Írnom kell végre a tankönyvekről is, hogy elrakhassam őket az asztalról, szóval kezdjük a klasszikussal. A pszichoterápia tankönyvét egyszer nagyon régen már elolvastam csak úgy hobbiból, most meg tanulni kellett belőle. A két időpont között új, átdolgozott kiadás jelent meg, új fejezetekkel bővítve, valamint én is öregedtem mintegy négy évet. Ehhez képest nagyjából ugyanolyan véleménnyel vagyok róla, mint akkoriban (nem igaz, hogy nem lehet egy normális könyvet írni, az isten szerelmére), ami részben talán annak is köszönhető, hogy viszonylag keveset változott a könyv (és úgy tűnik, én is).

A könyv új fejezettel kezdődik, amelynek címe a pszichoterápia története, ez egyszerűen az analitikusan orientált pszichoterápia elnagyolt és kissé zavaros története, hagyjuk is. Ezután az 1. részben (200 oldal kb.) Szőnyi ír a pszichoterápiák általános kérdéseiről, ez a jó része a könyvnek. Igaz, hogy kissé redundáns, ugyanazt a dolgot számtalanszor átvesszük, és igaz, hogy néha furcsán gyakorlatias vagy feleslegesnek tűnő részletekbe megy, van egy ilyen "for dummies"- beütése, mégis azt kell mondanom, hogy aki pszichoterapeuta akar lenni, az igenis olvassa végig. Olyan témákat érint ugyanis - a terápiás kapcsolat, a terápiás rezsim, a pénz, a környezet, a hiányzás, a szerződés, a gyógyszerek - amik előbb vagy utóbb fel fognak merülni a pszichoterápiás praxisban. Jó, hogy ezek le vannak írva és a pszichoterapeuta szakvizsgára készülő népek elolvassák, nagyon helyes. Kifejezetten jó pont, amit már az előző olvasáskor is észrevettem, hogy ugyan Szőnyi analitikus, mégsem a pszichoanalízisről írta az első fejezetet, hanem általánosságban a pszichoterápiáról, és meg tudott maradni áttekintőnek és elfogulatlannak. Talán egyedül a pszichoterápiás rezsimről szóló fejezet hosszú kissé, ahhoz képest, hogy itthon legjobb tudásom szerint csak két ilyen hely van. Ha engem kérdezünk, ezt lerövidítettem volna, és többet írok a terápiás kapcsolatról, más, új szempontokból is, azt sose lehet eleget taglalni.

A második részben módszerspecifikus fejezeteket találunk, régebben ezeket nem értettem, és azt se értettem, miért a módszer történetét, titkos társaságait és ellenfeleit kell bemutatni egy-egy ilyen fejezetben, ahelyett, hogy érthetően leírnánk, miről is szól az a módszer. Minden fejezetet más írt, némelyik egész jó, másokból meg egy árva szót sem értettem (most se), és voltak egyenesen elrettentőek (ti. ha nem ismertem volna máshonnan az adott módszert, akkor ez alapján tuti nem akarom megismerni). Ebben a részben egyébként a Pszichoterápiás Tanács által akkreditált módszerekről esik szó, így a rész bővült az első kiadás óta akkreditált mozgás- és táncterápiáról szóló fejezettel. Persze, ez igazságosnak tűnhet, másrészt viszont felmerül a kérdés, hogy miért pont ezeket akkreditálta a Pszichoterápiás Tanács. Nem is, ez túl messzire vezető kérdés, inkább tegyük fel úgy, hogy miért nincs szó olyan, külföldön egyébként elfogadott, és/vagy hatékonyságvizsgálatokkal alátámasztott módszerekről, amelyeket mondjuk még nem akkreditált a Tanács, de azért a nemzetközi szakirodalomban sokat lehet róluk olvasni.

A harmadik részben a pszichoterápiák néhány speciális alkalmazási területéről van szó, ezek néhány kivétellel használható, jól megírt, gyakorlatias fejezetek. A végén meg némi etika, kutatás, törvényi szabályozás. A kutatás-részben vannak értelmes dolgok, talán ennyit elég egy pszichoterapeuta szakvizsgára készülőnek tudnia a témáról, az etikai fejezet is oké, persze, ha én írnám, akkor tele lenne habzó szájú feminista gyűlölettel mindazon kollégák iránt, akik pszichoterápiás keretek között megdugják a betegüket. Én kérek elnézést, egyszerűen túl sok ilyen sztorit hallottam az elmúlt években, reméljük, az illetőket elsőnek fogja falhoz állítani a forradalom.

Meg még annyi klassz dolog van, amiket bele lehetett volna írni, klassz új módszerek, klassz új idegtudományi eredmények a kötődésről, szociális kognícióról, egyébként ez egy érdekes kérdés, vajon tényleg hiányzik-e egy ilyen fejezet vagy csak nekem hiányzik. Nekem mindig hiányzik az a fejezet, amikor idegtudományi kutatásokat idézünk a pszichoterápia alátámasztására, mert ezt határtalanul érdekesnek tartom, hogy fMRI-vel valamelyest bejósolható, hogy ki fog reagálni kognitív terápiára, hogy milyen változások mennek végbe melyik agyterületeinkben az érzelmi hatások újraértelmezése során, hogy milyen elegánsan helyezi bele Freudot az idegtudományi modellekbe Friston, hogy mi az valójában, hogy implicit kapcsolati tudás és mi köze van a szomatoszenzoros kéreghez meg anyádhoz. Nehéz eldönteni, hogy mindezek csupán ínyencségek, a tudomány világába valók, és gyakorló pszichoterapeutának úgysem segítenek a gyakorlatban, vagy pedig azért illik tudni a buszsofőrnek, hogy hogyan működik a busz motorja. Nem tudom. Én azért írnék (nem, inkább megíratnám valakivel) egy ilyen fejezetet, mégiscsak a 21. században vagyunk.

Visszatérve a lényegre, oké, összességében nem annyira rossz könyv ez, nem kéne ennyit fanyalognom, célnak megfelel, kicsit régies, de legalább nincsenek benne eszement hülyeségek, el lehet olvasni, meg van szerkesztve, lehet belőle tanulni, lehet belőle használható dolgokat is tanulni, akkor meg mi a probléma. (Most mondtam el, mi a probléma.) (Tudom, írjak jobbat.)