isoldeolvas

Nagyon jó, remek hangulatú és érdekes könyv, de csak akkor, ha szeretjük a zenét, ellenkező esetben esélytelen, hogy tetszene.

Bob Dylan önéletrajzának első kötetéről van szó, azért első kötet, mert többet is szándékozik majd ebből írni. Semmi köze a "normális" önéletrajzokhoz, inkább arról van szó, hogy Dylan így mesélget, kb mint amikor a dédanyám háborús történeteit hallgatom, csak ebben nem lőnek. Elmesél az életéből egy korszakot, arról eszébe jut egy másik, mesél egy emberről, aki később máshol bukkan fel. Hirtelen ötletből beül egy John Wayne-filmre, mesél a filmről, meg akkor már elmeséli, hogy húsz évvel később hogyan futott össze John Wayne-nel egy filmforgatás helyszínéül szolgáló hadihajón.

Van ez a fajta írásmód, biztos van neve is, de megpróbálom elmagyarázni: olyan, mintha különösebb írástechnika nélkül a szerző egyszerűen csak nagyon részletesen leírná, amit lát és ami történik: elmentünk ide, itt ilyen volt, találkoztunk vele, ő így nézett ki és így beszélt, aztán elmentünk máshova. És ezek a részletek iszonyú jó hangulattá állnak össze, az ember szinte ott érzi magát New Yorkban 1959 (asszem) telén, aprócska, füstös kávézókban csodás hangú jazzénekesnők lépnek fel, meg stand-up komedisták, Woody Allen például, és itt keres fellépési lehetőséget az ifjú Bob Dylan, most érkezett Minnesotából egy gitárral, egy szájharmonikával és egy harmonikatartóval. Különféle ismerősök nappalijában alszik a díványon, végighallgatja az ismerősök lemezgyűjteményeit, meglepően sok könyvet olvas, meglátogatja Woody Guthrie-t a kórházban. 45-ös fordulatú kislemezek vannak, ezeket játsszák a rádióállomások, de kislemeze bárkinek lehet, a nagylemez, az a valami. Az egész korszak ott van előttem, lemezkiadók, folkdalok, furcsábbnál furcsább figurák. Ez az első fejezet, Dylan elmeséli, kikkel találkozott és milyen zenéket hallott akkoriban, iszonyú jó.

Későbbi fejezetekben, időrendi sorrendet nélkülözve, mesél arról az időszakról, amikor a folkzene messiása lett és nem akart az lenni, nem akarta vezetni a népet, ezért felháborodott rajongók fáklyákkal tüntettek a háza előtt hónapokig, akárhová költözött, és Joan Baez írt egy dalt róla, hogy jöjjön vissza protestálni, mert ez kötelessége, és ezt játszották nyakra-főre a rádióadók. Dylan akkor épp azt akarta, hogy hagyják békén, gyerekei lettek és azokkal akart foglalkozni.

Aztán mesél még az egyik lemezéről, hogy hogyan jutottak eszébe zenei újítások, hogy a balesetét követően hogyan írt megint dalokat - egy csomó dalt elmesél, hogy hol és mikor írta, és miről jutott eszébe, hogyan lett szöveg, hogyan lett hozzá zene. Majd elmeséli a lemezfelvételt egy new orleans-i stúdióban, napról napra, melyik számot kikkel játszották fel és milyen lett. Nagyon-nagyon tetszik, ahogy belelátunk, hogyan születnek a dalok és mi lesz velük azután. Az utolsó fejezetben meg megint valahol 1960 körül vagyunk, Minnesotában, amikor felfedezi Woody Guthrie zenéjét, meg amikor életében először hall Joan Baez-dalt, és amikor eszébe jut, hogy írhatna saját dalokat, bár sosem tervezte.

Néha egészen filozofikus, máskor szigorúan dokumentarista, csapongó, néha bölcs, máskor vicces könyv, Dylan meglepően jól ír, vagy lehet, hogy nem is jól, csak érdekesen. Ha nem érdekel a zene, akkor unalmas lesz, de amúgy klassz, én nem tudtam letenni, minden percben ezt olvastam. Még a fordításról: néha nagyon furcsa, de egész jó, külön pirospont, hogy hála a jó istennek, nem fordította le a dalcímeket és a helyek nevét, ellenben van benne néhány idegesítő baki, meg a marshmallow-ra azért van magyar szó.

ÉS kritika

hardrock.hu kritika

Bob Dylan honlapja

Bob Dylanről wikin