Bűbáj, aranyos könyv ez, pont olyan, amilyennek a borító meg a háttérsztori alapján az ember elképzeli (röviden: Jolánka Párizsba emigrál, ahol titkárnő lesz, majd regényével megnyer egy pályázatot, pénz, hírnév, ragyogás, az irodalomkritikusok fanyalognak). Gondolom, afféle korabeli Da Vinci-kód lehetett, vagyis az a könyv, amit minden második ember elolvas, mégse lesz benne az irodalomkönyvben.
A halászó macska utcája (a regényben már rendesen utcának írják, csak a borítón erőltetik valamiért a régies írásmódot), vagyis a Rue de Chat qui Péche egy párizsi utcácska. Itt lakik az emigráns magyar család, valamint színes baráti- és ismeretségi körük, amely rendes emigránsregényhez illően litván közgazdászt, olasz ex-minisztert és orosz forradalmárt foglal magába. Apuka szűcs, anyuka korábban bábaasszony, jelenleg mosónő, három gyerekük van: a talpraesett Annus, akit az írónő nyilván magáról mintázott; a kicsit szerencsétlen, de okos Jani; és a kedvencem, a nagyon undok Klári. Általában a szülők munkát keresnek, az öreg forradalmár-haverok politizálnak vagy betegek, a gyerekek iskolába járnak és/vagy viszonzottan, illetve viszonzatlanul szerelmesek. Ja, igen, mindez a huszadk század elején.
Ahhoz képest, hogy korabeli limonádéről van szó, nagyon hangulatos és egyáltalán nem csöpögős. Kb abban különbözik a mai limonádétól, mint a Szomszédok a mai magyar sorozatoktól (a Szomszédokban színészek játszottak). Mivel Jolán jogutódjait a kiadó képtelen volt felhajtani, a bevételből külföldre szakadt magyar gyerekek magyarországi nyaralását támogatják.

Feministák Földes Jolánról

Update: az alábbi képet pedig Kriszti nevű olvasónk fotózta idén nyáron Párizsban, köszönjük!