Az előző rémisztő olvasmányélmény után úgy döntök, hogy soha többé nem veszek a kezembe könyvet véletlenszerűen, hanem csakis jól kipróbált, sokat bizonyított, keményfedeles, lehetőleg irodalmi Nobel-díjas írókat fogok olvasni.
A véletlen zenéje nem is okoz csalódást, mondjuk különösebb katarzist se, a szokásos jól megírt, kicsit nyomasztó, kicsit fura Auster-regény. A véletlenről szól, meg arról, ahogy az emberek pillanatnyi sugallatokra hallgatva otthagyják addigi életüket és valami érthetetlen sorsszerűségnek engedelmeskedve hülyeségeket csinálnak. Az a jó Paul Auster hőseiben (úgy általában), hogy többnyire képes úgy leírni a hülyeséghez vezető utat, hogy az olvasó cseppet sem csodálkozik, és azt gondolja, mi sem természetesebb, hogy hónapokig éhezzünk a Central parkban vagy évekig autózzunk keresztül-kasul Amerikán. A véletlen zenéjében az utóbbi történik, Jim egyszerre csak egy vagyont örököl, vesz egy autót, évekig autózik, felszed egy stoppost, aki pókerjátékos, később rabszolgamunkaként falat épít. Mi sem természetesebb.
Az egyik legjobb rész a mindent eldöntő pókerjátszma leírása kb tíz oldalon keresztül, végig akkora feszültséggel és olyan baljóslatúan, hogy még én is, aki semmit sem ért a pókerhez, halálra izgultam magam. A regény befejezése pedig egészen meglepett, nem erre számítottam.
A véletlen zenéje a többi Austerhez képest talán kevésbé nyomasztó/bizarr/szürreális, és ezeket egy kicsit hiányolom. A regényből film is készült, amiről sosem hallottam.

Bestselleres Auster-interjú