Raymond Chandlert gondolom, nem kell bemutatnom Önöknek, Philip Marlowe megteremtőjéről van szó. Ötvenes évek detektívnoir, másnapos, mogorva magánnyomozók, szerzsöltönyös maffiózó lebujtulajdonosok pepita zakós, kétajtós szekrénnyi néger gorillákkal, ijedt nőcskék elkenődött rúzzsal, meg kevésbé ijedt dámák emprimé boleróban. A detektív rekedt hangon beszél, mert egyszer gégén lőtték, a hölgyet a volt szeretőjétől kapott igazgyöngysorral zsarolja a kirúgott sofőrfiú. Vulkánfíber bőrönd, néger kabinosfiú, délutáni lapok, rengeteg lövöldözés.

Gyönyörű. Az első történet például (Frontátvonulás) úgy kezdődik, hogy a főhős, mogorva magándetektív, egyedül sörözik a lakásával szemközti, majdnem üres bárban, rajta kívül csak egy részeg vedeli vizespohárból a whisky-t az egyik asztalnál. Bejön "egy pofa, szemmel látható sietséggel", és megkérdezi: - Nem látott itt egy hölgyet, barátom? Magas, csinos, barna haj, emprimé boleró, sötétkék kreppselyem ruha, széles karimájú szalmakalap bársonyszalaggal. - Ezután a részeg (nem is olyan részeg) lelövi az újonnan érkezett pofát nem tudjuk miért, főhősünk pedig hazasétál, azonban a házuk folyosóján egy hölggyel találkozik, aki kék ruhát visel, kalapot, valami kabátkafélét, és meglehetősen zaklatott. Hősünk nemhiába magándetektív, itt gyanút fog és beveti a világtörténelem egyik klasszikus leszólítómondatát, úgy is, mint: - Ezt bolerónak hívják?

Hát ilyesmi. Négy történetet tartalmaz egyébként a könyv, a sztorijuk gyakorlatilag lényegtelen, mert a hangulat miatt olvasom őket úgyis, már-már olyanok, mintha valaki szántszándékkal ötvenes évekbeli detektívtörténeteket írt volna, csakhogy Chandler valóban az ötvenes években írta ezeket. Megjegyzem, az író élettörténete is bővelkedett fordulatokban, alkoholizmus, újságírás, háború, könyvelés, tizennyolc évvel idősebb férjezett szerető.

Eléggé meglepő még, ám tagadhatatlanul része a hangulatnak, hogy a politikai korrektség még csírájában sem létezik, a négereket négereknek nevezik, többnyire szolgák, külön kerületekben laknak. És ha kiáltasz a golfklubban, hogy jeget és gyömbérsört, akkor máris "futólépésben jött a néger, kikeményített, fehér kabátban, kezében tálca." Nagyon furcsa ezt így a legnagyobb természetességgel leírva látni.

Egyébként pedig napi egy könyv sebességgel haladunk. Szabin-e vagyok.

Chandlerről a wikipedián (angolul)