál jobb csattanó nekem nem szükséges egy regény végén, amely persze kizárólag akkor érthető egyáltalán, ha az ember végigolvasta az egész kötetet), de az egész közepén mindvégig ott világít az alapötlet, egy feltevés, egy találmány, egy játékból feltételezett lehetőség. A feladat központi ötlete kettős. Az egyik az, hogy a consociator nevű szerkezettel más humanoid gondolatai vagy érzelmei olvashatóvá tehetők lehetnének. Az ötlet nem egyedülálló, de a megközelítési mód azért nem elcsépelt. A második ötlet viszont szerintem egyedi: őrizzük meg a saját személyiségmintánkat, és később ültessük be azt egy befogott ősemberbe, akinek azt a _feladatot_ hagyjuk a gondolataink között örökül, hogy ugyanígy szerezzen magának társakat, és vigyék vissza az űrhajót a Földre, a kutatóút eredményeivel együtt. A Föld ugyanis várja őket, és az űrhajósok _feladata_ és elvárt kötelessége a küldetés befejezése. A "lassúság" egyik általad nem szeretett példája lehet, amikor Gill Umu testében találja magát, és megpróbál ura lenni a helyzetnek, eközben Umu halálra rémül a mellé társul kapott Gill jelenlététől a saját megszokott testében, és csak apránként sikerül lecsillapodnia. De utána Gill felfedezi az új testet, Ványával még finom, ritkán élvezett sültet is csináltat magának, pontosabban Umunak, és így tovább, vannak finom, egyedi ötletek. További csavar a történetben, hogy amikor Umu-Gill újabb társakat vesz maga mellé, nyilvánvalóan azoknak is a saját személyiségmintázatát kell megkapniuk, hiszen ez az egyetlen rendelkezésre álló. És érdekes probléma, hogy hogyan lehet elkerülhető az egyszerű klónosodás ilyen esetben, és Zsoldos figurája ezen sokat dolgozik, kínlódva a magába plántált felelősségtől. Mattal való találkozásuk minden értelmezés szerint drámaian alakul, amit nem tekinthetünk unalmas, érdektelen cselekményszálnak. De nagyon érdekes a varázslatos hatalma utánpótlása nélkül végtelenül gyengeként egyedül maradó Eddie ötlete is. Ne érts félre, én nem valami szakadár irodalmár vagyok, csak egy programozó, aki a legjobb időben kapott rá a sci-fire, amikor már volt elegendő utánpótlás, és még volt szelekció. És még nem rontotta meg a bűzével a sci-fi nevet a sok amerikai tucatsorozat, amelyek ma sajnálatos tévhitben hagyják a sci-fit csak azokból ismerő ifjakat és idősebbeket. Zsoldostól én csakis regényeket ismerek, tudtommal soha nem jelent meg novellája. A regényei viszont mind kiválóak, és ez sem mindennapos dolog egy író pályafutásában. Minden regénye másról szól, és szerintem mindegyik jó. Ha a kényelmesebb tempót, a mesés történetet és a néha elmélázva feldolgozható apró, humanista gondolatok felszedegetését megkedveled, akkor mégiscsak érdemes lehet próbát tenned vele. Akik az első kommentekben folytatásokról szóltak, ijesztően el vannak tévedve. Zsoldos Gáma-trilógiája a következő kötetekből áll: 1. A Viking visszatér – ez egy kalandtörténet egy ősemberek közé vetődött, onnan menekülő űrhajósról. 2. Távoli tűz – egyik legkedvencebb regényem, egy terjedelmes, hosszú mese egy modern emberről, aki uralkodója lett egy kis, ókori, tengerparti városnak, ahol ő uralkodóként egy felvilágosult társadalom működését próbálja ötvözni egy ókori civilizáció képességeivel, és országát számos jóban és rosszban próbálja lelkiismeretesen elkormányozni. Remek karakterek, jó történetek, sokféle történelmi lecke van egybeépítve. Önmagában is teljesen élvezhető. 3. Az utolsó kísértés – az előző rész folytatása, de úgy, hogy megtudjuk, az előző könyv története másképp folytatódott, mint ahogy hittük. Három rövid szál fonódik itt egybe, egy találkozás egy régóta félt ellenség képviselőjével, egy házassági, szerelmi dráma és egy erkölcsileg a trilógiát lezáró találkozás egy másfajta uralkodóval. Az eddig elmondottak nem mindenben adják vissza a pontos igazságot a regényekről, de nem akartam több poént lelőni, mint amennyi szükséges. Valamint: A feladat – lásd fent. Ellenpont – ennek az égvilágon semmi köze sincs A feladathoz, más a helyszín, a kor, a szereplők, a lényeg. Egy rejtélyes robotkomplexum feleszmélésével kezdődik, akik egy régi parancsot teljesítve elindulnak az Ember megkeresésére. Nem tudják, hogy mit kell leresniük, mivel az embert még sosem látták, de