isoldeolvas

Az előző rémisztő olvasmányélmény után úgy döntök, hogy soha többé nem veszek a kezembe könyvet véletlenszerűen, hanem csakis jól kipróbált, sokat bizonyított, keményfedeles, lehetőleg irodalmi Nobel-díjas írókat fogok olvasni.
A véletlen zenéje nem is okoz csalódást, mondjuk különösebb katarzist se, a szokásos jól megírt, kicsit nyomasztó, kicsit fura Auster-regény. A véletlenről szól, meg arról, ahogy az emberek pillanatnyi sugallatokra hallgatva otthagyják addigi életüket és valami érthetetlen sorsszerűségnek engedelmeskedve hülyeségeket csinálnak. Az a jó Paul Auster hőseiben (úgy általában), hogy többnyire képes úgy leírni a hülyeséghez vezető utat, hogy az olvasó cseppet sem csodálkozik, és azt gondolja, mi sem természetesebb, hogy hónapokig éhezzünk a Central parkban vagy évekig autózzunk keresztül-kasul Amerikán. A véletlen zenéjében az utóbbi történik, Jim egyszerre csak egy vagyont örököl, vesz egy autót, évekig autózik, felszed egy stoppost, aki pókerjátékos, később rabszolgamunkaként falat épít. Mi sem természetesebb.
Az egyik legjobb rész a mindent eldöntő pókerjátszma leírása kb tíz oldalon keresztül, végig akkora feszültséggel és olyan baljóslatúan, hogy még én is, aki semmit sem ért a pókerhez, halálra izgultam magam. A regény befejezése pedig egészen meglepett, nem erre számítottam.
A véletlen zenéje a többi Austerhez képest talán kevésbé nyomasztó/bizarr/szürreális, és ezeket egy kicsit hiányolom. A regényből film is készült, amiről sosem hallottam.

Bestselleres Auster-interjú
 

Úgy kezdődött, hogy bementünk a könyvesboltba nézelődni, és ott volt ez a könyv, szimpatikus borítóval, Galaktika sorozatban, nő írta, a női írókat szeretjük, ráadásul biológus, sőt, genetikus, azok különösképpen jól írnak (vö. Ulickaja), ráadásul lengyel-magyar=két jóbarát, láttam azonnal, hogy ez a nekem való könyv.
Már a második oldalon nyígni kezdtem, de akkor még azt gondoltam, hogy a tehetségtelen, középfokú nyelvvizsga szintjét sem megütő fordító tehet róla. A huszadik oldal tájékán már nagyon hangosan és csúnyán szidtam a szerkesztő összes felmenőjét - legalább elolvashatta volna ezt a könyvet, nem? Titokban annyira oldszkúl vagyok, hogy mélyen tisztelem a nyomtatott szöveget. Azt gondolom, hogy ilyen helyesírási és stilisztikai hibáktól hemzsegő szemetet nem szabadna kiadni, ilyen mondatokat a szép nyelvünkön nem szabadna büntetlenül leírni, és ha már a kiadónál senki nem bírta elolvasni, legalább a word helyesírásellenőrzőt lefuttathatták volna rajta. Szóval a huszadik oldalon messzire elhajítom a könyvet, és reménykedem benne, hogy a fordító és a szerkesztő lesznek majd az elsők, akiket falhoz állít a forradalom.*
Később iszom egy kis zöld teát, felhívom a pszichoterapeutámat, megmasszíroz a pasim, megnézek pár Veronica Mars-részt, és kellő erőt érzek magamban, hogy folytassam az olvasást. Úgy a harmincadik oldal táján ráébredek, hogy nem csak a fordítással van itt a baj, azért Joan is elég nagy részben felelős lehet a végtermékért. Talán mégsem tud minden kelet-európai biológusnő regényt írni. Talán jobb lett volna megmaradni a baciknál. Az teljesen biztos, hogy a szerzőnő a könyvet szülési szabadsága alatt írta, mert hemzsegnek benne a csecsemő- és totyogó életkorú gyermekek, akik aranyosak, okosak, bájosak és ennivalóak, még a Down-kóros is. Ron, az űrgárdistából lett szerzetes, és Artemisz Anya, a robot, bocs, "szabadgép" ennek megfelelően kisgyermekek tutujgatásával és büfiztetésével töltik a mű első kb hatvan oldalát: gyermekekből álló kolóniát akarnak létrehozni az egyik, még lakatlan, de-vajon-valóban-lakatlan-e bolygón. Időnként fura, undorító, de inkább röhejes idegen lények is felbukkannak, én pedig napokig hordozom a könyvet a retikülömben, mert kötelességtudóan végig akarom olvasni, ha már egyszer megvettem.
De nem bírom nyolcvan oldalnál tovább.

