Úgy kezdődött, hogy bementünk a könyvesboltba nézelődni, és ott volt ez a könyv, szimpatikus borítóval, Galaktika sorozatban, nő írta, a női írókat szeretjük, ráadásul biológus, sőt, genetikus, azok különösképpen jól írnak (vö. Ulickaja), ráadásul lengyel-magyar=két jóbarát, láttam azonnal, hogy ez a nekem való könyv.
Már a második oldalon nyígni kezdtem, de akkor még azt gondoltam, hogy a tehetségtelen, középfokú nyelvvizsga szintjét sem megütő fordító tehet róla. A huszadik oldal tájékán már nagyon hangosan és csúnyán szidtam a szerkesztő összes felmenőjét - legalább elolvashatta volna ezt a könyvet, nem? Titokban annyira oldszkúl vagyok, hogy mélyen tisztelem a nyomtatott szöveget. Azt gondolom, hogy ilyen helyesírási és stilisztikai hibáktól hemzsegő szemetet nem szabadna kiadni, ilyen mondatokat a szép nyelvünkön nem szabadna büntetlenül leírni, és ha már a kiadónál senki nem bírta elolvasni, legalább a word helyesírásellenőrzőt lefuttathatták volna rajta. Szóval a huszadik oldalon messzire elhajítom a könyvet, és reménykedem benne, hogy a fordító és a szerkesztő lesznek majd az elsők, akiket falhoz állít a forradalom.*
Később iszom egy kis zöld teát, felhívom a pszichoterapeutámat, megmasszíroz a pasim, megnézek pár Veronica Mars-részt, és kellő erőt érzek magamban, hogy folytassam az olvasást. Úgy a harmincadik oldal táján ráébredek, hogy nem csak a fordítással van itt a baj, azért Joan is elég nagy részben felelős lehet a végtermékért. Talán mégsem tud minden kelet-európai biológusnő regényt írni. Talán jobb lett volna megmaradni a baciknál. Az teljesen biztos, hogy a szerzőnő a könyvet szülési szabadsága alatt írta, mert hemzsegnek benne a csecsemő- és totyogó életkorú gyermekek, akik aranyosak, okosak, bájosak és ennivalóak, még a Down-kóros is. Ron, az űrgárdistából lett szerzetes, és Artemisz Anya, a robot, bocs, "szabadgép" ennek megfelelően kisgyermekek tutujgatásával és büfiztetésével töltik a mű első kb hatvan oldalát: gyermekekből álló kolóniát akarnak létrehozni az egyik, még lakatlan, de-vajon-valóban-lakatlan-e bolygón. Időnként fura, undorító, de inkább röhejes idegen lények is felbukkannak, én pedig napokig hordozom a könyvet a retikülömben, mert kötelességtudóan végig akarom olvasni, ha már egyszer megvettem.
De nem bírom nyolcvan oldalnál tovább.

Részlet a regényből.
"Egy szemvillanás alatt ott termett. Chae kábán ült a láma hátán, T'kun pedig pityeregve hevert a földön. Rod fölsegítette, és a tőle telhető alapossággal megvizsgálta, nem esett-e komolyabb baja.
- Azt mondtad, hogy ne mozduljunk - szipogta Chae.
- Rossz ötlet volt. De Te helyesen cselekedtél, Chae. - Rod szemügyre vette T'kun gipszét. Nem történt semmi baja. - Megmentetted az öcséd életét.
Chae mécsese is eltört:
- Haza akarok menni! - zokogta.
Ekkor Gaea is elsírta magát, és már hárman itatták az egereket.
A távolban egyre több szörnyeteg gyűlt össze, hogy kiszívják a szétzúzott négyszeműek testnedveit. Az egyik óriás üregében egy kölyök lapult, és a polipot ette le a szülője fánktestéről."

*Valaki árulja el nekem, legyen szíves, honnan való a forradalmas idézet, mert állandóan idézem, de nem emlékszem a forrására.