azért csak megpróbálják. Érdekes rejtvényeket látunk, amelyekben ismert dolgok leírására ismerhetünk rá úgy, ahogy egy a világtól teljesen idegen, semmit sem értő intelligencia látja őket; rövid történetek az odüsszeia különböző állomásain; végül pedig az út másik végéről indulunk el egy neoprimitív civilizáció egyik tagját kísérve. Nekem az ellenpontozottság, mint mondanivaló nem jött ki igazán érthetően, de ettől a regényt még szívesen olvasgatom. A holtak nem vetnek árnyékot – nagyon furcsa hangulatú rész a könyv első harmada-fele, egy jövőbeli szerelmi történet sok vívódással, viszont a könyv második felének a története nagyon hirtelen fordulatból indul. Egy ismert amerikai mozifilm is készült lényegében erre az ötletre épülve. Lövöldözés nincs, de feszültség van. Zsoldos Péter büszke volt erre a regényére, és fájlalta, hogy a kiadó mellőzőleg bánt vele, egyszer egy buszon utazva mondta el nekem, mikor véletlenül találkoztam vele. A sci-fi nem mindig tudományközpontú, és közel sem mindig technikaközpontú. Zsoldos regényei láthatóan keveset törődnek a technikai és természettudományos tényekkel, mert ahogy azt a sci-fiben sokszor teszik, ezeket csak igénybe vette, nem ezekre épített. Ha az utóbbi alapkövetelmény lenne, akkor a nagy ABC sem lett volna világhírű: Asimov, Bradbury, Clarke. Asimov robottörténetei között krimik és egy alapgondolat (a robottörvények) próbálgatásai, az Alapítvány-történetei pedig néha kalandos, néha morfondírozó, történelmi és szociológiai alapelvekre épülő elbeszélések, elsősorban a társadalmi összhang különféle lehetőségein és szükségszerűségén töpreng, a történetek mélyén. Bradbury alig foglalkozik a technikával, és ha igen, sokszor akkor is csak jelzésszerűen, tessék-lássék. Vagy éppen azért, hogy megmutassa, amit ma sokaknak észre kellene venniük, hogy a túl sok technika már bennünket képes veszélyeztetni. Amikor Oriana Fallaci riportot készített vele, hangsúlyozta Bradbury technika iránti bizalmatlanságát, a régimódi, "természetes" életmódhoz közel maradás vágyát. Clarke sokféle dolgot írt, nehéz lenne röviden kategorizálni. De a leghíresebb regénye, a 2001: Űrodüsszeia egyik fő történetszála egy lelkiismeretével vívódó számítógép pszichotikus vergődése, ami nem tipikusan a sematikus és gyorsan fogyasztható filmek alapanyaga, már persze ha tudni is akarjuk, hogy a számítógépnek tulajdonképpen mi is a baja a szereplőkkel. De ez a rövid regény is bonyolult, és minimum négy alaptémát vesz sorra. A szerintem legjobb regénye (A város és a csillagok) pedig egy szövevényes történet, amelyben morális párbajra kényszerül egy minden tekintetben a technikát élvező város és egy emberek szoros szövetsége által lakott "vidéki" országrész, hogy maradjak továbbra is a félhomályban hagyott ismertetőknél. És még egy csomó más könyve is megjelent nálunk, van választék. A negyedik "nagybetű" Lem. A magyar kiadók kedvelték őt, és sok kötete jelent meg. Krimi, űrkalandok, robotok népmeséi, a hosszú útról egy későbbi korba érkezett ember szembesülése az új technikával és a régi világképével, utópisztikus történet űrutazásokról, az űrállomás személyzetével látomásokban és hallucinációkban kommunikáló bolygó meséje, és még folytatható. A sci-fi nem egysíkú, és főleg gyakran nem az, aminek látszik. Például ott van a Végjáték, egy szenzációs regény egy jövőbeli katonaiskola gyerek űrharcosairól, ami nyilvánvalóan sok lövöldözéssel és sok kalandozással kecsegtet, pedig a regény ennél sokkal érdekesebb ötletekre épül, egyedi ötletekre, és mellesleg ez az egyik legérzelmesebb, legfájdalmasabb történet, amit valaha olvashattam. Sci-fi, amely technikára alapoz, de nem törődik a technika megvalósíthatóságával. Régi írók rossz szokása volt, az új műfajt még gyakorlatlanul próbálgatva, hogy mindennek meg akarták adni a magyarázatát, a leírását, minden technikai eszközt bemutattak, minden űrbéli jelenséget megmagyaráztak. Azóta a gyerekek már együtt nőnek fel ezekkel az ismeretekkel – hihetnénk, pedig ez csak a látszat –, és ma már rutinosan lehet használni jövőbeli találmányokat an

