Korábban olvastam a sorozat második és harmadik kötetét, úgyhogy gondoltam, akkor most már itt az ideje, hogy elolvassam az elsőt is. Nagyon hasonló a két másikhoz, de nem ez a legjobb a sorozatban. A Hector és a szerelem titkai némi neurobiológiát leszámítva eléggé banális bölcsességeket közöl, viszont cserébe izgalmas és akciódús történet; a Hector a múló idő nyomában nem olyan izgalmas, ellenben tényleg alaposan és érdekesen elmélkedik az Idő problematikáján. A Hector utazása meg se nem izgalmas, se nem különösebben bölcs, de persze, aranyos azért. És kb. másfél órába telik kiolvasni. 

Hector tehát pszichiáter, lévén első rész, itt alaposabban is elmagyarázza az író, hogy ez pontosan mit takar, ez nekem vicces. Ráadásul a barátnője egy nagy gyógyszercégnél dolgozik, és az a munkája, hogy olyan, furi neveket találjon ki a szomorúságot csökkentő orvosságoknak, amely néven az emberek jobban megveszik. Hector gyógyszereket és pszichoterápiát is alkalmaz, és azt veszi észre, hogy  praxisában egyre több az olyan ember, akinek nincs valami konkrét kézzelfogható pszichiátriai betegsége, hanem csak szimplán nem boldog. 

Hector ekkor úgy dönt, hogy világ körüli útra indul, hátha megleli a boldogság titkát. Találkozik kínai szerzetessel, rákban haldokló fiatal nővel, gyönyörű kínai prostival, afrikai gyerekekkel és bűnözőkkel, illetve egy amerikai boldogságkutató professzorral és annak funkcionális MR-gépével is. Ezektől mind tanul valamit, a tanultakat meg pontokba szedve a noteszébe jegyzi (erre nem tudom, mért van szükség, inkább idegesítő). 

A stílus a szokásos Hector-stílus, ötéves gyerekeknek szóló mesék cuki modorában esik szó komoly dolgokról, úgymint pénz, szerelem, féltékenység, halál, szaké. A végére megtudjuk, hogy az emberek nagyjából milyen körülmények között szoktak boldogok lenni, mi kell hozzá, és mit támaszt ebből alá a tudomány is (a szakét mindenképpen). Vicces, aranyos, könnyed.