Mindenki kérdezte, aki látta nálam, hogy ugye ebből készült a hasonló című, állítólag jó film, de nem, ez egy teljesen másik könyv. Kislánytól kaptam kölcsön, és Kislánytól még csak jó könyveket kaptam eddig (bizarr, de jó könyveket), ezt azonban, néhány jobb pillanattól eltekintve az elejétől a végéig utáltam. Azt hittem, bármilyen is lesz, szeretni fogom, mert már annyira rég olvastam fikciót, ki vagyok éhezve, bármi megteszi, de még így is rossz volt. Kár.
Kilenc szereplő történetét olvassuk kilenc helyszínen (asszem), a történetek között vannak kapcsolódási pontok. A kilenc szereplő a következő: egy zakkant terrorista szektatag Okivanán, egy lemezbolti eladósrác Tokióban, egy angol pénzmosóügynök Hong Kongban, egy buddhista teaárus nyanya Kínában, egy valamiféle szellem Kínában, aki állandóan gazdatestet cserél, dán hátizsákos turistákba meg mongol KGB-ügynökökbe költözik bele, hogy még jobban összezavarjon minket, egy műkincstolvaj ribanc Szentpétervárott, egy dobos Londonban, egy CIA elől bujkáló atomfizikusnő és kecskéje Írországban, és egy éjszakai rádióműsort vezető szétdrogozott DJ New Yorkban. Na? Meg bírta ezt valaki jegyezni? Nem tűnt egy kicsit soknak? Nekem egy kicsit soknak tűnt (nem is bírtam megjegyezni, a fülszövegről másoltam ide). Nem követhetetlenül sok egyébként, mert szépen egymás után következnek a történetek, és mindegyiknek vége van, mielőtt a következő elkezdődik, a köztük lévő utalások meg elég szájbarágósak ahhoz, hogy értsed. A szerző valóban magabiztosan tartja kezében a szálakat és azok nem gabalyodnak össze, csak ki a fenét érdekel ennyi szál? Teljesen az a benyomásom alakult ki már nagyjából a könyv felénél, hogy David Mitchell csacska ifjúkorában hátizsákkal meg Lonely Planettel körbejárta a bolygót, számtalan érdekes embert ismert meg ezalatt, párat még pluszban ki is talált, és elhatározta, hogy az összeset beleírja ebbe a regénybe. Mindehhez még a karakterek igen kevés kivétellel rém unszimpatikusak (de igen, van ilyen szó), idegesítőek, semennyire sem érdekel a sorsuk, és kicsit egyformák is, vagy legalábbis mintha csak külsőségekben különböznének. Mintha azért kellett volna földrajzilag egymástól távol élő, különleges munkahellyel rendelkező szereplőket beleírni, mert különben nem tudtad volna megkülönböztetni őket a végén még.
Vannak jó pillanatok, a lemezboltos fiú aranyos, a pétervári műkincslopásos ügy is valamennyire izgalmas. A regény alapsztorija meg, ami azért csak-csak kibontakozik a végére, igazából nem is lenne rossz, de akkor már nem is érdekel a megoldás, hanem csak az érdekel, hogy legyen már vége ennek a könyvnek, hogy valami mást olvashassak végre. Nem beszélve arról, hogy a végkifejletről az idegesítő DJ-csávó idegesítő rádióműsorában szerzünk tudomást oldalakon keresztül, valaki szólhatott volna David Mitchellnek, valami szerkesztő, hogy ez így igen röhejes és rém bosszantó írói megoldás egy regényben.
Hát ezek, meg nincs is szépen megírva (vagy szépen lefordítva, nem tudom), hogy legalább az ellensúlyozná a sok idegesítő arcot, akik körberángatnak az egész nyomorult bolygón oda meg vissza, vidéki mongol falvaktól Hong Kongon át kecskelegelte ír szigetekig, tök fölöslegesen. Ja, és van még rendkívül szájbarágós globalizációellenes tanulság is, de annak már kedvem sincs külön bekezdést szentelni.
David Mitchellnek ez az első regénye, amellyel anno nyomban beválasztották a húsz legtehetségesebb angol író közé. Well. Most, ahogy így körülnéztem a neten, úgy látom, mindenkinek tetszett ez a könyv rajtam kívül, szóval ne essünk kétségbe.
