A darázsgyárról illik elmondani, hogy "megjelenése óta megosztja a kritikusokat és a közönséget kegyetlensége és naturális ábrázolásmódja miatt." Meglehetősen beteg könyv magyarul.
Vannak ezek a fajta történetek, amik a hátborzongatáson meg a naturalista húsbavágáson alapulnak és mindig is az idegeimre mentek, de az emberek valamiért szeretik. Amik arra épülnek, hogy a főszereplő ugyanolyan ember, mint bármelyikünk, mégis magától értetődően gyilkol vagy kínoz meg más embereket vagy állatokat, amely aktust a szerző nem átall jó részletesen leírni. A Csáth Géza-féle Witmann-fiúkra gondolok meg az Amerikai psycho-ra például. Ezek a művek aztán, ha elég hitelesen pszichopata a főszereplőjük, és borzongatóan belehelyezkedünk a szadista elméjébe vagy mittudomén, akkor sikeresek lesznek. Az emberek szeretnek megkínzott békákon/hajléktalanokon/anyákon ájuldozni asszem.
Nem nagyon tudom megmagyarázni, hogy miért, mondjuk, menőzhetnék azzal, hogy a három éven keresztüli heti 1-2 boncolás tette meg a hatását, de nem hiszem, mert már előtte is ilyen voltam, belőlem kifelejtették ezt a modult, és én ezekkel egyáltalán nem tudok mit kezdeni. Rám ez nem hat. Nem az, hogy undorodom, vagy fellázad a szépérzékem, vagy drukkolok a gyilkosnak vagy valami, hanem: semmi. Megkínozza, jó, kínozza. Kitépi a szívét, aztán megeszi, ilyen meg ilyen ízű, hát legyen. Egyszerűen immunis vagyok rá, és ezért nem is értem például, hogy az emberek miért nem unják halálra magukat pl az Amerikai psycho-n, vagy hogy mi ebben a pláne.

Na, A darázsgyár is ez a fajta könyv. Szadista, ám kissé elmebeteg főhősünk, Frank (ja, az elmebetegséggel se nagyon lehet kihozni a sodromból) a nem kevésbé beteg Apával éldegél egy szigeten. Van egy elmebeteg bátyja is, aki épp szökésben van az elmegyógyintézetből. Franknek elég sajátos kis magánmitológiája van, amit lassan megtudunk, hogyan és miért épített fel magának rövid, ám annál bizarrabb élete során. A mitológia olyanokat tartalmaz, mint pl totemoszlopok döglött állatokkal, kutyakoponya belsejében égetett gyertyák, mindenféle robbanóanyagok és fegyverek, kisebb testvérek laza meggyilkolása (amelyeket mondanom sem kell, a szerző húsbavágó részletességgel és hiteles szadizmussal, valamint idegesítő hatásvadászattal ír le oldalakon át), és persze a Gyár, a darázsgyár, ami csak később derül ki, hogy micsoda, ezért nem árulom el, de valóban bizarr és beteg szerkezet.

A regény végére aztán még sötétebb titkok is napvilágra kerülnek, amik kissé (de nem nagyon) más megvilágításba helyezik, hogy ki is őrült itt és ki kevésbé. A szerző dicséretére legyen mondva, hogy a Végső Titokra ugyan már a hetvenedik oldalon rájöttem, de aztán mégis képes volt megingatni benne.

Attól lesz aztán ez mégis jó könyv a sok hatásvadászat meg kistestvérmeggyilkolás ellenére/mellett, hogy borzongatós regény létére igazán kreatív és ötletes módon bizarr és groteszk, és ezért nem válik unalmassá. Nem sokszor. Banks nem csupán a pszichopata gyilkolásra épít, hanem az őrület határtalan kreativitására, és beteg ötletből van neki elég sok. Sok jó is. Mindent összevetve ezért mégis inkább tetszett a könyv, csak ezt a naturális ábrázolásmód körüli felhajtást tudtam volna nélkülözni.

Egy másik kritika (Mondjuk nekem egy kicsit spoileres)
More about Banks