Audrey Niffenegger új regénye viktoriánus kísértethistóriába ágyazott romantikus lélektani dráma horror, amelyben szerepelnek ugyan emberek is, de a főszereplő vitathatatlanul a híres londoni viktoriánus temető, a Highgate Cemetery. Ehhez még tegyük hozzá, hogy gyakorlatilag az összes főhős minimum fura, vagy csak pszichés beteg. A könyv alaphangulata tehát túlvilági és hátborzongató, de közben teljesen hétköznapi történetek játszódnak benne, szerelem, halál, családi konfliktusok, cicák.
Elspeth Noblin (44) londoni lakása a temetőre néz, hátsó kertjét csak egy fal választja el attól. Elspeth meghal rákban nagyjából az első oldalon, hátrahagyva fiatalabb szeretőjét, egyben alsó szomszédját, Robertet, aki PhD-téziseit írja a viktoriános temetkezésből. Robert csak Elspeth naplóit örökli, amelyek valószínűleg sötét titkokat rejtegetnek. Elspeth a lakását húsz éve nem látott ikernővére gyermekeire, Juliára és Valentinára hagyja, azzal a feltétellel, hogy csak akkor kapják meg az örökséget, ha legalább egy évig a lakásban laknak. A két szőke amerikai kiscsaj tehát 21 évesen Londonba repül és berendezkedik a temető felett. Alsó szomszédjuk Robert, felső szomszédjuk pedig Martin, az agorafóbiás kényszerbeteg rejtvénykészítő.
Később kiderül, hogy Elspeth kísértete is a lakásban maradt, konkrétan az asztalfiókban lakik, és naponta edz, hogy ügyesebben kísérthessen.
A szereplők, mint mondtam, furák. Elspeth ugye kísértet. Robert holmi félénk, elvarázsolt angol bölcsész. Martin kényszerbetegsége már olyan méreteket öltött, hogy szinte életképtelen, napokig kell fogkefével súrolnia a járólapot meg római számokban visszafelé számolni. Felesége, Marijke két évtizednyi házasság után azon gondolkodik, hogy elhagyja, pedig szereti, de már nem tud együtt élni a kényszerekkel, elege van abból, hogy újságpapírral van beragasztva az ablak és zacskót kell húznia a papucsára a lakásban. De ez mind semmi, mert Julia és Valentia tükörikrek. Mindketten egyformán tizenkét évesnek látszanak, szőkék, sápatagok, túl vékonyak, és fogalmuk sincs, mihez kezdjenek az életükkel. Az egypetéjű ikreknek azon ritka csoportjába tartoznak, ahol a két iker nem egyforma, hanem az egyik iker pontos tükörképe a másiknak: az anyajegyei, a hajában a forgók, valamint a szervei is tükörképek, magyarul Julia szíve rendesen bal oldalon van, Valentináé viszont jobb oldalon, stb. (van ilyen, tényleg). Egyforma, többnyire fehér ruhában járnak, ugyanazt álmodják, egy ágyban alszanak. Összebújva.
Úgy gondolom, bár nekem bejött a Her Fearful Symmetry, de talán nem mindenkinek fog tetszeni a könyv felépítése. Lassan indul be, az első egynegyedében csak megismerjük a szereplőket, kísértetnek vagy bármi természetfelettinek nyoma sincs, vagy alig. A szereplők közül első pillantásra egyik sem olyan, akivel azonosulni lehetne, annyira furák, hogy az inkább bizalmatlanságot kelt, nem szeretem őket. Később aztán, ahogy jobban megismerjük őket és belekeveredünk a konfliktusaikba, nagyon is érthetővé és szerethetővé válnak. Nem szeretném elmesélni a történeteiket, de mindegyik történetszál valamiképpen a szeretet vagy a szerelem kissé bizarr, rögeszmés, vagy csak szokatlan formájáról szól. Furcsa, nem hétköznapi, nagyon érdekes kapcsolatokról és ragaszkodásokról. Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy klasszikus, nyomasztó kísértethistória kellős közepében vagyunk, ami egyre baljósabb, egyre hátborzongatóbb, egyre betegebb és kísértetiesebb. A fordulatok és az előkerülő sötét titkok ugyan sokszor elég kiszámíthatóak, de azért az ember izgul, hogy csak nehogy "az" történjen, és közben nem tudja abbahagyni az olvasást, pedig már hajnali három, és egyre biztosabb benne, hogy ma rosszat fog álmodni.
A Her Fearful Symmetry az Időutazónál (eddig bírtam ki, hogy ne hasonlítgassam) kevésbé mély, kevésbé megragadóan érzelmes könyv, inkább sokszor rideg és szokatlan. Nyilvánvaló, hogy Audrey nem is próbált még egy időutazót írni, inkább most az összes furaságát beletette ebbe a könyvbe. Niffeneggerről érdemes tudni, hogy hobbija kitömött állatok preparálása és hogy képein leginkább csontvázcicák és csontvázangyalok szerepelnek, szóval nem idegen tőle a hátborzongatás.
Mindent összevetve szerettem a könyvet, izgalmas és különleges és nyomasztó. Tetszett, ahogy a klasszikus kísértettörténetek megszokott elemei keverednek a fura szerelmekkel-kapcsolatokkal, és szerettem azokat az apróságokat, amiket Niffenegger tesz hozzá a kísértet-léthez (mint például egy fa kísértete, vagy hogy Elspeth a fiókban lakik, és persze a Little Kitten of Death). Mindemellett fura lélektani családi drámát meg kísértetsztorit már mindenki olvasott, emiatt a Her Fearful Symmetry nem annyira meglepően újszerű, mint az Időutazó volt. Niffenegger ezúttal nem váltotta meg a világot, de egy érdekes és izgalmas könyvet írt.
Niffenegger beszél a könyvéről