Részlet a regényből.
"Egy szemvillanás alatt ott termett. Chae kábán ült a láma hátán, T'kun pedig pityeregve hevert a földön. Rod fölsegítette, és a tőle telhető alapossággal megvizsgálta, nem esett-e komolyabb baja.
- Azt mondtad, hogy ne mozduljunk - szipogta Chae.
- Rossz ötlet volt. De Te helyesen cselekedtél, Chae. - Rod szemügyre vette T'kun gipszét. Nem történt semmi baja. - Megmentetted az öcséd életét.
Chae mécsese is eltört:
- Haza akarok menni! - zokogta.
Ekkor Gaea is elsírta magát, és már hárman itatták az egereket.
A távolban egyre több szörnyeteg gyűlt össze, hogy kiszívják a szétzúzott négyszeműek testnedveit. Az egyik óriás üregében egy kölyök lapult, és a polipot ette le a szülője fánktestéről."

*Valaki árulja el nekem, legyen szíves, honnan való a forradalmas idézet, mert állandóan idézem, de nem emlékszem a forrására.

Egyszer már olvastam magyarul, aztán Bangkokban megvettem angolul is, és állt sokáig a polcon. Aztán egy nap azon gondolkodtam, hogy mit olvassak, valami jó kellene, ami nem "túl" szépirodalom, de azért jól megírt, és izgalmas, meg érzelmes, de nem nyálas, valami olyasmi, mint Az időutazó felesége volt, és nem találtam semmi kedvemre valót, és aztán arra gondoltam, akkor elolvasom azt. És kíváncsi voltam, hogy (én, aki sosem sírok könyveken) vajon fogok-e bőgni a végén másodszorra is, de másodszorra már az elején bőgni kezdtem; és hogy vajon eredetiben jobb-e, mint magyarul, és persze jobb sokkal.
Ez az a tipikus iszonytatóan ronda borítós, metróban kiplakátolt könyv, amit soha az életben nem vettem volna a kezembe, ha lobotomia nem ír róla jókat, és aztán nagyon hamar a top 10 kedvenc könyveim közé került. Imádom, gyönyörű, izgalmas, szórakoztató, jó humorú, fordulatos és ötletes történet, hiteles és nagyon szerethető karakterekkel, lenyűgöző és képzeljünk ide még néhány dicsérő jelzőt. Talán az elején kicsit nehéz követni az állandó idő- és helyszínbeli ugrálást, de azért egy átlagos IQ-val szerintem menni fog.

