isoldeolvas

"Egy Adel nevű hajón utazott. A kabinokba beszivárgott a konyhaszag, egy angol azt állította, hogy harcolt Waterloonál, a harmadik nap estéjén fénylő testű delfineket pillantottak meg a láthatáron, bukdácsoló hullámra emlékeztettek, a ruletten állandóan a tizenhatos jött ki." - Azért nem kizárólag neuropszichológiát olvasok. A Selyemről brainoiznál olvastunk és köszönjük. Nagyon szép kis könyv, tartalmilag is, meg külalakra is, fehér alapon egyetlen vörös japán betű, csak az a baj, hogy a szép fehér színe kicsit pirosas lett, mert összedörzsölődött a táskámban a Kognitív fejlődés-neuropszichológiával. A fülszöveget maga A. B. írta, ami alapján az ember rögtön egy tenyérbemászóan nagyképű szépírót képzel el. "Ez nem regény." - ez az első mondata, ami rögtön hazugság; a vége meg az, hogy "tizenkilencedik századi történetről van szó: fontos, hogy senki se várjon repülőgépeket, mosóautomatákat és pszichiátereket. Nincsenek. Bár ma sem volnának." - ami a pszichiáter, vagyis az én szemszögemből undok köcsögségnek tűnik, és arra gondolok, bárcsak nárcisztikus olasz írók se volnának egyáltalán.
De meg kell bocsátani, mert utána valóban gyönyörű történet következik: egy francia selyemkereskedőről, aki néhányszor meglát egy japán lányt. Kicsit olyan a történet is, mint egy japán metszet, nagyon egyszerű, nagyon profi és nagyon szép. Kevés szóval (nincs száz oldal) és jól megírt rövid mondatokkal mesél az úgynevezett szerelemről, vagy inkább a vágyódásról. Vágyódásunkról a Szerelemre, anélkül, hogy egy pillanatra is nyálas lenne vagy közhelyes vagy unalmas vagy túlzó.
Klassz a fordítás is.

Ezt is akkor vettem, amikor a Changuex-t, meg még egy pár ilyesmit, és ha esetleg úgy tűnne, hogy mostanában szépirodalom helyett neuropszichológiát olvasok, akkor az az igazság. Persze, ideje lenne lassan tisztába jönnöm az alapfogalmakkal, például, hogy létezik olyan szó, hogy fejlődés-neuropszichológia, és az mennyiben különbözik a "sima" neuropszichológiától, de nem baj, legalább tágul a látóköröm. Szóval a könyv első részében engem érdeklő témákról esik szó (végrehajtó funkciók, figyelem, tesztek), és nagyon örültem, a második felében meg beszédfejlődési zavarokról, diszlexiáról, meg egyéb gyógypedagógus-dolgokról, de azért az is elég érdekes volt ahhoz, hogy végigolvassam. Egyébként abszolút hiánypótló darab, nem hiszem, hogy ebben a megközelítésben írtak már gyerekpszichológiáról; viszont nem az a kifejezett "érdeklődő laikusoknak" szóló könyv, kell hozzá előtanulmány. Vali néni időnként ugyan kísérletet tesz arra, hogy az esetleg betévedő laikus olvasónak elmagyarázza a PET vagy a fMRI működését, de inkább ne tette volna. Ellenben hozza, amit a cím ígér: tele van vicces, számomra ezelőtt ismeretlen összetett szavakkal, mint például "jobbfülfölény" meg "egérölés-reakció" meg "álljjelzés-feladat".

