Most először olvastam Sternt, és tökéletesen beigazolta a vele kapcsolatos előítéleteimet. Mindig az volt a benyomásom ugyanis, hogy a pszichoanalízis kezdődött valahogy, Freuddal, aztán következtek az eszement analitikusasszonyok (Anna Freud, Klein, Mahler), akik mindenfélét gondoltak a csecsemőről többé-kevésbé légből kapottan, és akkor a nyolcvanas években végre jött egy férfi, aki azzal a forradalmi újítással állt elő, hogy emberek, figyeljünk meg egy nagy csomó csecsemőt, és csak utána vonjunk le következtetéseket. Természetesen a valóságban ez nem így volt, hiszen az asszonyok is láttak csecsemőt, az asszonyok némely pszichés működésről bizonyára kiváló elméleteket alkottak, emellett közben Sullivantől Bowlby-ig különféle értelmes férfiszereplők is feltűntek elméleteikkel. De attól még megint ez volt a helyzet, olvastam-olvastam az analitikus irodalmat szép sorban, és egyszercsak jött ez a csávó azzal, hogy ő fejlődéslélektani kutatásokat végzett, el nem tudom elmondani, mennyire üdítően értelmesnek tűnt.
Daniel Stern tehát az az arc, aki "megkísérli, hogy párbeszédet teremtsen a fejlődéslélektani szemmel felfedezett és a klinikailag újraalkotott csecsemő között, annak érdekében, hogy az elmélet és a valóság közötti ellentmondást feloldja." Magyarul megkísérli levonni a következtetéseket a csecsemőkkel végzett kutatások eredményeiből és valahogyan összeilleszteni azokat a pszichoanalitikus elmélet felnőtt páciensek patológiája alapján rekonstruált csecsemőképével. Teszi mindezt 1985-ben, és annak ellenére, hogy a csecsemőkutatások gondolom, még eléggé gyerekcipőben jártak (gyerekcipőben, értitek), nem voltak képalkotók meg szuper EEG meg eleve nagyságrendekkel kevesebbet tudtunk az emberi agyról, Stern meglehetősen meggyőző. Sajnos (és szégyellem is magam miatta) kevéssé tudok arról nyilatkozni, hogy a 2010-es évben az azóta összegyűlt adatok alapján Stern mely elképzelését tartjuk helytállónak és melyiket nem, erről kérdezzetek meg néhány könyvvel később, magam is izgatottan várom, hogy összeálljon a kép. Mindenesetre az irány, a szemlélet, ahogy Stern összerakja a csecsemő fejlődési szakaszait és emlékezetét, kísértetiesen emlékeztet a jelenlegi fejlődéslélektani kutatásokra.
Csak egy példát mondok, a preverbális szelférzetekről, ami Stern legalapvetőbb elmélete. Stern azt gondolja, hogy a csecsemő már azelőtt gondol valamit a fejében, vannak emlékképei, érzései, és tud kapcsolódni másokkal, mielőtt beszélni tudna. A szelférzet azt jelenti, hogy magunkat hogyan és minek érezzük, magyarul önérzékelésnek szokták fordítani, nem túl jó, de nincs másik. A szelférzetnek több szintje van, például a narratív szelférzet az, amikor el tudod mesélni, szavakban össze tudod rakni a saját történetedet és az vagy te. A történetem vagyok. De Stern szerint preverbális szelférzetek is léteznek, amik akkor alakulnak ki, amikor a gyerek még nem tud szavakban gondolkodni, de azért érzi, hogy ő - ő. Például olyanokból érzi, hogy van a fejében egy cselekvési terv (le kéne rúgni az a csörgőt - csak ezt nem szavakkal gondolva, mert azokat még nem tanulta meg), ugyanakkor vagy pár másodperccel később érzi, ahogy a lába mozog és rugdos egy csörgőt, majd pedig érzi és látja, hogy a csörgő már nincs az ágy felett, hanem az ágyban, mellette van. A tervből, a mozgás testérzékeléséből és az eredményből pedig összerakja, hogy "én rúgtam le a csörgőt", vagyis van egy én. Csak a csecsemő nem gondolkodik, hanem egy szavak nélküli benyomása, élménye lesz erről, hogy én. A preverbális (szavak előtti) szelférzeteink az egész életünk során fennmaradnak, most is tudod, hogy nem csak egy történet vagy meg egy intellektus meg szavak, hanem egy ilyen testi érzésekből, megnevezetlen érzelmekből álló gomolyag.
Egyébként nem nagyon értettem, hogy ha ezeket Stern ilyen szépen, okosan leírta 1985-ben (mintegy 25 éve), akkor hogy az istenbe' tartunk még mindig ott, hogy számtalan könyv az ezelőtti, idejétmúlt vagy megcáfolt elméleteket veszi alapul. Hogy le kell vizsgáznom a mahleri fejlődési szakaszokból is, meg a kleiniekből is, meg a többiből is. De aztán figyeltem tovább a pszichoanalitikusokat, és rájöttem, hogy itt nem is csupán konzervativizmusról van szó, hanem komoly tudományfilozófiai nézetkülönbségekkel állunk szemben, hogy én itt természettudományos megközelítést akarok ráerőltetni valamire, ami inkább valamiféle bölcsészettudomány. Ezek konkrétan nem értik azt a kifejezést, hogy "tények", hanem csak azt értik, hogy van ilyen szemlélet meg olyan, és tartozhatsz ehhez az iskolához vagy amahhoz. És amikor hisztizek, hogy az isten áldjon meg, emberek, akkor most normál szimbiózis létezik a valóságban vagy interszubjektivitás, akkor nem értik a kérdésnek azt a részét, hogy "létezik a valóságban", mert őszerintük a szubjektív élményt úgysem lehet megmérni. A természettudományos megismerés és a teoretikus elméletalkotás közötti határtalanul izgalmas zónába jutottunk, ahol nincsenek szabályok, kaland, izgalom, és az öreg Stern is pontosan ugyanitt egyensúlyozik, egészen kedvünkre való módon.