Egy Niffenegger-novella
Niffenegger bizarr képei

Endless-cikk

A mra megmutatta a film trailerét, és azt mondta, szerinte olvassam el előtte a könyvet, úgyhogy megtettem. Az alapötlet nagyon tetszik és elég Dick-es: a főhős, Bob Arctor szövetségi ügynök, aki drogosok közé épül be. Biztonsági okokból még felettesei sem ismerik személyazonosságát, így fordulhat elő, hogy egy napon azzal bízzák meg: figyelje az egyik gyanús drogost, bizonyos Bob Arctort. Eközben persze hősünk munkaköri ártalomként egyre nagyobb mennyiségben fogyasztja a H (Halál) nevű, rendkívül agykárosító drogot, úgyhogy egyáltalán nem meglepő, ahogy lassan, de biztosan becsavarodik. Elég hitelesen, ami nem csoda, hiszen maga Dick is sokat drogozott és csavarodott be. Kicsit az az érzésem a regénnyel kapcsolatban, hogy ezzel drogos éveinek, illetve akkori barátainak próbált emléket állítani, főleg mivel a végén ezt ő maga is bevallja és felsorolja halott haverjai nevét. Jó ötlet, jó sztori, és a végkifejlet, amit nem árulok el, is tetszik, csak az a baj, hogy nem szeretem a drogos könyveket és filmeket, főleg az olyanokat, mint pl a Félelem és reszketés Las Vegasban, nagyjából abban merül ki a történet, hogy hőseink belövik magukat/beszívnak és hallucinálnak vagy paráznak vagy agresszívek lesznek vagy bekattannak vagy akármi. Az a véleményem, hogy a kábítószerek többsége olyan élményt nyújt, ami csak a használó számára érdekes, kívülállóként olvasni/látni pedig halál unalmas és idegesítő. Ezért aztán túlnyomórészt halálra idegesített a könyv a végeérhetetlen paranoiával és félrebeszéléssel és gondolatba törő német nyelvű versikékkel és isten, levéltetvek meg egyéb tárgyú hallucinációival. Azt is gondoltam közben, hogy Dick azért ennél jobban tud írni, olyan összedobottnak tűnt. De azért megérte elolvasni a jó ötlet miatt, és könnyen el tudok képzelni belőle egy jó filmet, főleg ezekkel a szereplőkkel.

"Kötetünket az idegrendszer sérülései iránt érdeklődő nem szakmabeli olvasók is haszonnal forgathatják" -állítja a fülszöveg és csúnyán hazudnak. Ez az a mondat, amit csak azért írtak a könyv hátuljára, hátha véletlenül megveszi valami eltévedt laikus, aki fura című könyveivel szeretne felvágni vacsoravendégei előtt. Egészen biztos vagyok benne, hogy aki nem pszichológus vagy orvos, az egy árva szót sem ért az egészből, és orvosok közül is csak néhányan. A könyv a "kognitív szeminárium" sorozat 2. köteteként jelent meg, ebben a sorozatban egy évenként megrendezett kognitívtudomány-konferencia előadásait foglalják össze. Ennek megfelelően vannak jól érthető, izgalmas, száraz és elszállt fejezetek is: a nyelv, az emlékezet, az észlelés, valamint a skizofrénia kognitív megközelítéséről. Mindent összevetve lenyűgöző, hogy hol tart már a tudomány, mennyi eddig megfoghatatlannak tűnő funkciót (emlékek pl) vagyunk képesek biológiai és neurokémiai jelenségekkel megmagyarázni, és hogy mennyi mindent tudunk a prefrontális kéreg glutamáterg neuronjairól. Nagyon izgalmas könyv az olyanok számára (mint én), akiket az ilyesmi izgat. 

