Hét év elteltével, május 13-án, háromnegyed hatkor, zsupsz. Felfoghatatlan. Egyike azoknak a dolgoknak, amibe jobb nem belegondolni, mert csak bedilizik az ember. Amikor egy kép leesik. Amikor egy reggel arra ébredsz, hogy már nem szereted őt. Amikor kinyitod az újságot, és azt olvasod benne, hogy kitört a háború. Amikor látsz egy vonatot, és arra gondolsz, el kell innen mennem. Amikor tükörbe nézel és rádöbbensz, hogy megöregedtél. Amikor az Óceán közepén Novecento a tányérjából rám emelte tekintetét és azt mondta: Három nap múlva New Yorkban leszállok erről a hajóról.
Baricco szépen ír, még mindig. Szép szövegeket alkot. Ügyesen egyensúlyoz giccs és nyál meg őszinte és megrázó között. A Novecento az a könyve, amiből Az óceánjáró zongorista legendája c. film készült, Novecento annak a férfinak a neve, aki egy hajón született, nőtt fel és lett zongorista. Amiért Bariccot esetleg utálhatjuk, az az, hogy bármennyire ügyesen egyensúlyoz, és bármennyire többnyire szép, őszinte és megrázó, azért időnként mégiscsak pozőr, de lehet, hogy direkt. A Selyem talán kevésbé volt az, a Novecento talán jobban. Kárpótlásul különösebb a hangulata: luxushajó, jazz, a zenész, aki egész életét tengeren töltötte. Fura, pozőr, gyönyörű egyszerre.