"A hegemóniai Konzul ébenfekete űrhajójának balkonján ült, és Rachmanyinov cisz-moll prelúdiumát játszotta egy ősi, de jól karbantartott Steinwayen, miközben hatalmas, zöld, gyíkszerű élőlények kavarogtak és bömböltek a lenti mocsárban."
Garcia Marquez szerint kulcsfontosságú egy regény első mondata. Ebben a regényben ez az első mondat. Ebből azért már kaphatunk valamiféle képet arról, miféle könyv ez, nem igaz? És valóban, a könyv be is tartja, amit ígér. Tényleg nagyszabású, bizarr, ijesztő, fantáziadús és modoros, mindvégig. Így folytatódik.
"Északon vihar készülődött. A koromfekete fellegek alatt egy óriási nyitvatermőkből álló erdő sejlett fel, míg a zord égen kilenc kilométer magasra tornyosultak a gomolyfelhők. Villám hasított át a horizonton. A hajó közelében időnként homályos, hüllőszerű alakok tévedtek a takarómezőbe: felüvöltöttek, majd felszívódtak az indigókék ködben. A Konzul a prelúdium egyik nehéz szakaszára összpontosított, és rá sem hederített a vihar és az éjszaka közeledtére.
A fénysürgönyadó felcsipogott."
Szeretem, ha az első bekezdés alapján el lehet dönteni egy regényről, el akarom-e olvasni vagy sem. Én igen.
A folytatásban a Konzul ugye kap egy telefont (fénysürgönyt), aminek eredményeképpen végül hat társával zarándokútra indul az Időkripták Völgyébe. Az Időkripták a Hyperion nevű bolygón vannak, és visszafelé mozognak az időben, meg van ott egy szörny vagy gyilkológép vagy valami is, a Shrike, ami nem engedelmeskedik a fizika törvényeinek, különös tekintettel a helyre és az időre vonatkozóakra. A hét ember egy pap, egy katona, egy költő (a költő rohadt idegesítő mindvégig), egy templomos kapitány, egy tudós (bácsi, egy csecsemővel), és egy nyomozónő, meg ugye a Konzul. A regény szerkezetileg a Canterbury meséket követi, ami arról szól, hogy hét zarándok mind elmeséli egymásnak a történetét az út során. A regény nagy része tehát az, hogy a szereplők elmesélik egymásnak a történetüket. A történeteik sokkal ijesztőbbek, nyomasztóbbak bonyolultabbak és fantáziadúsabbak, mint az ember gondolná. Természetesen felbukkan John Keats is, vagy valaki afféle.
A fülszövegben űroperának nevezik a regényt, amitől én kissé idegenkedtem, azt képzelem ugyanis, hogy az űroperák azok a könyvek, amikbe a szerzők bele akarják zsúfolni az összes klassz furcsa hangzású helységnevet és különös idegen lényt, amit kisfiúkoruk óta kitaláltak, és ez a cselekmény és a karakterek rovására megy. Hát, Simmonsnál nem megy a rovására. Nagyjából nem tudtam letenni ezt a könyvet, habár voltak részek, amiket annyira horrorisztikusnak találtam, hogy "csak az iszony szegezett a képernyőhöz". Maga a világ, a politikai csatározások, a karakterek, az irodalmi utalások, a lények, totálisan lekötöttek. Ne felejtsük el, hogy ez egy trilógia, így ugyan van egyfajta befejezése a könyvnek, de olyan, hogy utána elkezdjük keresni a következő kötetet.
