Miután a múltkor elolvastam egy (egész jó) könyvet az interperszonális pszichoterápiáról, kaptam egy másikat is. Az előző, alapokkal foglalkozó könyvvel ellentétben a mostani a módszer konkrétan dysthymiára* kidolgozott változatáról szól.
Az író nem feltételezi, hogy bármit is tudnánk... bármiről, de legalábbis a dysthymiáról biztosan nincs fogalmunk, úgyhogy ennek mibenlétét röviden ismerteti. Ezután kapunk egy áttekintést az interperszonális pszichoterápiáról, ebben a részben pontosan ugyanaz van benne, mint az előző könyvben. (Négyféle interperszonális probléma okozhat az embernek depressziót: gyász, szerepvita, szerepváltás, szerepdeficit; és melyikkel mit kell csinálni.) Ezt követően pedig ismerteti annak művészetét, hogyan alkalmazzuk az interperszonális pszichoterápiát dysthymiás páciensek esetében. Nagyon világos, gyakorlatias, már-már szájbarágós.
Úgy különben nem rossz, de azért két problémám van ezzel a könyvvel. Az egyik egy elvi probléma, az interperszonális iskola szerint ugyanis kb nem léteznek személyiségvonások, hanem minden olyasmi csak a dysthymiának, mint betegségnek a tünete. Ezt kell megértetni a beteggel, hogy ő nem félénk, szociális fóbiás, ő nem gátlásos, vagy önbizalomhiányos alapból, sok ember ugyanis tévesen azt hiszi magáról, hogy "ő ilyen". Pedig nem: az csak a disztímia, ami 16 ülés alatt meggyógyul, és ki fog derülni, hogy áldozatunk ugyanolyan széles mosolyú, emberszerető, jó amerikai, mint bárki más. Na, ez nekem egy kicsit sok. Részben igazat adok nekik, mert legalább egyetlen huszárvágással elintézi a személyiségzavarokat övező terápiás nihilizmust, másrészt viszont úgy gondolom, hogy én amikor három éves koromban félénk voltam az oviban, majd azt követően is mindig, azt nem holmi disztímia okozta, hanem személyiségvonás. És azt sem gondolom, hogy minden szociális fóbiásból mindenáron népszerű, társasági embert kell faragni 16 hét alatt, mert csak úgy lehet boldog az élete. De persze ezen túlteszem magam, szerintem úgyis az adott páciens dönti el, hogy akar-e a személyiségvonásain változtatni és akarja-e azokat betegségnek tartani, vagy sem.
A másik, amitől a végén már borzalmasan ideges voltam, amennyire szájbarágós ez a könyv. Rengeteg konkrét instrukciót ad, és sokszor szó szerinti példát arra, hogy mit kell mondanom, ami egy bizonyos mértékben segítség, de adott mennyiség felett már idegesítő. Például, idézem. "Ha az első választott kezelés nem vezet elegendő sikerhez egy páciens esetében, akkor a terapeuta vegye észre a beteg reményvesztettségét és hangsúlyozza, hogy van még remény. Például mondja ezt: Természetes, hogy egy kissé lelombozódott, miután ennyit dolgoztunk és mégsincs megfelelő eredmény. De ne essen kétségbe! Először is: a kezelési forma bukott meg, nem maga. És szerencsére még számtalan másfajta kezelési alternatíva létezik."
Oké, magamtól is rájöttem, hogy valami ilyesmit kell mondani, nem kell szóról szóra leírni és a száma rágni minden mondatot. Szóval végig az az érzésem, hogy a könyv mind a terapeutát, mind a klienst egy kissé, hát, sötét butának nézi, és ez bosszantó.
A függelékben van mindenféle segédanyag, tesztek, és tényleg mindent megtudunk a könyvből, amit a témáról tudni érdemes. Csak, ha az ember már tudja, mi az a dysthymia, valamint máshol olvasott az interperszonális pszichoterápiáról, akkor az égvilágon semmi újat nem mond.
(*Disztímia = krónikus depresszió, vagyis levert hangulat legalább két évig a napok többségében, valamint legalább kettő a következő tünetek közül: étvágytalanság vagy fokozott étvágy, álmatlanság vagy túlalvás, kevés energia vagy fáradtság, alacsony önértékelés, koncentrációzavar vagy döntésképtelenség, reménytelenség érzése.)