Elindultam egyik délután kognitív idegtudomány és/vagy neuropszichológia könyvet venni, és a Fókuszban leárazva találtam ezt. Nem éppen az, amire a tartalomjegyzék alapján gondoltam, vagyis nulla kognitív idegtudomány, inkább molekuláris biológia meg neurotranszmitterek, de elég jó, ezért végigolvastam, ha már elkezdtem. Az első fejezet a neuropszichiátria története az ókori Egyiptommal kezdődően, ez a beetetés, mert izgi és olvasmányos. A további fejezetekben megtaláljuk nagyjából mindazt, amit neuroanatómiából, -szövettanból és idegélettanból tanultam, valamint még némi embriológiát, és bár Changeux igyekszik érdekesen csomagolni, néha igencsak elvész a részletekben. Azért elmeséli, miből áll az agyunk, hogyan fejlődik, és milyen kémiai folyamatok mennek végbe pl. szomjúság vagy orgazmus során. Changeux eredetileg neurobiológus, és bár alapvetően emberről szóló könyv, igazából csomó állatos példát hoz (pl, mi történik a tücsök agyában ciripelés közben, meg ilyenek). 1982-ben írta az öreg, itt 2000-ben adták ki, és ez néha látszik, pl a könyvben a PET (Pozitron Emission Tomography) még iszonyatos újdonság, akkora, hogy még nincs is neve (még nem úgy hívják, hogy PET, hanem körülírják), fMRI-nak pedig még se híre, se hamva. Kicsit Bánki: Az agy évtizedében-re emlékeztető könyv, laikusok is megértik, de csak az olvassa el, akit tényleg érdekel az ilyesmi.

Kb 10 éve olvastam először, vagy több, és most újraolvasom. Mert vannak ezek a könyvek, amelyeknek egy rövid időre átveszem a "gondolkodásmódját", és erre a célra használom őket. Például, ha nagyon belefásulok a hétköznapokba, akkor valami Marquezt kell elővenni, és rögtön rájövök, hogy az élet tele van szenvedéllyel és csodákkal. Vagy ha zűrös idők járnak, és kellene valami higgadt és megnyugtató, akkor Szinuhe vagy Turms, a halhatatlan.
Történelmi regény a görög-perzsa háborúk idejéből, ehhez többet nem is tudnék hozzátenni, mivel történelmileg tájékozatlan vagyok. Úgy tűnik, Waltari azért velem ellentétben évtizedekig tanulmányozta az adott korszakot, és semmi kétségem afelől, hogy a tengeri ütközetek minden másodperce az utolsó faragott lándzsahegyig megállja a helyét a valóságban. Akit érdekelnek a történelmi regények hiteles, korhű részletei, imádni fogja.
Én a szövegért és a karakterekért olvasom. Szeretem, ahogy Waltari ír, tisztán, nyugodtan. Turms, a főhős csomószor életveszélybe keveredik és szerelmi viharokat él át, mégis az a benyomásom, hogy végig valamiféle derűs sztoicizmussal szemléli az életét, ami rám is átragad, és ez jó. A női főhős pedig, Arszinoé, egyszerűen zseniális. Waltarinak nem lehetett nagy mázlija a nőkkel, majdnem minden regényében szerepel ugyanis egy-egy gonosz, csábító perszóna, aki letereli a helyes útról az amúgy becsületes fiatalembert, de Arszinoé olyan zseniálisan pofátlanul és nőiesen teszi mindezt, hogy egyszerűen muszáj tisztelni. Szerintem imádnivaló karakter, Exemnek (becsületes fiatalember) viszont azért nem tetszett a könyv, mert annyira idegesítette a hazug, anyagias, önző szuka.
A Turms, a halhatatlan még abban is különbözik a többi Waltari-féle történelmi regénytől, hogy sokkal-sokkal több benne a misztikum és a természetfeletti, és ettől sokkal izgalmasabb. Még így is, hogy tudom, mi a vége.
Bárhogyan is legyen, te idegen, aki én vagyok, óva intlek, főként a kétkedés betegségétől, mert ez a legrosszabb betegség, ami utolérheti azt, aki visszatért. Ilyenkor vonulj a magányba, és ne higgy a többieknek, hanem higgy inkább önmagadnak, önmagadat hallgatva, és higgy inkább saját értelmednek, semmint másoktól szerzett tudásodnak.

