Most farkába harap a kígyó és felmerül, hogy mit tegyek, ha újraolvasom ezt a könyvet és már szerepel az olvasónaplómban. Tekintettel a naplójellegre, úgy döntöttem, annyiszor írok egy könyvről, ahányszor elolvasom. Erről meg különösen, mert a múltkor még nem volt meg az olvasónapló-koncepció, és nem is írtam róla szinte semmit.
Austernek van egy különleges stílusa, amit szoktak bizarrnak, groteszknek, poszt-posztmodernnek, efféléknek hívni, de stílusokban nem vagyok otthonos. Egyéni és sötét, az biztos, valamint zseniális.
A Holdpalota főhőse egy fiatalember, bizonyos Fogg, aki egyetemre megy, éhezik, egy öregúr titkára lesz, barangol a vadnyugaton. Ennyit a sztoriról. A Holdpalota egyrészt arról szól, amiről majdnem mindegyik Auster-regény szól egy kicsit: hogy az életünk véletlenek sorozata. Küzdhetünk ez ellen akár, de attól még nagyon az. Fogg életét nagy részben ezek irányítják - álmodozó nagybátyja hirtelen meghal, aztán Fogg önsorsrontásba kezd (ez is egy annyira ismerős rész, amikor az ember tudja, hogy ha jót akar magának, mit kellene lépni, és valami vak, ismeretlen erő által hajtva mégis totál az ellenkezőjét teszi - ha valaki cseszte már el az idejét vizsgaidőszakban, az kicsiben megtapasztalta), egy véletlen folytán megmenekül, egy másik folytán állást kap, egy harmadik révén összefut addig ismeretlen apjával. Bőven felettünk álló erők kénye-kedve szerint.
A Holdpalotában ezenfelül hősünk életét még más is irányítja. Rejtett összefüggések mintázata mégpedig. Azok, amiket ha az életben sokszor észreveszünk és valóban összefüggéseket sejtünk mögöttük, azt paranoid pszichózisnak hívják szakmai körökben. Hogy Fogg nagybátyja a Holdfényexpressz nevű zenekarban játszik, hogy a halálát egy Neil Armstrong nevű rendőr közli vele a holdraszállás évében, hogy nyomorúságos albérlete a Holdpalota nevű kínai étteremre néz, hogy munkaadója, a bolond öregúr a Holdfény c. festményhez küldi el, és ez csak néhány példa. Mintha a véletlenek mögött mégis valami általunk érthetetlen szervező erő állna. Jelképek erdején átvisz az ember útja (mondta Baudelaire ugyanerről).
Sok Austert szeretek, és a Holdpalota a kedvencem mind közül, éppen ezek miatt. Mert én is ezekben hiszek: a véletlen semmit sem tisztelő hatalmában, az összefüggések rejtett mintázatában, meg a gyaloglásban és az egyedüllétben, és amikor a főhős gyalog átszeli kb a vadnyugatot, azt megintcsak imádom. Megnyugtató.
Egyébként van egy ilyen hiányosságom, hogy csak olyan könyvekről tudok értelmesen írni, amik nem tetszettek, ezért nem is szenvedek tovább.
Nagyon tetszik a fordítás is, ezt azért említsük meg. És ha már szóba került a pszichózis: vegyük észre inkább a szerző tiszteletet parancsolóan eszement tekintetét az alábbi képen.
Auster magyar honlapja, nem rossz
The definitive Auster website, remek
Holdpalota fülszövege, tetszik
Bestselleres interjú, régi, de jó
