Megint olyan könyv, amiről nem leszek képes igen értelmeseket írni, de valamit azért fogok.
A két kisregényben Salinger a Franny és Zooey-ban megismert Glass család történetét folytatja, mindkét történetet (ha beszélhetünk egyáltalán történetről) Buddy Glass, a második legidősebb fiú meséli el. Buddy egyébként író és angol professzor valami egyetemen, egyesek szerint Salinger magát írta meg Buddy alakjában, mondjuk azok alapján, amit Salingerről tudunk, bármi lehet, bár szerintem nem.
A Magasabbra a tetőt, ácsok (egy Sappho-idézet amúgy a cím, ha jól emlékszem, de javítsatok ki) Seymour, a legidősebb fiú esküvőjének a története. Lenne, ha Seymour megjelenne az esküvőn, csakhogy nem jelenik meg. Így aztán a hoppon maradt és felháborodott násznép kocsiba ül, és egy ilyen kocsiba beszáll Buddy is, Seymour öccse. Később dugóba kerülnek, még később Buddy lakásán isznak valami frissítőt, tökéletesen elvágva a "valódi" történésektől, vagyis nem találkozunk sem a menyasszonnyal, sem Seymourral, és az esküvő végkifejletéről is csak telefonon értesülünk. Ehelyett ott van Buddy összezárva egy kocsiban, majd egy lakásban egy nyoszolyóasszonnyal, annak katonatiszt férjével, Muriel süketnéma nagybátyjával meg még egy nőrokonnal, akik mind (a süketnéma bácsit leszámítva) a megbízhatatlan és bizonyára bolond vőlegényt szidják sokféleképpen. Szerintem simán filmet kellene forgatni ebből a könyvből vagy színdarabot, hogyhogy senki nem tette még meg? Remek karakterek, mindegyik figura nagyon jó, remek párbeszédek, néha szellemes, máskor inkább groteszk, meg persze bölcs is, az a fajta nem szájbarágósan bölcs, amikor az ember érzi, hogy ott van a rejtett igazság, de nem tudom konkrétumban megfogni. Ez az a könyv, amiből tinédzserkoromban idézeteket másoltam volna ki a naplómba. Tetszik, szeretem.
A Seymour: bemutatás meg tudatfolyam-regény, vagyis olyan, mintha a szerző csak írná, ami eszébe jut. Én pont emiatt a stílus miatt szeretem Virginia Woolfot, de be kell vallanom, hogy a Seymour-ban ez a fajta, ráadásul Tandori-fordítással súlyosbított írásmód néha kicsit már sok volt. Egyébként a "sztori": Buddy azon gondolkodik, hogy Seymour öngyilkosságát követően kiadatja Seymour haiku-it (illetve, a pontosság kedvéért: dupla haiku-it), és ennek kapcsán bemutatja nekünk bátyját mintegy 200 oldalon. Azalatt megismerjük Seymourt, nem kevésbé Buddy-t, valamint az amerikai irodalmi életet, a távolkeleti költészetet, és kapunk némi buddhizmust és taoizmust is. A Seymourral kicsit ambivalens vagyok, itt már általában úgy éreztem, hogy valami fontosat akar velem közölni a szerző, csak én túl hülye/felvilágosulatlan vagyok ahhoz, hogy megértsem, és ott van valahol a sorok között a Válasz, és ez néha tetszett, máskor meg idegesített rohadtul. Mindent összevetve most így a végén azt mondom, tetszett, Salinger különbenis zseniálisan ír, de nem tudnám megmondani, hogy én most megértettem-e ezt a könyvet. De persze, "ha célzol és találsz, az csak véletlen."
Online elérhető Salinger-művek