A Csillagmajor felnőtteknek szóló novelláskötet, amelyben Lázár Ervin megmutatja, milyen is a magyar mágikus realizmus. Nyilván nem olyan egzotikus, mint Marquez, cserébe megyugtatóan ismerős. Lázár Ervin pedig klassz, mint mindig, néha nagyon meseszerű, máskor épphogycsak feltűnik a fantasztikum és már-már Mikszáth-osan szájbarágósan realista, de végig nagyon szerethető.
Persze, nagy rajongója vagyok a mágikus realizmusnak és Lázár Ervinnek is külön-külön, szóval nyilván bejön.
Összesen 15 novellát tartalmaz a százoldalas kötet, ebből rájöhetünk, hogy a novellák nem hosszúak, némelyik három oldal sincs. Mindegyik kimondva vagy kimondatlanul Rácegresen játszódik, abban a faluban, ahol a szerző felnőtt. Emlékeim szerint nincs közöttük vidám történet, hanem inkább torokszorítóak, meghatók, vagy csak szimplán nyomasztóak, esetleg bizarrak. Néha a fantasztikumot csak arra használja Lázár Ervin, hogy hepiendet írjon a történeteknek, amikről valahol mind jól tudjuk, hogy a valóságban csak szimplán rosszul végződtek - háború van, szegénység, meglehetősen könyörtelen világ lenne, ha nem lennének csodák.
A kedvencem egyébként asszem A kovács című, amiben a falusi kovácshoz beállít az ördög, hogy patkolja meg a lovát, fenyegetően és vészjóslóan, és persze a falusiak összefognak ellene, de nem lövöm le a befejezést. A másik kedvencem pedig A kút, ami leginkább a halálról szól meg az emberek közötti kötődésről, és az a fajta elszomorító történet, aminél nem bánod, hogy szomorkodni kell. Meg egy kissé hátborzongató. Most, hogy így jobban belegondolok, az összes történetben van egy jó adag hátborzongatás, Lázár Ervin a csodák mellett a horrorelemekkel sem fukarkodik.
Néha túl szájbarágós a tanulság, pl. A grófnő címűben, ahol kiderül, hogy báli ruhában nem lehet kapálni, dehát novelláskötet, mindig minden novelláskötetben van 1-2, ami nem tetszik.
