Thaiföldön olvastam ezt a könyvet, szóval kis késéssel írok róla, de akkor is írok. Annyira nem tetszett, hogy haza se hoztam, hanem otthagytam a szállásunkon Ko Phi Phi-n. Pedig kifejezetten azért vettem meg (antikváriumban Bangkokban), mert kifejezetten Kinsellára vágytam, azaz agyatlan csajlimonádéra, és még így sem tetszett sajnos.
A történet szerint Samantha Sweeting 29 éves és menő ügyvéd Londonban. Azért menő ügyvéd Londonban, mert 1. olyannyira munkamániás, hogy egyáltalán semennyire nincs élete és hét éve nem volt szabin és nincsenek barátai sem, 2. szuperokos, valahol a regényben szerepel a szám is, asszem 170-es az IQ-ja. (Ez már eleve problémás kissé, ugyanis Samanthánál nyilvánvalóan okosabb vagyok, és az enyém csak valami 135 körül van. De ne szaladjunk előre.) Samantha családja is szuperokos munkamániás, ezért aztán a szülinapján egy családtagja se ér rá, mert mind tárgyal, de sebaj, mert Samantha valószínűleg partner lesz az ügyvédi irodánál, a legfiatalabb és egyetlen női partner, ami iszonyatosan sok pénzzel is jár.
És akkor kiderül, hogy Samantha (aki sohasem követett még el hibát az életében) (mert szuperintelligens) valami apró hibát követett el a papírmunkában, ami végül irtózatos veszteségekhez vezet a cégben. Amikor a leány rájön erre, akkor sokkot kap és kisétál az épületből és felszáll az első vonatra. És leszáll valami kisvárosban az angol vidéken, és becsönget az első házba, hogy egy pohár vizet kérjen. Mert annyira készen van. A ház lakói viszont azt hiszik, hogy megjött az ügynökség által küldött bejárónő. Száz szónak is egy a vége, a szuperintelligens sztárjogász előéletét természetesen eltitkolva bejárónő lesz. Csak épp nem tud főzni meg nem tudja bekapcsolni a mosógépet, de megtanulja. És akkor ott rájön, hogy az Élet az nem egy munkahely és nem tárgyalások és szerződések, hanem bokorról szedett málna meg a frissen sült kenyér illata. És hogy milyen jó pasi a kertész.
Csomó vicces helyzet adódik abból, hogy Samantha nem tud főzni meg takarítani, valamint izgalom, hogy mikor derül ki az inkognitója. Közben otthon a Cégnél is mindenféle történik, ármány, szerelem, kb. a tizedik oldalon jövök rá, hogy mi lesz a végén a csavar. De nem ez a baj, Kinsella sosem a detektívregényeiről volt híres, hanem hogy szerethetően csacskák voltak a női szereplői és szerethetően borostásak a férfiszereplői.
Samantha nem szerethetően csacska, hanem állítólag szuperintelligens, csak az a baj, hogy Kinsella meg nem az, és ettől a főszereplője sem az. Nem tudja bekapcsolni a mosógépet. Úgy sem, hogy megtalálja a használati utasítást. De nem érti meg. Mondjuk oké, sose volt 170-es IQ-m, de azt gondolnám, ennyivel megérti az ember a mosógép használati utasítását. Valamint nem tud célzottan keresni google-ben. Nem is okos, hanem buta, és mégis mindig okosnak nevezi magát és ez idegesítő. A férfi főszereplővel meg az a bajom, hogy eddig Kinsella összes férfi főszereplőjébe simán bele tudtam szeretni gond nélkül azonnal, mindegyik okos, komoly, elhivatott, fáradt, borostás, fanyar humorú, gyengéd, de egyben férfias alak volt, erről a kertészcsávóról meg nagyjából annyit tudunk meg, hogy jó a segge és jó az ágyban. Rendben van, ezek sem utolsó szempontok, meg ne várjak drámaian kidolgozott jellemrajzot és karakterábrázolást csajlimonádétól, de ennél azért többhöz voltam szokva.
És akkor a tanulság, hogy az élet nem egy munkahely, hanem a frissen sült kenyér illata, az is idegesített. Mert én ugyan hangoztatom néha kb. pontosan ugyanezt, de igazából meg azt gondolom, hogy az élet egy munkahely is, meg más is. És milyen tanulság az, hogy az ember ne vegye komolyan a munkáját és ne akarjon karriert, hanem süssön kenyeret meg élvezze a szerelmet meg a napsütést. És egyébként is túl giccsesen van előadva. Nem szerettem.