Na, most már kezdem érteni, mi ez az egész a képregénnyel.
Eddig valahol ott tartottam, hogy "minek lerajzolni, hogy mi történik, az ember úgyis el tudja képzelni", de a Tükörváros, az más. Úgy kezdődött, hogy Auster haverja, Art Spiegelman, a Maus című képregény szerzője rádumálta Austert, hogy legyen neki is képregénye, mert az a trendi. Austernek azonban nem volt kedve írni egyet, ezért fogott egy, már létező sztorit (New York Trilógia 1.: Üvegváros), és megkért két elismert képregényest (Paul Karasik és David Mazzucchelli), hogy csináljanak vele, amit akarnak.
Akik olvasták az Üvegvárost, mint pl én, azok esetleg azt képzelhetik, hogy képtelenség lenne belőle képregényt csinálni. A Tükörváros ezzel szemben érthető, követhető, remekül elkapja az eredeti regény hangulatát, és a rajzok valahogy úgy egészítik ki a sztorit, mint a zenét egy jó videoklip: nem a szöveget mesélik el képekben, hanem... illusztrálják?
A sztori: Peter Stillmannt elmebeteg tudós apja 9 évig bezárva tartotta egy sötét szobában, mert a legenda szerint azok a gyerekek, akiket nem tanítanak meg beszélni, egyszercsak majd megszólalnak Az Isteni Nyelven. 13 év telt el Peter kiszabadítása óta, apja a napokban szabadul a börtönből, és lehet, hogy még mindig ártani akar fiának, ezért Peter felesége magánnyomozót bérel fel kissé zakkant férje védelmére. Innentől bizarr, szürreális, valamint nyomasztó dolgok történnek, melyekhez Paul Auster New Yorkja épp a megfelelő helyszín. A rajzok pedig - fekete-fehér, minimalista, néha kissé noire-os, néha végtelenül egyszerű, szimbólum-szerű rajzok - aláhúzzák, kiegészítik, még ütősebbé teszik az amúgy is fura történetet. Klassz.

Nagyon okosakat nem tudok mondani, mivel ez az első képregény, amit hatéves korom és a Bobo óta olvastam, úgyhogy összehasonlítási alapom nincsen; másrészt meg elvakult Firefly-rajongóként nyilván amúgy is képtelen lennék az objektív ítéletre. Szóval. A képregény a Firefly-sorozat utolsó epizódja, és a Serenity-film közötti űrt hivatott betölteni (űrt, értitek..): kiderül, hova lettek azok a szereplők, akik a sorozatban még a hajón voltak, a filmben meg már nincsenek rajta. Gyönyörűen van megrajzolva, az összes szereplő pontosan ugyanúgy néz ki, mint a filmben, ráadásul a szövegeik is jók, és nagyon jellemzőek, mindenki hozza a karakterét. A legénységen kívül felbukkan a legelső részben megsebesített ügynök; Badger, az "üzletkötő"; és kék kezű barátaink is. Egyetlen, ám súlyos hibája a könyvnek, hogy mérhetetlenül rövid, kb fél óra alatt lehet elolvasni, és ez nem sorozat, csak egy van belőle. Igaz, az az egy háromféle borítóval is megjelent a gyűjtők kedvéért - az enyémen Mal van...

Eddig Gaiman-rajongó voltam, és egyáltalán nem szerettem Pratchettet, de ezek után esetleg kap még egy esélyt. Az elveszett próféciákat ugyanis együtt írták, és zseniális és imádom. Arról szól, hogy közeledik a világvége, megszületik az Antikrisztus, akit azon frissiben már a szülőszobán elcserélnek. Ez már önmagában számos bonyodalomhoz vezet, ráadásul a főszereplő démon, Crowley (iszonyú jó arc), és az angyal, Azirafael (antikvárius is) valójában megkedvelték a világot, és nem annyira drukkolnak az apokalipszisnak, mint az elvárható lenne. Maga az "elveszett próféciák" Agnes Nutter, a középkorban élt boszorkány jóskönyvét jelentik, amelyben kb nostradamus nehézkes, homályos, régies stílusában jósol meg olyen dolgokat, hogy pl. itt egy japán gyártmányú autó fog balesetet szenvedni. Szerepel még néhány boszorkányvadász, az apokalipszis lovasai (a Háború pl. vöröshajú maca), Madam Tracy spiritiszta és nyugalmazott prostituált, néhány gyerek, és természetesen Eb, a sátán kutyája, aki azonban a körülmények nyomásának engedve kis növésű, bozontos szőrű, kedves kutya.
Azért az látszik, hogy ketten írták, ettől néhol kicsit összedobáltnak tűnik, de a stílusa azért nagyjából egységes, a fordítás jó, csak két helyesírási hiba van a könyvben, bár az csunya (megfolyt és folytogat), a párbeszédek zseniálisak, nagyon vicces, és mindenki olvassa el. Aki szereti az ilyesmit.