Csomesz – és mások –, ha a Stalker tetszett, akkor bizakodj, mert vannak hasonlóak. Ám hogy tudományos alapon? :-D A Stalker alaptörténete másról sem szól, mint egy teljesen ismeretlen és érthetetlen eredetű és magyarázatú dolgokkal telehintett Zónáról. Ennél kevésbé tudományosat nehezen találhatnánk. :-) De ha így kérdezel, akkor ezek szerint erre is nyitott vagy és arra is. Ha csak most jössz bele a sci-fibe, akkor régi dolgokat ajánlhatok, mert azok még változatosak voltak, és kevésbé kommerszek. Mostanában az amerikai sorozatok és akciófilmek szereztek kizárólagos jogot a sci-fi fogalmának hordozására, és ez a szalma már unalmas egy idő után. Tény, hogy én régimódi ízlésű pasas vagyok, de állítom, hogy érdemes próbát tenned régi írásokkal. Menj be bármelyik antikváriumba, menj oda a sci-fikhez, és végy szemügyre mindent, ami 1990 előtt jelent meg nálunk. Komolyan. A Kozmosz Fantasztikus Könyvek volt az első sci-fi könyvsorozat nálunk, és nagyon gondosan válogatták össze a listát. Később Galaktika Fantasztikus Könyvek néven folytatódott, de ott volt a Kossuth Fantasztikus Könyvek sorozata is. Koronagyéméntjaként a tudományos igényeket kifogástalanul kielégítő Az Androméda-törzs című regénnyel, amelynek sajnos sokat árthatott a 2008-ban filmváltozatnak csúfolt szemét. Akkor sokkal inkább az 1971-es, ami legalább a könyvről szól, de maga a könyv a legjobb. Jó sorozat volt a Sci-fi mesterei, a Möbius SF és a Valhalla sorozata is, ezek későbbiek, de még elég jó ízléssel lettek válogatva. De persze ezeken kívül is volt sok jó könyv. Amiket én kerülnék, azok a többrészes könyvsorozatok, mármint egy író által monumentális regényciklussá vagy hasonlóvá kinevezett megélhetési könyvek, és a nagyszerű író régen kiadatlanul maradt írásait összegyűjtő könyveket. (Feltételezhetően azért nem adták ki, mert nem jó.) Ha biztosra akarsz menni, akkor a Kozmosz Fantasztikus Sorozat, a kis méretű könyvekből álló régi sorozat köteteit ajánlom, mert abban még alaposan keveredtek a különféle nemzetiségű írók, a klasszikus sci-fi területén. És ha a Sztrugackij-fivérek tetszettek, akkor kár lenne elzárkódnod a kelet-európai és japán íróktól. És mindenekelőtt ajánlom a Galaktika olvasását. A mostani sorozat, a 176.-tól nem az igazi, mert felhígítják technikai írásoknak álcázott reklámokkal és más érdektelenségekkel, így pedig már nem éri meg az árát. A 175. rész előtti szakaszról én lemaradtam, mert a magazinoktól már besokalltam. A nevezett magazin-formátumú (61.-től) időszakban kicsit összezavarodtak a koncepciók, és rossz küllemű, soha meg nem bocsátott tálalású vegyes dolgok voltak benne, de volt közte nagyon jó is, nagyon rossz is. Az 1-60. számúak "A" Galaktika, ezekben vannak tematikus és vegyes számok is, némelyik szám csak keveseknek érdekes, de lapozgatni már érdemes közöttük. A Galaktikák mellett megjelent mára összesen 10 (vagy már több) Metagalaktika is, ezek vastagabbak, és ezekből az 1-4. és 9. számok válogatások, a többi valami más. Azért ajánlom a novellákat, elbeszéléseket, mert sokszor "sci-fibbek" a regényeknél, mert kihagyják a tölteléket, maradnak az ötletnél. Ha csak fél oldal, akkor annyi. Emlékszem ilyen bombára. És ha belekóstolsz mindenfélébe, márpedig így ez gyorsan megy, akkor már jobban fogod tudni, hogy mi a kínálat, és ebből te mit szeretsz.

Én nem is mai értelemben vett szkifinek látom ezt a kötetet, hanem drámai műfajnak. Itt tényleg csak kulissza a távoli jövő, díszletek, a fikció ugyanígy. Moralizáló a regény, gondolkodtató. Tulajdonképpen semmi mmás nem történik, mint ami a valóságban logikusan történne a kezdeti ötlet-felvetés után: az alkotási folyamat döcögve-tragikusan pályára áll. És igen: az ember mindenféle szociológiai diplomával meg kfki-s előélettel felszerelve is mélyen alatta marad a szerző intellektusának. Kellemetlen, kínzó érzés. Alázatra tanít. Hiszen szerző nem kijelölt (tekintély-elven) tanítóm, hanem kiérdemelten a tanítóm. Kognitív disszonancia, de itt és most ez nem baj, sőt: megnyugtató. (Az kevésbé megnyugtató, hogy Zs.P. trolin közlekedik és nem az MTA-ba.) Ugyanakkor az öröm egyik legőszintébb forrása: gondolatokat kapni, csak úgy. Ilyenkor tudok kicsit örülni a magyar nyelvnek és reménykedni benne hogy egy honfitárs sem lesz olyan szorgalmas, hogy Zsoldost fordítson világnyelvre. Versenyelőnyt vesztenénk. A versenyelőnyhöz persze olvasnunk is kellene...