Daniel tízéves, amikor egy nap arra ébred, hogy már nem tudja felidézni halott édesanyja arcát. Apja - talán vigasztalásul - az éj leple alatt egy titkos "raktárba", az Elfeledett Könyvek Temetőjébe vezeti. ezen a titokzatos helyen az ember választhat magának egy könyvet, amit magával visz, elolvas, és onnantól fogva megőrzi emlékezetében. Daniel egy sosemhallott író, Julian Carax regényét, A szél árnyékát választja.
(Isolde az interneten hall először a titokzatos könyvről, és úgy dönt, megszerzi magának. Kiderül, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat. A szél árnyéka egyes források szerint nemrég jelent meg magyarul, beszerzése mégis szinte lehetetlennek tűnik. Hősnőnk számos könyvesboltot felkeres - az Írók boltjában sosem hallottak a regényről, a Kálvin téri és a Deák téri aluljáró könyvesboltjaiban sem, az Alexandra "Elátkozott" Könyvesházban pedig egyenesen azt állítják, a könyv legalább egy éve elfogyott. Isolde nem adja fel: hosszas keresgélés után végül talál egyetlen példányt a Millenium Könyvesház legalsó polcán egy sarokban.)
A tízéves Daniel még aznap kiolvassa a könyvet, annyira tetszik neki, hogy elhatározza, beszerzi Julian Carax többi könyvét is. Kiderül, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat: az író sorsa, halálának körülményei erősen tisztázatlanok; könyveit nem lehet megkapni, és bár kiadatásukkor reménytelenül alacsony példányszámban keltek el, ma felbecsülhetetlen ritkaságok; valaki(?) mégis sorra ellopja és elégeti a még létező köteteket; egy koromfekete arcú, rémisztő férfi (esetleg az ördög) megfenyegeti Danielt, hogy hagyjon fel a nyomozással, ha kedves az élete. Daniel nem adja fel, és ezzel kezdetét veszi a jó tíz évig tartó nyomozás, amelynek során fura figurák bukkannak fel - egy gyönyörű, vak lány, egy kissé hibbant koldus, egy végzetasszonya, egy mocsok rendőrfőnök, néhány megnyomorodott öregember, bolond öregasszony, pap, hullák, könyvkereskedők, és persze az ördög is többször. Daniel egyre többet tud meg a titokzatos Carax életéről, és egyre nyilvánvalóbb, hogy az ő élete sokban hasonlít arra, például mindketten szerelmesek egy lányba, és mindketten Barcelonában élnek sötét, háborús időkben. A szél árnyéka leginkább talán krimi, kísértetjárta palotákkal, felgyújtott könyvraktárakkal és egy átlagos brazil sorozat teljes évadjára elegendő titkos családi és/vagy szerelmi kötelékkel. A stílusát meg kell szokni, nem igazán gördülékeny, ami szerintem nem a fordítás hibája, inkább a "spanyolos" nyelvezet: néha cirkalmas hasonlatokkal, néha sikamlós(nak szánt) poénokkal. Mintha Marquez megnézett volna pár misztikus horrorfilmet, aztán leült volna krimit írni - tetszik.

Kitalálták a főnökeim, hogy asszertív* - kommunikációs tréninget fogok tartani. Persze, mondtam, hogy én nem tudom, mi az, mire az osztályon uralkodó hagyomány szerint adtak két könyvet. Ez az egyik. A pontosság kedvéért a teljes címe Személyes hatékonyság - Vezérfonal a magabiztos és sikeres viselkedés elsajátításához, csak ez nem fért volna ki a címsorba. A5-ös, 130 oldalas, és szörnyen aranyos. Annyira amerikai, hogy azt már nem is lehetne fokozni, ráadásul 1975-ben írták, így aztán süt belőle az akkoriban az USA-ban uralkodó pszichoterápiás hurráoptimizmus. Mi sem természetesebb, mint hogy rossz szociális képességekkel rendelkező embereket pár óra alatt sikeres, magabiztos, hatékony és elbűvölő társalgópartnerekké és/vagy üzletemberekké képezünk ki. Szakmailag egyébként megállja a helyét, szerintem ma is ugyanilyeneket csinálnak az asszertív tréningeken: különféle felállásokban problémamegoldást igénylő helyzeteket játszatnak el, értékelnek, gyakorolnak. Rengeteg kép van benne (hogy lássuk a helyes/helytelen testbeszédet), amelyeken napokig nevettem: mindenki galléros pólót, trapézfarmert (egyes hölgyek A-vonalú miniruhácskákat) és vastag talpú cipőt visel, az urak pajeszt és vastag keretes szemüveget, a csajok pedig a 60-as évek frizuratrendjeit vonultatják fel. A szituációk is bájosan retró-hangulatúak, egy, a magnókazetta feltalálása előtti, jóval békésebb világból: "Vigye vissza az üzletbe a hibás hanglemezt!" vagy "Menjen el egy nagyon elegáns butikba, mondja meg az eladónak, hogy nincs szándékában vásárolni, de szeretné felpróbálni valamelyik drága ruhát!" Az olvasónak szóló magyarázatok rém egyszerűek, nagyon alaposan kifejtettek, folyamatábrákkal, összegzésekkel és gyakorló kérdésekkel - az a gyanúm, hogy manapság a könyvben szereplő információmennyiséget egy ötoldalas manuálban foglalnák össze. És hát a 60's báj mellett az a pozitív hozzáállás... "Jim, ez nagyszerű! A szemkontaktus ezúttal igazán jó volt! És mindenki látta, milyen hatásosan használta a kezeit is?" Szóval valamennyire használható könyv, és csak néha ment az idegeimre.

