Banks-scifik közül eddig a Játékmestert olvastam, ami jó volt, bár vitathatatlanul kicsit terjengős. A Fegyver a kézben ugyanabban az elképzelt világban játszódik, vagyis szerepelnek benne iszonyúan hülye nevű, gondolkodó egyéniség űrhajók, iszonyú hülye nevű kis robotok (drónok), meg a Kultúra nevű magasabbrendű társadalom. Ezzel a világgal egyébként nagyjából ki vagyok békülve, nem valami nagyon fantáziadús, de legalább érthető, koherens és egész hangulatos.
A Kultúrának dolgozik főhősünk, bizonyos Cheradenine Zakalwe, afféle zsoldosként, olyankor, amikor Kultúrán kívüli háborúk menetébe kell például beavatkozni. Mai feladata, hogy megtaláljon és kiszabadítson egy idősebb tudós-politikust X bolygón lévő Y városból (ne kívánjuk, hogy az összes nevet megjegyezzem, nincs értelme). Bonyodalmak, harc, intrika, szerelem, satöbbi, mindemellett hősünk minden második fejezetben tízoldalakon át visszaemlékezik élete korábbi eseményeire. Emlékei hálaistennek csak töredékesek, nekünk kellene kihámozni, hogy most akkor az emlékben szereplő férfi egyáltalán ő volt-e, mindez mikor volt és hol, és miért, és mi köze a történethez, és az emlékben szereplő nő meg kicsoda, és ... mi van? El is vesztettük a fonalat.
Biztosan meg lehetett volna jól is írni ezt, talán. Tetszik a Világ, és időnként a karakterek is mutatnak némi egyéni vonást. Csak hát a történet maga nem egy nagy wasistdas, sima küldetésteljesítés, ahol a hős múltjában szörnyű titkok rejtőznek. Meg nincs is jól megírva, túl hosszú, túl terjengős, és nem kellemesen ködös, hanem bosszantóan zavaros. A végén persze fény derül a Titokra, de... bár nem derülne.
Banks ráadásul Író (az a fajta, aki szépirodalmat is tud), ezért néha megpróbál irodalmian írni, na az aztán totális katasztrófa, fellengzős és idegesítő. A fordítás eleinte olyan semmilyen, ellenben viccesen nyomon követhető, ahogy a háromszázadik oldal tájékán a fordító szép fokozatosan elkezd kifáradni, szorítja a határidő és rohadtul elege van az egészből gondolom, és egyre inkább olyan összeütöttnek tűnik a magyar szöveg is, időnként kifejezetten fájdalmas olvasni, de én inkább sajnáltam a szerencsétlen fordító fickót, gyanítom, hogy az eredeti se lehetett sokkal jobb.
Egyszer el lehetett olvasni végülis.
Képzeletében azt érezte, hogy az agya forog a koponyájában. A fehér sátorban, ami fekete és fehér egyszerre, a két sivatagi út találkozásánál, a testet öltött fekete/fehér elmúlás, mint egy lehullott falevél, amely - mielőtt belekap a szél - megremeg az ébredező fuvallattól a nyugalom hullámában, a hegyek kőpereme alatt, amelyeknek csúcsát a ritkás magaslati levegőben megdermedő tajtékhoz hasonló hó és jég fedi.
