Ez ugyanaz a Ken Kesey, aki többek között a Száll a kakukk fészkére-t írta, aztán 28 évig nem írt semmit, csak partizott meg LSD-zett a Grateful Dead nevű zenekarral, akik a haverjai, és 28 év után, 1992-ben előállt ezzel a könyvvel. Tudom, gonosz és rosszmájú vagyok, de talán nem kellett volna szétdrogozni az agyát, és akkor ez tényleg egy iszonyú jó könyv lett volna. Különben Kesey tényleg nagy arc volt, együtt bélyegezett a Beatles-szel, és pszichiátrián is dolgozott ápolóként.
A történet egy isten háta mögötti alaszkai kisvárosban (vagy inkább halászfaluban) játszódik, valamikor a nem túl távoli jövőben (2020-ban). Szereplők Isaak Sallas, aki régen pilóta, majd híres ökoterrorista volt, de miután kislánya meghalt leukémiában, amit a gonosz cégek permetszerei okoztak, és felesége elhagyta, ő visszavonult és halászhajókon dolgozik. Egy lakókocsiban él a jamaikai Emil Greer-rel, aki nőcsábász rasztahajú fiatalember. Szerepel még Alice Carmody, "a mérges inuit", aki egy orosz-eszkimó származású nő, leszokott(?) alkoholista, kissé impulzív (egy istenverte borzalmas piáló hisztérika) és Isaak főnökének a neje. A városban a férfiak többnyire halásznak, valami új, növényi alapú teát használnak drogként, és az Underdogs (Vesztes Kutyák) nevű bohém klubban tömörülnek.
A világtól való elvonulást alapjaiban rázza meg, amikor megérkezik Nicholas Levertov, Alice albínó fia, egyben Isaak egykori cellatársa. Nicholas egyértelműen gonosz, valamint producere egy leendő hollywoodi szuperprodukciónak: egy eszkimó mesét akarnak filmre vinni és a forgatás helyszínéül kedves városkánkat nézték ki. Ezzel alaposan felforgatják az életet, már a puszta jelenlétükkel is, de aztán Isaak gyanakodni kezd, hogy még annál is sokkal gonoszabbak.
Nem tudom, lehet, hogy csak a fordítás, de olyan... kuszán van megírva ez a könyv, olyan szétesett mondatok vannak benne, hogy néha meg kellett állnom és visszaolvasni, hogy most mi az isten van? Van benne csomó szójáték is, ami idegesítőek, felét sikerült lefordítani, felét nem annyira. Nem tehetek róla, kényszeres konzervatív vagyok, de nekem egy könyvfejezet címe ne legyen három értelmetlen sor, ne kezdődjön Minden Szó Nagybetűvel, egyáltalán, nagybetűvel csak a Tulajdonnevek és a mondatok kezdődjenek, és egy oldalon ne legyen hat-nyolc dőlt betűs szó és (ugyanennyi) zárójel.
Egyébként nem arról van szó, hogy Kesey elfelejtett írni, mert időnként mintha megfeledkezne magáról és oldalakon át "normálisan" ír, és ebből gyönyörű részek születnek. Amikor Isaak néhány társával egy fék nélküli hajtányon menekül hegynek lefelé oldalakon keresztül, az lélegzetállítóan izgalmas és magával ragadó és elképesztő. Vagy az eszkimó (mű)mese, amit a regény teljes terjedelmében tartalmaz, nagyon szép. Vagy az elektromos/mágneses vihar (vagy micsoda) leírása, az elejétől a végéig nagyszabású és lenyűgöző és wow. A "furcsa", túlzó, viccelődő stílus inkább koncepció volt, ami nekem nem jött be, hanem sikítani tudtam volna tőle időnként, de persze, lehet, hogy valaki ezt direkt szereti.
Kár, hogy nem "hagyományos" stílusban írta meg, mert egyébként bár maga a történet egyszerű, a tanulság szájbarágós (ember vs. természet), de az egész regénynek, a környezetnek van egy rendkívül egyedi, nehezen megfogalmazható hangulata, ami napokig a fejemben maradt még a könyv olvasása után is. Kalandos, nagyszabású. Ami azt illeti, sokkal jobban tetszett nekem ez a könyv, miután kiolvastam, és nem kellett már szembesülnöm a hülye viccekkel, hanem csak őrizgettem még magamban a hangulatát meg a kedvenc jeleneteimet.