* Van a félénk, aki nem tud érvényesülni; van az agresszív, aki mindenkit eltipor; és az asszertív, aki mások megsértése nélkül, másokat tiszteletben tartva képes az önérvényesítésre.

Ezt is Phanghanon olvastam, mert a pasim kedvenc írója ez a Robin Hobb. Azt mondtam róla, hogy ez olyan "klasszikus fantasy", de akkor jól rendre lettem utasítva, mert a klasszikus fantasy az pont nem ez. Pedig én az ilyet nevezném el klasszikus fantasynek, dehát ha nem, hát nem. A lényeg az, hogy nincsenek benne orkok, mágusok, elfek, sárkányok, meg mittudoménmik, amik a fantasy-regényekben szoktak. Középkorias környezeteben emberek szerepelnek benne, trónviszály, háború, kalózok, időnként egy-egy szereplő különleges képességekkel rendelkezik, tud az állatok fejével gondolkodni, vagy más embernek gondolatokat sugallni, de nagyjából ez minden. A környezetet, témát, hangulatot tekintve Martin: Trónok harcára emlékeztetett, csak persze nem olyan grandiózus, és egy szálon fut. A főszereplő egy fattyú fiúcska, aki lassanként a király orgyilkosává képződik ki önhibáján kívül, közben sok fájdalmas helyzetbe keveredik, barátokat veszít el, kudarcok érik, és persze belekeveredik mások cselszövésébe, így néha üdítően nyomasztó a könyv, ami direkt jót tesz neki. Jók a karakterek, az öreg méregkeverő jó figura, nekem különösen Türelem hercegnő tetszett, aki egy felelőtlen, ötletszerű, rendetlen teremtés, és olyan hiteles, hogy meg tudnám mondani, milyen típusú pszichoterápiába küldeném. Izgalmas és szórakoztató, rendesen és jól megírt könyv, ami állítólag a fantasy világában nagy szó, de mivel sosem olvastam rosszul megírt fantasyt, mert nem olvasok olyasmit, vagy ha igen, akkor hamar eldobom, ebben nem tudok nyilatkozni. Hiányzott a női főszereplő, de a folytatásban állítólag lesz az is.
A korrektort meg be kellene perelni, mert a színtisztán látszik, hogy bele sem olvasott a szövegbe. Csomót röhögtem azon pl., hogy valaki "a kezembe nyomott néhány almát a lovaknak, (..) úgyhogy lementem és megettem a lovakat." Megette a lovakat...?

Jó, egy szakkönyvben nem idegesítenek annyira az elütések meg az "egyébb"-ek, mint a regényben, de az, hogy a könyv fedőlapján nem bírjuk leírni a szerző nevét (Yalom helyett Yalon szerepel), az azért egy kicsit gáz. Most, hogy elkezdtem csoportterápiás helyen dolgozni, ezt olvasom, meg mert nagyon szeretem Yalomot. Azért, mert nagyon okos, részletes és szakmailag megalapozott, mindig egy csomó legújabb kutatási eredményt idéz, de közben esetismertetéseket, sztorikat szúr közbe; látszik az egészből, hogy szereti a munkáját; és megvan benne az a főleg amerikai pszichiáterekre jellemző optimizmus, ami az európaiakból legtöbbször hiányzik. Az amerikai pszichiátriakönyvekben a betegek meggyógyulnak, de legalábbis jobban lesznek, vagy elindulnak egy úton, az orvosok pedig úgy érzik, hogy amit csinálnak, az hasznos és fontos. Az európaiak sokkal pesszimistábbak, de egy Rogers vagy egy Yalom-könyv elolvasása után az embernek kedve támad pszichoterapeutának tanulni és/vagy pszichoterápiára járni.

