Az öreg Urbino doktor, Fermina Daza férje meghal, és rögtön aznap megjelenik egy másik öregember, Florentino Ariza, közli, hogy eddig erre várt, kb ötven éve szerelmes belé, és megkéri a kezét. A regény aztán a három ember életéről szól úgy tizenéves koruktól kezdve, és megtudjuk belőle, hogyan jutottunk idáig.
Nem meglepő módon úgy, hogy Florentino Ariza első látásra beleszeretett az akkor 13 éves Fermina Daza-ba, Fermina azonban nem hozzá ment férjhez, hanem Urbino doktorhoz. Florentino Ariza azonban tartja magát az elvhez, hogy nincs reménytelen szerelem, amíg mindketten életben vagyunk, így aztán vár, ameddig kell, közben pedig leginkább csajozással üti el az időt.
Az olvasók véleménye általában megoszlik arról, hogy melyik szerelmi szál az "értékes" és a "valódi". Urbino doktor és Fermina Daza, akik nem voltak romantikusan lángolóan szerelmesek, de azért szerették egymást és egy többnyire barátságban és jó házasságban töltött fél évszázadot nyomtak le együtt. Vagy Florentino Ariza romantikus fanatizmusa, aki hegedűszerenádokat ad és szerelmes leveleket ír, ő elhatározta, hogy Fermina Daza az ő nagy szerelme és nem adja fel soha. És akkor a békés, összeszokott házaspár és a totál romantika mellett harmadik típusú kapcsolatként ott vannak Florentino Ariza kizárólag testi szerelemre épülő kalandjai, akik közül azért van pár nő, akihez kötődik is és akivel megszeretik egymást.
Én épp azt szeretem, hogy a könyv nem foglal állást: szerintem arról szól, hogy milyen sokféle a szerelem, milyen sokféle kapcsolat létezik ezen címszó alatt férfi és nő között, és hogy mindegyiknek megvan a létjogosultsága és egyik sem jobb, vagy több, mint a másik. És ez jó és megnyugtató azért. Hogy mindegyik választásnak megvannak a boldog pillanatai, és a romantikus és plátói szerelmes Florentino Ariza kb ugyanannyit szenved a viszonzatlan szerelemtől, mint a házaspár az élet nagy buktatói között. Nagyon jók a karakterek egyébként, néha idegesítőek, többnyire hibáikkal együtt szerethetőek inkább. Dehát Marquez tud írni. Még azért is szeretem, mert Dél-Amerikában játszódik és nagyon jó a hangulata, előttünk van a lusta folyó meg a narancsfák meg az egész környezet és másfajta kultúra és másfajta szokások, de minden különbözőség ellenére a férfi/nő viszonyokban rendre magamra ismerek, hát persze, hogy így van, pont így éreztem vagy gondolom én is. Egyszerre izgalmasan idegen és magától értetődően ismerős, és úgy szól a szerelemről, hogy az romantikus, de egy percig sem nyálas.
Tapasztalataim szerint egyébként két táborra oszthatók a Marquez-rajongók, vagy ez a kedvenc regényük, vagy pedig a Száz év magány, és én a Száz év magány-rajongók közé tartozom. Attól még már többször újraolvastam a Szerelem a kolera idejént, most épp azért, mert láttam a filmet. Mondanom sem kell, hogy sokkal jobb a könyv, mint a film.
Így harmadszorra felfedeztem benne egy érdekes adatot is: van az a rész, a vége felé, amikor hajóznak a folyón, és ez a mondat: "Magangué falvában, ahol Mercedes született, felvették a hátralévő úthoz szükséges tűzifát." Semmi különös, már kettőször észrevétlenül átsiklottam felette, de most hirtelen felfigyeltem, ugyanis milyen Mercedes? A regényben szerepel vagy ötven női név biztosan, de Mercedes nem szerepel benne. Mercedesnek ugyanis Marquez feleségét hívják, aki valóban Magangué-ban született, és aki egyébként ugyanúgy 13 éves volt, amikor Marquez megismerte őt, mint a könyvbéli Fermina Daza.
