Lénárd Sándort különben onnan ismerem, hogy még valamikor egyetemista koromban bementem a Bélához, aki a könyvesboltos Sopronban, és mondtam neki nyafogva, hogy adjon már valami jó könyvet, és ő adta a Völgy a világ végén címűt. A láthatatlan ház a Völgy...-höz hasonlóan a brazil éveiről szól, konkrétan az történt, hogy Szerb Antalné, aki lelkes levelezőtársa és rajongója volt a brazil őserdőbe szakadt romantikus vadember polihisztor hazánkfiának, megkérte, hogy írja le egy napját. Lénárd meg szerintem az életben is egy sokatbeszélő ember lehetett, ráadásul akkor már egyedül élt, úgyhogy leírta egy regénnyi terjedelemben. (Lénárd kalandos életéről írtam pár sort itt a másik könyvénél.)
Szóval elmeséli a napját, reggeltől. A nap során főként kertészkedni kell, a dzsungelben mindenféle kártevő akarja megenni az ember növényeit, Lénárdnak pedig sok növénye van, fele helyi, másik fele pedig a Föld más részéről származó haszonnövény, vagy például fenyők, amelyeket ő ültetett. Reggelizik, ebédel. Néha közben beesnek orvosi ellátásért emberek, mindenféle korú és nemű, változatos problémákkal. Délután a szerző inkább már olvas, ír, fordít és leveleket ír a világ minden táján meglévő levelezőtársainak minden nyelven.Természetesen a nap során erről vagy arról eszébe jutnak gondolatmenetek, és így azt is megtudjuk, miről mi a véleménye, valamint sok emléket idéz fel, a Micimackó latin kiadatásának történetétől kezdve a helyi bűnügyekig.
Megmondom, miért szeretem ezt a könyvet. Hát, ez elég közhelyes lesz, de így van. Lénárd Sándort az életben én egyáltalán nem kedvelném, szerintem pontosan az a fajta mindenkivel haverkodó, nagyhangú, fontoskodó, kultúrsznob nárcisztikus férfi lehetett, akiket nem kedvelek. Aki csak Bachot hajlandó hallgatni, aki egyáltalán nem nyitott a modern világra, aki a Micimackót képes latinra lefordítani (klassz dolog; én azokat a tevékenységeket szeretem, amiknek van értelme). Az a tipikus magyar férfi, aki mindig mindent jobban tud. És akkor észre kell venni, hogy pár dologban hasonlítunk, és ezért szeretem, mert tetszik nekem, hogy egy tőlem ennyire különböző ember egy másik korban néha az én véleményemet írja le dolgokról. Az egyik az, hogy Lénárd akármerre megy, a II. vh-s Rómában és a brazil őserdőben is iszonyú fogékony az apró, jó dolgokra az életben, észreveszi őket és örül nekik. Az egy nap, amit leír, tele van örömmel, a szalonnától kezdve, amit reggelizik, az esti intellektualizáló levelezéséig. Hogy látja az életben, hogy mi a szép. Én is ilyen szeretek lenni, nem biztos, hogy mindig gyakorlom, de értem a lényeget. A másik, amiért szeretem, az a természet szeretete akár az emberi alkotásokkal szemben, pedig a természet nem mindig kegyes Lénárdhoz és napi egy órát kell hangyairtással töltenie, ha nem akarja, hogy megegyék. Viszont saját patakja van és képes beszólni arra, hogy valahol a falból egy csőből jön a víz és abból kell inni, az tuti nem normális dolog. Én idáig nem megyek el (amúgy is ma már műanyagpalackban veszed a vizet a boltban, és az már a természetesebbik verzió, ha a csapból jön), de lényegét tekintve hasonlóan gondolkodom.
Olvastam valami könyvismertetőben, hogy ez a regény a honvágyról szól, mert anyanyelvén írja és mert Magyarországról hozat paprikás szalonnát, nekem nincs ez az érzésem. Nekem az az érzésem van, hogy Lénárd sok helyen élt, és most van ott, ahol szeret lenni, a saját patakja meg erdője mellett. Nyilván magányos, amit levelezéssel old meg, nekem ez is rendben van.
"Az ember nem élhet csak emberek között. Szüksége van a fák társadalmára. Földet, áldott termőföldet csak a fák gyártanak neki. Nap ellen, eső ellen csak a lombok védik. Leghívebb barátunk a fa: jól teszi, aki fából farag magának védőszentet, s imádkozik hozzá."
Rendben, néha kissé pátoszos, ugyanakkor nekem tetszik, hogy Lénárd nem egy álszent öreg hippi, nem a panellakás tizedik emeletén írja ezeket a sorokat, mint én, hanem tényleg ott a völgyében a fáival meg a termeszeivel.