Szóval Yalom jó tanár.

Ami a csoportterápiás könyvét illeti, sokkal vastagabb, kicsit szárazabb és szakmaibb a magyarul eddig megjelent könyveinél, viszont cserébe tényleg mindenre kiterjed. Azért néhol felcsillan az öreg Irvin humora, a kedvencem az új kiadáshoz írt előszava, amelyben sajnálkozik, hogy a régihez képest meg kellett húzni a könyvet, és minden nap "kihúzott fejezetektől véres ujjakkal" kelt fel az íróasztalától.

És hát ami még nagyon jó, és viszonylag ritka jelenség a pszichoterápiás irodalomban, hogy cseppet sem elvakult valamely irányzat felé, hanem végig nyitott és objektív próbál maradni. Hosszú távú ambuláns csoportokról írja a könyvet, de sok észrevétele más típusú csoportokra is igaz, illetve ahol nem, ott külön kitér erre.  Viszont egyik pszichoterápiás irányzatot sem erőlteti, és ezt idézni is akarom.
"A terapeuta többféle magyarázattal is megvilágíthatja ezt a betegnek; a magyarázatok többféle vonatkozási keretekből származhatnak és mindegyik lehet igaz. A freudi, tárgykapcsolati, énpszichológiai, egzisztencialista, tranzakcióanalitikus, jungi, gestalt, transzperszonális, kognitív, behaviorista magyarázatok mind igazak lehetnek egyidejűleg. A vehemens kijelentések ellenére egyiknek sincs kizárólagos joga az igazsághoz. Végül is valamennyi egy képzeletbeli 'mintha'-struktúrára épül, azt állítva: 'úgy viselkedsz, mintha ez meg ez a dolog igaz volna'. A szuperego-id-ego, az internalizált tárgy, az éntárgy, szelftárgy, a grandiózus én és a mindenható tárgy, a gyermek-szülő-felnőtt énállapotok - ezek a fogalmak a valóságban nem léteznek. Létezésüket csak magyarázó erejük bizonyítja."
Aki már hallotta valaha pszichoterápiás iskolák képviselőit, amint a másik iskolát szidják, az érti, miről beszélek.

Roald Dahl apukája korán meghalt, anyukája norvég volt, ő pedig bentlakásos angol fiúiskolába járt, azután Afrikában a Shellnek dolgozott. Később belépett a hadseregbe és Afrikában, majd Görögországban pilótaként harcolt a II. világháborúban. Utána meg számos bizarr mesét írt Meghökkentő történetek címszóval, meg a Charlie és a csokigyárat is, de írói ténykedéséről már nem szól az önéletrajz, hanem a háborús élmények végével befejeződik. Csak nagyon egyszerűen elmeséli az életét, ami izgalmas, néha fura, valamikor meg megható. Úgy a második oldalon elkezdtem izgulni a főhősért (mindig meg akarták vesszőzni a tanárai), és egészen a könyv végéig folyamatosan izgultam érte (mérgeskígyók, német harci repülők és egyéb veszélyek), és teljesen elfelejtettem, hogy nem halhat meg a főhős, hiszen később még egy csomó könyvet ír, többek között önéletrajzot. És még azon is gondolkodtam, hogy milyen helyes, becsületes és szimpatikus főhős, kár, hogy az életben ilyenek nem léteznek, pedig de. Thaiföldön olvastam, Chiang Maiban meg Kanchanaburiban, és valahogy nagyon passzoltak az ifjú Roald Dahl afrikai meg világháborús élményei a tigrissimogatáshoz meg a Kwai folyón hadifoglyok által épített hídhoz. Valamikor jól eltalálom, hogy mikor kell olvasni egy könyvet, és ezt akkor kellett.
A fordítás különben gáz, az egyik helyen egyetlen, nem olyan hosszú mondatban négy alkalommal szerepel a "síkság" szó, és azt sem értem, hogy a "liquerice"-t miért kellett "likőrös cipőfűző"-nek fordítani, amikor két szép magyar szavunk is van erre az édességre, a medvecukor meg a bocskorszíj, ráadásul a szótárban is benne van, de ha ez nem lenne elég, Roald Dahl hosszasan leírja az édességet, amely leírásban pontosan felismerhető a medvecukor. Nem akarom felsorolni az összes hibát, nincs olyan sok különben, de azok könnyen szemet szúrnak és szörnyen idegesítőek.

