Egyszer már olvastam ezt a könyvet egyetemista koromban, sőt, valójában az első pszichoterápiás könyv volt, amit életemben olvastam. Most meg vizsgázom belőle, úgyhogy megint elővettem. A könyv a rogersi, humanisztikus pszichoterápiás irányzatról szól, ami az analitikus és a behaviorista irányzatok mellett a harmadik nagy pszichoterápiás iskola. Rogers határozta meg például a ma már szinte mindenfajta pszichoterápiában használatos terapeuta-változókat, vagyis, hogy a terapeuta legyen empatikus, feltétel nélkül elfogadó és viselkedjen a lehetőségekhez képest őszintén. A könyv maga így másodszorra egy kissé túl száraz és elméleti, valamint az is zavart néha, hogy könyörtelenül kritizálja más iskolák elméleteit, pl. az analitikus indulatáttétel-fogalom bírálatának egy külön fejezetet szentel. Nem szeretem, ha egyik pszichoterápiás iskola a másik kritizálásával határozza meg magát. De azért alapvetően nem rossz ez a könyv, a rogersi elméletet, és tágabban a pszichoterápia, mint olyan lényegét remekül bemutatja, ami azt illeti, emlékeim szerint első olvasáskor konkrétan belelkesültem, hogy hű, ez tök jó, én is pszichoterapeuta akarok lenni.
Ez egyébként kezdőknek szóló könyv, tehát olyanoknak, akik mit sem tudnak a pszichoterápiáról, mondjuk, lehet, hogy ahhoz képest kicsit nehéz olvasmány, de legalább többnyire elméletileg megalapozott.
