Én most olvasom eredetiben, és már eléggé a vége felé tartok. Azt mondanám, könnyed és szórakoztató, bár helyenként nyomasztó/lehangoló is (pl. a Gaussról szóló részek közül sokba jobb nem mélyebben belegondolni). Humboldt (aki dt-vel írja a nevét, fwiw :) kalandjai a viccesebbek, de nem olyan értelemben viccesek, hogy az ember hangosan röhög, hanem inkább csak magában mosolyog. Gaussnak is jutott azért jópár szellemes párbeszéd. Érdekessége a regénynek, hogy az összes párbeszédet elbeszélve mondja el; tehát ahelyett, hogy "- Egy családot etetni kell - mondta a herceg. - Nem vitatom - felelte Gauss." valami olyasmit ír a szerő, hogy "A herceg hangot adott abbéli nézetének, hogy egy családot bizony etetni is kell. Gauss megjegyezte, hogy ez aligha vitatható." Nem láttam a fordítást, úgyhogy nem tudom, hogyan kezelte ezt a fordító (de érdekelne!); a németben teljesen jellegzetes hangulatot kölcsönöz a könyvnek az, hogy szinte az egész kötőmódban van, valahogy így (fejből idézem, úgyhogy biztosan nem pontos): "Eine Familie müsse ernährt werden, bemerkte der Herzog. Das könne er nicht leugnen, erwiderte Gauß." Olvasás közben utánanéztem pár dolognak Humboldt életrajzával kapcsolatban, és úgy tűnik, hogy a regényben leírt adatszerű dolgok tények, tehát a szerző inkább csak a részleteket, a párbeszédeket és esetleg a mellékszereplőket költötte hozzá a valósághoz, meg talán kicsit eltúlozta a tudósok személyiségét, hogy viccesebbek legyenek. Így végeredményben még művelődni is lehet a regényből; nem kell durva hozzáköltésektől tartani. Ezzel együtt inkább csak olyanoknak ajánlanám, akik vagy ismerik és értik valamennyire Gauss munkásságát, vagy nem zavarja őket, hogy nem, mert a regényből szerintem nem lehet megérteni az általa elért matematikai eredmények többségét. Én nem hiszem, hogy még egyszer el fogom olvasni, de nem bánom, hogy elolvasom/-tam.

Azt még hozzátenném, hogy voltak azért olyan momentumok, amik nem tetszettek. Egyrészt a mágikus realizmusnak, amit szerencsére nem vitt túlzásba a szerző, nem sok keresnivalója van nagyjából helytálló életrajzi regényben. Nem azokkal a részekkel van bajom, amik kimagyarázhatók azzal, hogy mondjuk Humboldt hallucinált, hanem azokkal, ahol objektívnek tűnő narráció része a mágikus realizmus (pl. Gauss elszundít, és mi jelenünkről álmodik; vagy van egy médium, aki _tényleg_ beszél a halottakkal). Innentől spoiler alert (bár nem túl lényeges spoiler). A másik dolog, ami nem tetszett, az az, hogy Alexander von Humboldtot egyértelműen homoszexuálisként ábrázolja. Ezt nem kell félreérteni, semmi bajom a melegekkel; azzal van bajom, hogy mostanában divat lett történelmi személyiségek szexuális orientációját firtatni és elégtelen adatok alapján merész következtetéseket levonni (véleményem szerint ezek a "revelációk" publicity stuntok). Emellett szerintem kicsit ízléstelen (kegyeletsértő) és mindenekelőtt felesleges Humboldt nemi életével kapcsolatos spekulációkba bocsátkozni. A tudományos érdemeit nem csökkenti és nem is növeli, ha esetleg meleg volt; ő maga pedig ezekre volt büszke és biztos azt szerette volna, ha az utókor ezek miatt emlékszik rá.

Közben megnéztem a fordítást, és kifejezetten jónak tűnik, ami manapság elég ritka. Úgyhogy bátran merem ajánlani magyarul is. Ui. Isolde, a http://isoldeolvas.freeblog.hu/archives/ címen az erre az oldalra mutató link törött.

A regény hangulatát alapjában két dolog adja meg, az egyik a főszereplők a társadalmi normákkal szembemenő (Gauss) vagy éppen azokat túlságosan követő (Humboldt) viselkedése, amik egy komikus hangulatot teremtenek. A másik hangulati elem a melankólia, mely azon részeknél érezhető, ahol az elmúlás, a halál kerül a középpontba. Összességében a regény remekül felépített, szórakoztató és elgondolkodtató, ajánlatos többször is elolvasni. Habár tagadhatatlan, hogy elemeket vett át a szereplők valós életrajzából, de A világ fölmérése NEM ÉLETRAJZI REGÉNY.