Ezt is Phanghanon olvastam, mert a pasim kedvenc írója ez a Robin Hobb. Azt mondtam róla, hogy ez olyan "klasszikus fantasy", de akkor jól rendre lettem utasítva, mert a klasszikus fantasy az pont nem ez. Pedig én az ilyet nevezném el klasszikus fantasynek, dehát ha nem, hát nem. A lényeg az, hogy nincsenek benne orkok, mágusok, elfek, sárkányok, meg mittudoménmik, amik a fantasy-regényekben szoktak. Középkorias környezeteben emberek szerepelnek benne, trónviszály, háború, kalózok, időnként egy-egy szereplő különleges képességekkel rendelkezik, tud az állatok fejével gondolkodni, vagy más embernek gondolatokat sugallni, de nagyjából ez minden. A környezetet, témát, hangulatot tekintve Martin: Trónok harcára emlékeztetett, csak persze nem olyan grandiózus, és egy szálon fut. A főszereplő egy fattyú fiúcska, aki lassanként a király orgyilkosává képződik ki önhibáján kívül, közben sok fájdalmas helyzetbe keveredik, barátokat veszít el, kudarcok érik, és persze belekeveredik mások cselszövésébe, így néha üdítően nyomasztó a könyv, ami direkt jót tesz neki. Jók a karakterek, az öreg méregkeverő jó figura, nekem különösen Türelem hercegnő tetszett, aki egy felelőtlen, ötletszerű, rendetlen teremtés, és olyan hiteles, hogy meg tudnám mondani, milyen típusú pszichoterápiába küldeném. Izgalmas és szórakoztató, rendesen és jól megírt könyv, ami állítólag a fantasy világában nagy szó, de mivel sosem olvastam rosszul megírt fantasyt, mert nem olvasok olyasmit, vagy ha igen, akkor hamar eldobom, ebben nem tudok nyilatkozni. Hiányzott a női főszereplő, de a folytatásban állítólag lesz az is.
A korrektort meg be kellene perelni, mert a színtisztán látszik, hogy bele sem olvasott a szövegbe. Csomót röhögtem azon pl., hogy valaki "a kezembe nyomott néhány almát a lovaknak, (..) úgyhogy lementem és megettem a lovakat." Megette a lovakat...?