Jó, egy szakkönyvben nem idegesítenek annyira az elütések meg az "egyébb"-ek, mint a regényben, de az, hogy a könyv fedőlapján nem bírjuk leírni a szerző nevét (Yalom helyett Yalon szerepel), az azért egy kicsit gáz. Most, hogy elkezdtem csoportterápiás helyen dolgozni, ezt olvasom, meg mert nagyon szeretem Yalomot. Azért, mert nagyon okos, részletes és szakmailag megalapozott, mindig egy csomó legújabb kutatási eredményt idéz, de közben esetismertetéseket, sztorikat szúr közbe; látszik az egészből, hogy szereti a munkáját; és megvan benne az a főleg amerikai pszichiáterekre jellemző optimizmus, ami az európaiakból legtöbbször hiányzik. Az amerikai pszichiátriakönyvekben a betegek meggyógyulnak, de legalábbis jobban lesznek, vagy elindulnak egy úton, az orvosok pedig úgy érzik, hogy amit csinálnak, az hasznos és fontos. Az európaiak sokkal pesszimistábbak, de egy Rogers vagy egy Yalom-könyv elolvasása után az embernek kedve támad pszichoterapeutának tanulni és/vagy pszichoterápiára járni.
Szóval Yalom jó tanár.
Ami a csoportterápiás könyvét illeti, sokkal vastagabb, kicsit szárazabb és szakmaibb a magyarul eddig megjelent könyveinél, viszont cserébe tényleg mindenre kiterjed. Azért néhol felcsillan az öreg Irvin humora, a kedvencem az új kiadáshoz írt előszava, amelyben sajnálkozik, hogy a régihez képest meg kellett húzni a könyvet, és minden nap "kihúzott fejezetektől véres ujjakkal" kelt fel az íróasztalától.
És hát ami még nagyon jó, és viszonylag ritka jelenség a pszichoterápiás irodalomban, hogy cseppet sem elvakult valamely irányzat felé, hanem végig nyitott és objektív próbál maradni. Hosszú távú ambuláns csoportokról írja a könyvet, de sok észrevétele más típusú csoportokra is igaz, illetve ahol nem, ott külön kitér erre. Viszont egyik pszichoterápiás irányzatot sem erőlteti, és ezt idézni is akarom.
"A terapeuta többféle magyarázattal is megvilágíthatja ezt a betegnek; a magyarázatok többféle vonatkozási keretekből származhatnak és mindegyik lehet igaz. A freudi, tárgykapcsolati, énpszichológiai, egzisztencialista, tranzakcióanalitikus, jungi, gestalt, transzperszonális, kognitív, behaviorista magyarázatok mind igazak lehetnek egyidejűleg. A vehemens kijelentések ellenére egyiknek sincs kizárólagos joga az igazsághoz. Végül is valamennyi egy képzeletbeli 'mintha'-struktúrára épül, azt állítva: 'úgy viselkedsz, mintha ez meg ez a dolog igaz volna'. A szuperego-id-ego, az internalizált tárgy, az éntárgy, szelftárgy, a grandiózus én és a mindenható tárgy, a gyermek-szülő-felnőtt énállapotok - ezek a fogalmak a valóságban nem léteznek. Létezésüket csak magyarázó erejük bizonyítja."
Aki már hallotta valaha pszichoterápiás iskolák képviselőit, amint a másik iskolát szidják, az érti, miről beszélek.