Igen, hát... ne kérdezzetek semmit. A könyvet pasim adja kölcsön, mivel orvos-sci-fi-thrillert akarok írni, és ilyenkor el kell olvasni valami műfajba vágót, így is tettem, és tényleg használt: már egyáltalán nem akarok ilyet írni. A sztori: főszereplőnk (kutatóorvos), b. neje, valamint bájos gyermekeik olyan intelligensek, hogy az valami csúcs. Ezt onnan tudjuk, hogy. 1. a kocsiban hazafelé szójátékokat játszanak, 2. a nő csak négyórásként dolgozik, de így is sokat keres, 3. dugás előtt mindig játszanak egy parti Ki nevet a végén?-t, 4. apu fel tudja sorolni az összes amerikai állam fővárosát, 5. a kislány IQ-ját megmérik az iskolában. Azonban génkísérletek során gonosz vírus szabadul el, amitől mindenki rohamosan megbutul. Ezt onnan tudjuk, hogy: 1. elkezdenek tévét nézni, 2. a nő utálni kezdni a munkáját, 3. már nem izgatja fel a Ki nevet a végén?, annál inkább az alkesz belga kutató, 4. apu csak Alabamáig jut, 5. a kislány IQ-ját még egyszer megmérik az iskolában. Fontos momentum, hogy a vírus elszabadulásáért nem az intelligens, precíz és feddhetetlen amerikaiak tehetnek, hanem a húsz éve bevándorolt belga származású, ennek megfelelően borostás, alkoholista, link és rendetlen kutatóorvos. A járvány persze megállíthatatlan, mindenki elbutul, félredug és tévét néz, a zsidó pszichiáternő pedig a zsidó faj felsőbbrendűségében kezd hinni, vagyis küszöbön a világvége. Még az a szerencse, hogy a főszereplő kutatóorvosnak akkora volt az IQ-ja, hogy még a vírus után is marad vagy 110, amivel harcba száll a járvánnyal, hadd ne áruljam el a végkifejletet.
Még egy kicsit szidnám a fordítást is, a szakszavak majdnem mind hülyeség, de megértem, hogy nem állítottak rá egy egészségügyi szakfordítót; a Nature magazint szerintem nem kellene Természet-nek fordítani, vagy ha mégis, akkor legyen a Times is Idők... és végül egy példamondat: "De nem engedheti meg magának a harag fényűzését, ha csökkenő intelligenciája mellett meg akarja őrizni szellemének előrelátó szervezettségét."
De legalább rövid.

A cselekmény ezen pontján elegem lett a tudományból, és könnyed olvasmányra vágytam, úgyhogy Hotel Babylon. Húgomtól kaptam kölcsön, aki a hotelszakmában tervezi karrirerje építését, szóval számára biblia, egyébként pedig remek laza-könnyed-szórakoztató könyv. Meg nem nevezett luxusszálló recepciósának egy napját meséli el, órákra lebontva, amit 24-rajongók biztosan szeretni fognak. Semmi rendes cselekménye nincs a könyvnek, csupán azok a dolgok történnek, amik egy szállodában - gondolom - szoktak, a szakácsok főznek, a takarítók takarítanak, a bármixer homokos ("Ginotól olyan távol áll az, hogy felesége legyen, mint Victoria Beckhamtől egy kiadós étkezés"), pár vendég idegesítő vagy kínos kérésekkel áll elő, berúg, megbolondul vagy meghal, mások pedig rengeteg borravalót osztogatnak; hajléktalanok lopóznak be italokat csenni a bárból, bangladeshi takarító alszik egy szekényben, sztárok jönnek-mennek-drogoznak. A recepciós fickó, miközben real time végigdolgozza a napot, még egy csomó sztorit elmesél, ami más napokon, más hotelekben, vagy más sztárokkal történt. A fordítás elég... döcögős, bár úgy gondolom, angolul tök jó szövege lehetett a főszereplőnknek, eredetiben kellett volna inkább olvasni. De kikapcsolódásnak klassz volt.