Na jó, akkor ezennel magamra szabadítanám a Gáspár-rajongókat. Azért ennél jobbat vártam. Talán nem közvetlenül a Stalker után kellett volna olvasni, és akkor nem olyan feltűnően rossz, de... ez azért elég rossz. Az alaptörténet oké: egy jövőbeli, alternatív Budapesten Vogel, a Főhős összeütközésbe kerül a Főgonosszal. Sajna legutóbbi bevetésén a memóriájából is kitöröltek egy darabot (felmerül a kérdés, hogy az író láthatta-e az Emlékmást vagy olvasta-e az alapjául szolgáló Dick-novellát); segítségére van azonban a körgangos bérházának pincéjében öntudatra ébredt Plazma; Fellegh, a régi fegyvereket gyűjtő Ügynök (a régi fegyverek gyűjtése azért érdekes, mert így Vogel harcolhat második világháborús puskákkal és nindzsafelszerelésben is, sokszínűbbé téve ezzel a mű lövöldözős jeleneteit); valamint csaja, Ágnes. Kaland, izgalom, (vagy ahogy a borító fogalmaz: "háború - plazma - térgörbület") tét az emberiség, satöbbi, nincs ezzel semmi baj.
Egyrészt, az írásmód: idegesítenek az ennyire "túlírt" könyvek. Az embernek az az érzése, hogy Gáspár megtanulta a szinonímaszótárat, és nem fél használni. "A kefehajú belépett a fülkébe, visszahúzta a rácsot, mély lélegzetet vett. Újabb gombnyomás, halk kattanás - és máris kezdetét vette az emelkedés egy különb szférába, ahol öt teljes emelettel közelebb a menny." (értsd: a főhős felment a lifttel az ötödikre.) Hajlandó vagyok belátni, hogy egy-egy ilyen szépen kidíszített mondat sokat dob az írás hangulatán, de amikor minden második mondat ilyen, az igencsak el tudja rontani. Ami még nagyobb baj, hogy Gáspár a jelek szerint az idegen szavak szótárát is megtanulta, ezért aztán a Plazma, szegényem, aki épp csak pár oldallal ezelőtt vált beszédképessé, ilyeneket kénytelen mondani a főhősnek, hogy "Olyasfélét érzek, amit a latinban caritasnak, az újtestamentumi görögben agapénak neveznek" (értsd: kedveli). Jaj. De még ez sem elég, ráadásul az író még igen sokrétűen művelt is, ezért kötelezőnek érzi, hogy az alapvető multikulturális motívumokon kívül (farkasember, Tibeti Halottaskönyv, világfa) még Shakespeare- és Biblia-idézeteket is felvonultasson, valamint hosszú oldalakon keresztül magyarázza el nekünk a fugu (gömbhal) konyhai elkészítésének részleteit.
Nem tudom, hogy a történet amerikaifilmes fordulatai direkt kerültek-e bele, sajnos a sok akciófilm-sablon miatt tökéletesen kiszámíthatóak a végkimenetelek - pl. <spoiler> amikor a Főhős búvóhelyén lapul és jön valaki, és ő lesből ráugrik, hogy megvívjon az életéért, biztosak lehetünk benne, hogy nem a Főgonosz jön, hanem a csaja az. </spoiler>.
A legnagyobb gáznak mondjuk még mindig a Függeléket tartom, ahol az író rendszerbe szedve felsorol néhány, a könyvben említésre kerülő mutáns félig-ember fajt, valamint a könyvben említésre egyáltalán nem kerülő mutáns növényt. Nehéz ellenállni a feltételezésnek, hogy a történet nem bírt el ennyi mutánst, viszont az író akkora jó és szellemes ötletnek tartotta őket, hogy nem bírta ki, hogy ne lássa nyomtatásban. Márpedig mutáns lényeket minden 12 éves kisfiú képes kitalálni, és szerintem a világirodalom kibírta volna az olyan zseniális szellemességek nélkül, mint például a jamaikai kutyafa ("Telihold idején a legveszedelmesebb. Nemcsak ugat, bizonyítottan harap is...") Hát szerintem ez szánalmas.
Vannak jó ötletek is persze, az alternatív Budapest nem rossz, az Érvényesülési Párharc tetszik, ez lehetett volna jó könyv is, de azért a "legjobb magyar sci-fi"-től többet vártam.
Nekik tetszett
Gáspár-életrajz
