Továbbra is fenntartom a véleményemet, hogy ez az egyik legjobb könyv, amit valaha írtak. Párszor olvastam már angolul ezelőtt, most jelent meg a magyar fordítás, és kíváncsi lettem rá. Persze, jobb az eredeti, de még így, harmadszorra, néha kissé ügyetlenül lefordítva is fantasztikus jó és letehetetlen könyv, én például kénytelen voltam tegnap hajnali negyed háromig olvasni.
Műfaját tekintve legyen talán urbánus fantasy, de részemről posztmodern szépirodalomnak is simán elmegy, pláne, hogy egyik kategória pontos jelentéséről sincs halvány fogalmam sem, úgyhogy hagyjuk is a műfajt, inkább elmesélem, miről szól. Richard nevű fiatalember valami multinál dolgozik Londonban, gyönyörű menyasszonya van, akivel kiállításokra járogat, meg egyáltalán, úgy tűnik, rendben van az élete. Aztán talál egy sebesült lányt az utcán, Door nevűt (akit a magyarban Ajtónak hívnak, hm), hazaviszi, kicsit ápolja, és ezzel végleg belekeveredik egy olyan kalandba, amiről még csak halvány elképzelése sem volt. London alatt ugyanis, a metróban és a csatornákban és egyéb rég elfeledett földalatti alagutakban és terekben egy másik London létezik. Ide kerülnek azok, akik/amik "kihullottak az Idő résein": rég elfeledett hidak, labirintusok, és furcsábbnál furcsább lények, emberek, félig emberek és egyebek. A lányról kiderül, hogy Alsó Londonban közismert nemesi család sarja, családját épp a napokban irtották ki, és őt is üldözi két bérgyilkos, Mr. Croup és Mr. Vandemar, akik, esküszöm, hogy a leggonoszabb figurák a világirodalomban, elképesztően, néha viccesen, és mérhetetlenül gonoszak.
Richard még a legelején megjegyzi egyszer, hogy a londoni metrómegállók neve milyen meseszerű időnként. Alsó Londonban kiderül, hogy mindez nem véletlen. Az Earl's Court nevű megállónál van például az earl udvara; a Blackfriars-nél/alatt egy domonkosrendi kolostor; a Shepherd's Bush-nál állítólag valami nagyon gonosz pásztorok élnek; a Down Street egy végtelenül hosszú, spirálban lefelé futó utca, és sorolhatnám. Az angol állomásneveket persze nem lehet lefordítani, hiszen így hívják őket, így viszont magyarban mindig el kell magyarázni, mit is jelentenek és az mért vicces. Persze, van, amit még így is lefordíthatatlan. A londoni metróvonalakon egyébként több tucat lezárt állomás létezik (a valóságban), például a regényben szereplő British Museum nevű, amelyet 1933-ban zártak le a forgalom és a nagyközönség előtt, azóta ott megállt az idő, harmincas évekbeli plakátok porosodnak a falakon, és csak az alsó-londoniak használják a helyet. A metróvonalakon és megállókon kívül is sokszor valós londoni történelmi eseményekbe vagy helyekbe botolhatunk a könyvben, pl megvan odalent a londoni szmog egy darabja, de a Harrods áruházban is játszódnak jelenetek.
Szóval, most nem fogom vissza magam: a Neverwhere, így angolul, egy csodálatos, szórakoztató és okos regény, Gaiman remek humorával és elképesztő kreativitásával, fantasztikus karakterekkel és helyszínekkel és kalandokkal és mondanivalóval. A Sosehol, magyarul, kicsit kevesebb nyelvi humort tartalmaz és kicsit döcögősebb néha, de ennek ellenére így is egy lenyűgöző és letehetetlen könyv, semmiképpen nem szabad kihagyni. Semmiképpen. Komolyan. Nem szabad.
Ja, igen, a történetet eredetileg Gaiman egy BBC-sorozathoz írta, amit nem láttam, de állítólag nagyon rossz; és csak utána írta meg regényként is.
Kritika a könyvesblogon
