A könyv a Hyperion folytatása, az a furcsasága, hogy magyarul megjelent 2002-ben két kötetben, rettenetes borítóval, és most kiadta újra az Agave, normális borítóval, egy kötetben. Én a kétkötetes verziót olvastam, de nem visz rá a lélek, hogy azt a borítóképet tegyem ide. Ne engedjük, hogy összezavarjon minket a kötetek számának ilyen változatossága, a Hyperion bukása c. regény az a Hyperion-trilógia második része.
Ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt, vagyis a zarándoklat környékén. És ha az első kötetre azt gondoltuk, hogy monumentális és tele van ötlettel, akkor ez a második lerepíti a fejünket. Eleve a regény szerkezete is megváltozik, mert míg az előzőnek egy jelentős részében a zarándokok mesélték a történeteiket, itt egy John Severn nevű figura mesél. John Severn egy kibrid (olyan android, aki egy rég meghalt ember személyiségét viseli), és az a képessége van, hogy amikor alszik, akkor azt álmodja, ami a zarándokokkal éppen történik, valós időben. Amikor ébren van, akkor a Hegemónia vezetőivel kokettál, akik általa szeretnének értesülni a zarándokokról (a Hyperionnak azon a részén, ahol az Időkripták is vannak, nincs wi-fi), ugyanis a zarándokok kívánságai, ha teljesülnek, az egész univerzumra hatással lehetnek. Jó, talán nem az univerzumra, de a Hegemónia kül- és belpolitikájára biztosan. Azonban a Shrike nem siet kívánságokat tejesíteni, az egyik zarándok eltűnik, egy korábban eltűnt megkerül, és a történet aztán egyre bonyolultabbá válik, Simmons újabb szereplőket, történetszálakat is bevet, előkerülnek a Számkivetettek, súlyos dolgokat tudunk meg az Adatszféráról meg a Konzul nagymamájáról, nem beszélve John Keatsről.
A Hyperion bukása scifi megjelölés alatt fut, habár van benne horror, fantasy, szerelem és krimi is, ugyanakkor leginkább háború van benne. A háború egyrészt a Hegemónia és a Számkivetettek között zajlik, de aztán lassan kiderül, hogy nem is csak közöttük, hanem vannak még itt egyéb érdekelt felek is, és nem mindig lehet tudni, melyik szereplő melyik oldalon is áll. Vagy soha. Külön tényező a vallás, a Shrike Egyházáról már az előző részben értesültünk, itt egyéb furcsa vallások is teret kapnak vagy szeretnének kapni, valamint a technokrata társadalom és annak korlátai. Veszélyei. Egyáltalán nem esik nehezemre elképzelni, hogy valami ilyesmi lesz a jövő, csak mondjuk talán kevésbé látványos és monumentális. Simmons jól ír, fontos problémákat vet fel, lélegzetelállító ötletei vannak és érdekes karakterei. A Hyperion bukása talán egyes részein kicsit elvont és filozofikus az első kötethez képest, és ez nem mindig válik előnyére, valamint túl sokat szerepel benne a Költő, akit utálok, de ezt a két dolgot leszámítva korrekt regény. Én néha aggódom a sci-fi műfajáért, és megnyugtató, hogy manapság is születnek értékelhető dolgok a témában (habár Simmons 1990-ben írta ezt, 22 évvel ezelőtt).
Ahogy az előző, így ez a könyv is hemzseg a világirodalmi utalásoktól, és itt még vallástudományi és evolúciós nézetek ütköztetését is megkapjuk. Megnéztem a wikipedián, kik hatottak Simmonsra vagy kikre-mikre vannak referenciák, úgyhogy elmondom nektek is. Keatset ugye nem kell külön felemlíteni. John Muir mérnök-író-környezetvédő munkássága, egy Pierre Teilhard de Chardin nevű jezsuita geológus és filozófus (ha alaposabban megnézzük, mit csinált pontosan ez a figura a valóságban, akkor akár ráismerhetünk az egyik regényszereplőre is), egy Jack Vance nevű scifi-író, akit nem ismerek, valamint Stephen Hawking. És igen, ezeket a szerzőket és még nyilván hatszáz másikat Simmons igen alaposan megismerte, a tudományfilozófiai, vallási és egyéb nézeteikben elmélyedt, és beleírta őket a könyvbe két szörny meg három lövöldözés közé úgy, hogy igen ritkán lassítják a cselekményt, nem zavaróak.
Van befejezése a könyvnek, de mint tudjuk, trilógia, úgyhogy amint becsuktam, rohantam Noizhoz, hogy adja kölcsön a következő kötetet is, mire közölte, hogy az még nem jelent meg magyarul.
