Ez nem regény, hanem Paul Auster önéletrajza. Inkább azt mondanám, hogy visszaemlékezései. A történet egy bizonyos életszakaszt ölel fel, nagyjából az író 20-30 éves koráig terjedő éveket. Ebben az időben Austernek semmi pénze nem volt, dolgozni eleinte nem akart, mert írni akart, alkalmi munkákból élt, és saját bevallása szerint bármihez nyúlt is, abból kudarc lett.
Hát Paul Austernek nem kellene önéletrajzokat írnia, az világos. Ez nem jó könyv, és csak azok a rajongók fogják olvasni, mint én, akiket szimplán érdekel, kicsoda is Paul Auster valójában. Nem mintha túl sokat megtudnánk erről.
Auster elmeséli a történeteket, amik eszébe jutnak, főként a pénzhez és a munkához való viszonyára helyezve a hangsúlyt: mikor hol mit dolgozott. Időnként felbukkannak emberek, akik segítettek neki, meg akik nem. Semmit, de semmit nem tudunk meg az apja haláláról (egy félmondatban elintézi, hogy ja, meghalt az apám, az szörnyen megviselt akkoriban), sem a válásáról (kb. abban az évben elváltunk), de a feleségéről már eleve az égvilágon semmit nem tudtunk a nevén kívül (hogyan ismerkedtek meg, vagy egyáltaln, ki volt ez a nő). Az emberi kapcsolatok és azzal járó érzelmek teljes egészében kimaradtak ebből a könyvből, gondolom, ez koncepció, Auster ehelyett anekdotázik, történeteket mesél. Sajnos, egyiket sem fejti ki eléggé, így aztán az az érzésem van, hogy becsaptak: ilyeneket ír, hogy Mexikóban szörnyű volt, nem volt pénze, és ott volt az őrült kiscsaj, aki hindu istenségnek hitte. Az ember azt gondolná, hogy ebben van egy történet, amit mindjárt elmesél, de nem, ennyiben hagyja. És ugyanígy nagyon sok más történetet is csak két sorban megemlít.
Kétféle jó önéletrajz van szerintem, az egyik a lelkizős, elgondolkodós, amiben megkapjuk a szerző érzéseit és benyomásait az eseményekről, a másik pedig az aprólékos történetmesélés, ami részletességével teremt hangulatot, mint pl. Bob Dylan-é, az ember szinte fizikailag ott érzi magát a hetvenes években New Yorkban egy lemezstúdió előtt a hóesésben. Auster egyiket sem csinálja, ehelyett minimalista. Felsorol, megemlít. Kevés történetet mesél el egy oldalnál hosszabban. Ez a fajta írásmód persze remekül működik regényben, amikor a legfontosabb dolgokat félmondatban veted oda, vagy amikor egyébként súlyosan érzelmes szituációkat távolságtartással kezelsz, de úgy látszik, önéletrajzban valahogy kevésbé működik. Én kíváncsi voltam Paul Austerre, és a kíváncsiságomat nem igazán elégítette ki semmilyen szempontból. Azért persze nem volt rossz, vannak benne jó pillanatok meg érdekes figurák, de ennél jóval többet vártam.
Különben 1997-ben írta, nem tudom, miért épp most kellett kiadni magyarul, és miért nem a Man in the Dark-ot fordították le inkább, ami klassz, de biztos megvan az oka.
Itt felolvas belőle egy részt, ha valaki éppen Paul Auster hangját akarná hallani.
