Újraolvastam ezt a könyvet megint, de nem fogok sokat írni róla, mert már írtam először hosszasan itt a magyar kiadásról, aztán még egyszer röviden itt is, amikor angolul olvastam. Most így (asszem) harmadszorra (vagy negyedszerre? ki bírja ezt követni) még mindig tetszett, de máshogy és más miatt, mint eddig. 

Az időutazó felesége egy szerelmi történet, esetenként ebből adódóan tényleg elképesztően romantikus, ezt meg kell hagyni. Szerencsére nem a nyálas hiteltelen műromantika, hanem rendes oldschool klasszik szerelem. Nem giccses. Most így sokadszorra az is feltűnt, hogy nincs is annyira szépen megírva ez a könyv, nem a szövegek miatt szerettem és nem fogok mondatokat idézni belőle, viszont maga a történet és a karakterek meg annyira klasszak, hogy eddig ezt észre sem vettem, visz magával. 

Leginkább most azt hiszem, azért az egyik kedvenc könyvem ez még mindig, mert pont ugyanakkora részben gyönyörű vs. szenvedés benne az élet, mint amilyen az én életfelfogásom szerint. Szerintem nagyjából ennyi sírás, halál, veszteség, kiszolgáltatottság, betegség, bizonytalanság, félelem, igazságtalanság, szerelem, összetartozás, varázslat, boldogság, szusi és punkzene van az életben, mint amennyi ebben a könyvben, és mindezt túlzások és drámázás és nagyjelenetek nélkül kapjuk, ami klassz.

Szomorúak vagyunk mert lesz belőle nyálas romantikus film, itt a trailer. Én nem fogom megnézni, az tuti.

Btw. hol van már Niffenegger új regénye? Már évekkel ezelőtt is azon dolgozott. Nem ártana kicsit belehúzni.