Te jó ég, mennyire jól esett ez a könyv, éreztem én, hogy hiányzik nekem az emberekről szóló, magyar nyelvű fikció, de nem is tudtam, hogy ennyire. Ne értsünk félre, szeretek én angolul olvasni, szeretem a science fictiont meg a zombikat meg a pszichoterápiás könyveket (jó, némelyiket utálom, de ez mellékszál), mindemellett azért regényt olvasni magyarul, az egészen utánozhatatlan, el is olvastam két nap alatt.

Tehát Charles Baxter, az író nem tud aludni, lemegy sétálni, találkozik egy haverjával, aki elmesél neki egy történetet, aztán a történet többi szereplői is elmesélik a történetüket. Ez a kissé mesterkélt keretsztori aztán ahhoz vezet, hogy több szereplő meséli el felváltva a saját történetét egy-egy fejezetben, mind a szerelemről (igazából néha a szeretetről) szólnak, természetesen összefonódnak a szálak és kiderül, hogy az emberek élete hatással van egymásra és a sajátunkban főszereplő vagyunk, közben meg mindenki máséban is valamilyen szereplő. Néha csak egyvalakitől halljuk ugyanazt a történetet, néha két különböző szemszögből is, az is eléggé lenyűgöző, mennyire teljesen máshogy élik meg a benne résztvevő emberek ugyanazt az élményt vagy ugyanazt az egy napot és mennyire máshogy emlékeznek rá. Rögtön azon gondolkodom, hogy vajon az életem résztvevői mennyire élnek át éppen valami teljesen mást, mint ami szerintem történik.

Kicsit még mesélem, mert úgy érzem, meg kell védenem ezt a könyvet a hülye címe miatt, bár később kiderül, hogy miért ez, és utólag már van értelme, de most komolyan ki vesz meg ilyen című könyvet (angolul is gáz, nyugi), pont nem tudnám eldönteni a borító alapján, hogy valami elszállt, dagályos blődség vagy szimpla erotikusirodalom, na egyik se, hanem pont annyi dagály és pont annyi erotika (meg szenvedés, meg humor, meg halál, meg kávé) van benne, mint amennyi az életben általában lenni szokott. Az összes szereplő, Chloé, a pincérlány, az agorafóbiás ügyvédribanc, a szomszéd filozófiaprofesszor meg a kutyás csávó is nagyon valóságos és életszerű. Azonnal felismerhető a nyelvezetükből, hogy melyik fejezetben beszélnek, tök életszerűen pont így fogalmazna egy pincérkiscsaj meg egy zsidó bölcsésztanár. Inkább csak úgy az életükről mesélnek, de persze, legfőképpen a szerelmeikről, amikor kerestem a képet, valahol olvastam, hogy a Szentivánéji álmot rángatták elő a könyv kapcsán, és tényleg hajlandó vagyok belelátni, pont van benne annyi álmatlanság meg huncutság meg Shakespeare-utalás, szól annyira a szerelemről, mint az.

És szép, és visz magával, olyan könyv, hogy lassan indul be, aztán egyre mélyebbre és mélyebbre megyünk benne és akkor már nem is nagyon akarom letenni, és szép mondatok vannak benne. A kedvenc olvasási technikámmal olvasom, vagyis nagyon gyorsan, de közben csomószor lefékezek, hogy hé, ez valami szép volt, és elolvasok még egyszer vagy háromszor mondatokat vagy bekezdéseket vagy oldalakat. Ugye, nem kell már külön méltatnom a fordítást, hanem kiderült az eddigiekből, hogy klassz. Különben azt mindig akartam kérdezni, hogy más ember is szokott-e így olvasni vagy az emberek inkább egyenes vonalú egyenletes sebességgel olvasnak.

Készült belőle film is, nem tudjuk, milyen lehet.