isoldeolvas

Az Emmanuelle-t azért olvasom, mert eszembe jutott, hogy a Bangkokba tartó repülőjáraton kezdődik, ezért ezt olvasom a Bangkokba tartó repülőjáraton. Ami nem tetszett a Katherine M. szexuális életében, annak az Emmanuelle pont az ellentéte. Katherine dokumentarista: semmit nem tudunk meg róla, sem a pasikról, és több száz ember dugja meg a könyvben unalmas egyformasággal. Az Emmanuelle-ben szereplők vannak, történet, és nagyon szépen kidolgozott erotikus jelenetek. Nem is annyira szexjelenetek, mert Emmanuelle összesen négy pasival és egy nővel él nemi életet, annál többet leskelődik, flangál meztelenül, fürdik együtt másokkal, reggelizik kombinéban idegenekkel, álmodozik. Bár kissé hiteltelen módon felelőtlen: amikor meztelenre vetkőzik Bangkok utcáján egy majdnem ismeretlen férfi kíséretében, az azért kicsit fura, de nem ez a legnagyobb baj a könyvben, hanem a körülbelül 40 oldalas okoskodás. Emmanuelle lefekszik két ismeretlen pasival a repülőn, majd Bee-vel, aki egy lány, aztán 40 oldalon keresztül filozófiai eszmefuttatást folytat egy Mario nevű buzival "az erotika, mint erkölcs" és "az erotika, mint hitvallás" témakörökben, és akkor azt gondolom, hogy idegesítően komolyan veszi magát a könyvecske.
De persze, nem ez a lényeg, hanem a szabadság: itthon 1990-ben jelent meg, közvetlenül a rendszerváltás után, amikor egyszerre csak mindent lehetett! Nemcsak kiadni egy, a romlott nyugatról származó (homo)erotikus ponyvát, hanem akkor mindent bele: fedetlen ciciket a borítóra!!! Fedetlen ciciket a könyvjelzőre is!!! Szerintem úgy, ahogy van, kordokumentum. És emlékszünk Gergely Róbert filmzenéjére?

 

 

Mondjuk, végig azt hittem, hogy ez fantasy, mert sárkányok vannak benne, de Anne McAffrey walesi versenylótenyésztőnő szerint science-fiction. Ám legyen neki. Alapvetően, azt hiszem, tetszett a könyv, a világ meg a szereplők már az első részben is helyesek és szerethetők, de persze azért meglehetősen ambivalens érzésekkel viseltetek. Az ember és sárkány közötti kissé túldimenzionált telepatikus érzelmi kötelék ment a legjobban az idegeimre, amit az írónő egész biztosan a lovaival való kapcsolatából merített, és rengetegszer gondoltam azt, hogy "jól van, bazmeg, értem, hogy lovaid vannak, de haladjunk már és ne erőltessük ezt ennyire". Szóval szerintem sokkal jobban tetszett volna, ha csak úgy egyszerűen el kell olvasnom, de így sem bántam meg.

Nem tudom az Amerikai psychoval kapcsolatban manapság mi a trendi nézet, de azt el kell mondanom, hogy rémisztően és eszeveszettül unalmas. Gondolom, az író szándéka épp ez volt, és részemről már az ötvenedik oldal táján elkezdtem idegeskedni, hogy basszus, történjen már valami, bármi, különben magam nyírok ki valakit. Igazán dicséretes kitartás a főszereplőtől, hogy egészen a 160-adik oldalig senkit sem kínoz meg, én előbb bekattantam volna. És valójában amikor elérkeztünk a dokumentarista részletességgel tárgyalt szexhez és erőszakhoz, már az sem érdekelt egyáltalán, hanem untatott, egészen a 276-odik oldalig, amikor rájöttem, hogy ennél több nyilván már nem fog történni a könyvben, csupán további pénz, kínzás, vacsorák, márkás öltönyök, amit én biztosan nem fogok a főszereplővel együtt végigszenvedni, így aztán lecsaptam és elmentem aludni. Szóval elismerésem, minden hatásvadászatával együtt kifejező társadalomkritika a könyv, csak éppen olvasni kínszenvedés. Persze, a kollégáim szerint csupán tudat alatt irigykedem Pat Bateman luxuskozmetikumaira, és hogy napi több liter eviant iszik amikor nekem csak óbudai gyémántra telik. Abból viszont három üveg is van az ablakpárkányon, mert a múltkor elfelejtettem, melyik volt közülük a virágöntözővíz.
Szóval remek novellát lehetett volna írni a témáról, de egy regényt szerintem nem ad ki.

Paul Auster különben egy zseni, ha még nem mondtam volna. Imádom. Ma délután, amikor egyik munkahelyemről éppen a másikra siettem (felvenni a pénzt), megláttam az új könyvét egy könyvesbolt kirakatában, aztán olvasni kezdtem a bkv-n. Bartis Attila mellett a másik olyan író, ahogy én sosem fogok tudni írni, nem azért, mert nem vagyok elég tehetséges vagy valami, hanem mert annyira egyéni. Ehhez Paul Austernek kell lenni (aki azért jobban ír, mint Bartis Attila, ezt szögezzük le). És a fordítás is jó. Külön szeretem az olyan mondatokat, amik pár szóval ragadnak meg remekül egy-egy helyzetet vagy szituációt. "Mint minden Foggnak, neki is leküzdhetetlen hajlama volt a céltalan képzelgésre." "Egy szál rózsaszín pongyolában lézengett ide-oda a házban, némi tántorgástól sem visszariadva." De Paul Austert nem ezért szeretjük, hanem mert okos, szürreális, utánozhatatlan és zseniálisan őrült. Nem kéne dicshimnuszokat zengenem egy könyvről, aminek nagyjából az egynyolcadát olvastam még csak el, de... de.