"Egy Adel nevű hajón utazott. A kabinokba beszivárgott a konyhaszag, egy angol azt állította, hogy harcolt Waterloonál, a harmadik nap estéjén fénylő testű delfineket pillantottak meg a láthatáron, bukdácsoló hullámra emlékeztettek, a ruletten állandóan a tizenhatos jött ki." - Azért nem kizárólag neuropszichológiát olvasok. A Selyemről brainoiznál olvastunk és köszönjük. Nagyon szép kis könyv, tartalmilag is, meg külalakra is, fehér alapon egyetlen vörös japán betű, csak az a baj, hogy a szép fehér színe kicsit pirosas lett, mert összedörzsölődött a táskámban a Kognitív fejlődés-neuropszichológiával. A fülszöveget maga A. B. írta, ami alapján az ember rögtön egy tenyérbemászóan nagyképű szépírót képzel el. "Ez nem regény." - ez az első mondata, ami rögtön hazugság; a vége meg az, hogy "tizenkilencedik századi történetről van szó: fontos, hogy senki se várjon repülőgépeket, mosóautomatákat és pszichiátereket. Nincsenek. Bár ma sem volnának." - ami a pszichiáter, vagyis az én szemszögemből undok köcsögségnek tűnik, és arra gondolok, bárcsak nárcisztikus olasz írók se volnának egyáltalán.
De meg kell bocsátani, mert utána valóban gyönyörű történet következik: egy francia selyemkereskedőről, aki néhányszor meglát egy japán lányt. Kicsit olyan a történet is, mint egy japán metszet, nagyon egyszerű, nagyon profi és nagyon szép. Kevés szóval (nincs száz oldal) és jól megírt rövid mondatokkal mesél az úgynevezett szerelemről, vagy inkább a vágyódásról. Vágyódásunkról a Szerelemre, anélkül, hogy egy pillanatra is nyálas lenne vagy közhelyes vagy unalmas vagy túlzó.
Klassz a fordítás is.