Tóth Krisztina eddig remek verseket írt, ez ellenben egy novelláskötet. Hát, igen. Tóth Krisztina gondolatai ismerősek, valamint jól ír. Ahogy már a verseiből is látszott: pontosan tudja , melyik szónak hol a helye. Olyan érzésekről ír, ahogy én éreztem volna magam ugyanott. Éppen úgy ír, ahogy én írnék, ha én lennék a Tóth Krisztina. Sőt, időnként az jut eszembe, hogy : hé, ezt én akartam megírni.
Elmeséli a történeteit: gyerekekről, szerelmekről, lakótelepekről, halálról. Mindet E/1-ben, és igazán érdekelne, ebből mi az, ami valóban az írónővel történt meg, és mi az, amit csak kitalált. Nagyon hitelesen és a legnagyobb természetességgel meséli el ugyanis mindet, de azért nem hiszem, hogy a Krisztinát ennyiszer teherbe ejtették, megcsalták, ennyi különféle helyen lakott és ennyiféle rokonai voltak.
Persze, lehet.

Előre lejátszottam a fejemben az egész történetet. Gyakran szórakoztam egyébként ilyesmivel: kidolgoztam a jeleneteket, megírtam a párbeszédeket, aztán nem volt más hátra, mint várni, hogy a valóság több-kevesebb bakival lejátssza, amit elterveztem. Az elképzelt jelenetsor általában sokkal színesebb, pergőbb volt, mint a megvalósuló, kimondott szavakból és mozdulatsorokból álló élőfilm, amelyet a véletlen teletűzdelt fölösleges szünetekkel, kitérőkkel, sőt, időnként teljesen el is rontott.

Igen, igen, én is.