Amikor Gaiman itt volt Magyarországon, és vettem neki magyar népmeséket és rajongtam, akkor mesélte, hogy lesz ez az új regénye, a temetős. 

Az első oldalakon egy bérgyilkos késével kiirt egy családot, egyedül a hiperaktív, épp hogy járóképes kisfiú menekül meg. (Nem az első eset a világirodalomban, hogy hiperaktív figyelemzavar menti meg a fiatal főszereplőt a biztos haláltól, gondoljunk csak a kis Vukra). A kisgyerek tehát ahelyett, hogy ágyában maradna, kimászik onnan és az utcán bóklászik, elbóklászik egészen a temetőig, kihagyva így a vérfürdőt. 

A temetőben meg jószándékú holtak veszik pártfogásukba és neveli fel,  gyakorlatilag egy Maugli-történet, csak a dzsungel lakói helyett halottak (kísértetek) vannak, és időnként néhány vámpír vagy a sátán kutyája is becsúszik. A kisfiút Bodnak nevezik el (a Nobody becézése) és szépen felnevelik a holtak, ezalatt mindenféle kalandokba keveredik, megismerkedik egy (élő) lánnyal, valamint lassan kiderül az is, kik és miért nyírták ki a felmenőit. Csomó vicces helyzet adódik abból, hogy Bod sírfeliratokon tanul meg olvasni, és viszonylag kevés ismerettel rendelkezik a való világról, pedig szigorú orosz nevelőnője is van.

"Name the different kinds of people," said Miss Lupescu. "Now."
Bod thought for a moment. "The living," he said. "Er. The dead." He stopped. Then, "....cats?" he offered uncertainly.

A temetős környezet ellenére ez volt az egyik legkevésbé ijesztő Gaiman-könyv, amit olvastam, a történet nem túlzottan fordulatos, inkább kiszámítható, és feleannyira sem bizarr vagy morbid vagy nyomasztó, mint pl. a Coraline. Egynek jó volt, hangulatos, a húgom szerint téli könyv (konkrétan visszaadta nyáron, mert "ezt nem lehet nyáron olvasni, ez téli könyv", ami nem tudom, mit jelent, de találónak érzem).