A Rajt Koh Phanghanon olvasom, tengerparton, hiába figyelmeztetett killer, hogy ne tegyem, és a pasim közben búvárkodik. Para. Amúgy ugye a Da Vinci-kódhoz szokás hasonlítani, de hálistennek ezt csak azután tudtam meg, hogy már kiolvastam. Egyálalán nem hasonlít rá persze, talán a formáját kivéve, azaz mindkettő olyan könyv alakú; meg hogy mindkettő tudományos alapokat felvonultató fikció. A Da Vinci kódban a "tudomány" vallástörténetet jelent, a Rajban ellenben óceánbiológiát, ami azért nem mindegy, legalábbis én nagyságrendekkel érdekesebbnek tartom a természettudományt, különösen az óceánokat holmi vallástörténelemnél. Például, hogy a tenger alatti metánkitöréseknél hatamas buborékokban felszínre kerülő metán csökkenti a víz felületi feszültségét, ezért ha épp ott van egy hajó, az hipphopp elsüllyed - a tengerészek "boszorkánylyuk"-nak hívják a jelenséget és a Bermuda-háromszögben is jellemző. Tök jó. (Ha már itt tartunk, a Solarist nem tudom, hogy sikerült belekeverni a képbe, mert arra tényleg csak műfajában = science fiction emlékeztet, semmi több. )
Látszik a regényen, hogy az író német alapossággal mindennek utánajárt, beszélt az összes szakértővel (akik közül Bohrmann, létező professzor saját nevén szerepel is a regényben), minden tudományos cikket elolvasott, és feltett szándéka, hogy a megszerzett tudásanyagot az olvasó fejébe is beleverje. Ezért aztán lépten-nyomon megjelenik a könyvben egy nyuszifogó egyetemistalány vagy érdeklődő újságíró vagy lelkes turista, akinek az aktuális főszereplő elmagyarázhatja a Golf-áramlatot, a metánkitöréseket, a púposbálnák szokásait, a mérgező medúzákat, a különféle tengeralattjárók és robotok működését, vagy a cunami keletkezését és előrejelzőit. Emellett a könyv mégis képes izgalmas maradni: az a benyomásom, hogy az író rengeteg hollywoodi filmet nézett meg, és pontosan tudja, milyen gyakran kell életveszélybe sodorni és/vagy kinyírni egy-egy főszereplőt ahhoz, hogy sose lanyhuljon a feszültség és halálra izguld magad mindvégig. Van szerelmi szál is, hálistennek nem nagyon hangsúlyos, mert a szerelmes jelenetek kicsit gázosak, általában azt gondoltam, bár maradtunk volna a kontinentális talapzatok földrajzánál. Ezenkívül szerepel a könyvben az a nő, akiről állítólag Elli Arrowayt, a Kapcsolat c. film főszereplőjét mintázták, de nem tudom, ebből mennyi az igazság, az biztos, hogy Frank nem egyszer nézte meg a Kapcsolatot, és picit nyúlt is belőle.
Ezer-valahányszáz oldalas könyv, és a kilencszázadikon még mindig nem lehet tudni, hogy a végén megmenekül-e vagy elpusztul az emberiség; a végkifejlet egyébként talán a legkevésbé tudományos és kicsit gázos szerintem, de addigra már elolvastunk egy klassz könyvet, úgyhogy nem számít.