isoldeolvas

Ez egy nagyon idegesítő könyv, amit azért olvastam ki rendkívül rövid idő alatt, mert jó rövid, és mert már annyira vártam, hogy vége legyen és belekezdhessek egy következő, jobb könyvbe. Alcíme Az intelligencia fejlődéstörténete, és valóban erről is szól: agysejtekről, gleccserekről, evolúcióról, idegpályákról, csupa érdekes dologról. Én azt hiszem, nagyon nehéz lehet tudományos témákról úgy írni, hogy azt "szakemberek és a téma iránt érdeklődő laikusok is haszonnal forgathassák", ahogy mondani szokás. Calvinnek nem is sikerül. Csomót poénkodik, időnként legegyszerűbb jelenségeket is agyonmagyaráz, a legnagyobb természetességgel használja viszont pl. a neocortex meg a cortico-thamalicus pályák kifejezéseket, amit az érdeklődő laikus szerintem nem ismer. Idegesítő hasonlatokat használ folyamatosan, amitől a szakember (és az irodalomtanár is) a falra mászik*. A stílusa enyhén szólva nem gördülékeny, és erről ezúttal szerintem nem a fordító tehet, eredetileg se lehetett az; zavaróak a lépten-nyomon beszúrt mottók meg idézetek is. Alapvetően érdekes dolgokról ír, de összecsapottnak és mesterkéltnek tűnik, ezzel pedig elvesztette mind a bennem élő szakembert, mind az érdeklődő laikust. Kár, mert ez jó téma, megérte volna fogadni hozzá egy jó szerkesztőt.

*Egészében véve egyetlen neuron olyan, mint egy bokor, vagy valamilyen fűszernövény, pl. a gyömbér gyökere. Ez az agyi számítógép jellegzetes egysége, amely néhány ezer bemenő jelet összegez (többségük serkentő és gátló, mint a követelések és a tartozások), és egyetlen hangon szól több ezer hozzádrótozott hallgatóhoz. E "folyószámláról" származó üzenetek többnyire az "egyenleggel", annak is a növekedési sebességével kapcsolatosak. (...) Az ilyen társításokban szereplő agyterületek olyanok, mint egy vékony habréteg a fehérállományból álló torán. Nem maga a torta, csak a habja réteges. Mellesleg, ha már cukrászati hasonlatoknál tartunk, közelebb áll a kéreghez a levelestészta, croissant-szerű rétegekkel.

Tóth Krisztina eddig remek verseket írt, ez ellenben egy novelláskötet. Hát, igen. Tóth Krisztina gondolatai ismerősek, valamint jól ír. Ahogy már a verseiből is látszott: pontosan tudja , melyik szónak hol a helye. Olyan érzésekről ír, ahogy én éreztem volna magam ugyanott. Éppen úgy ír, ahogy én írnék, ha én lennék a Tóth Krisztina. Sőt, időnként az jut eszembe, hogy : hé, ezt én akartam megírni.
Elmeséli a történeteit: gyerekekről, szerelmekről, lakótelepekről, halálról. Mindet E/1-ben, és igazán érdekelne, ebből mi az, ami valóban az írónővel történt meg, és mi az, amit csak kitalált. Nagyon hitelesen és a legnagyobb természetességgel meséli el ugyanis mindet, de azért nem hiszem, hogy a Krisztinát ennyiszer teherbe ejtették, megcsalták, ennyi különféle helyen lakott és ennyiféle rokonai voltak.
Persze, lehet.

Előre lejátszottam a fejemben az egész történetet. Gyakran szórakoztam egyébként ilyesmivel: kidolgoztam a jeleneteket, megírtam a párbeszédeket, aztán nem volt más hátra, mint várni, hogy a valóság több-kevesebb bakival lejátssza, amit elterveztem. Az elképzelt jelenetsor általában sokkal színesebb, pergőbb volt, mint a megvalósuló, kimondott szavakból és mozdulatsorokból álló élőfilm, amelyet a véletlen teletűzdelt fölösleges szünetekkel, kitérőkkel, sőt, időnként teljesen el is rontott.

Igen, igen, én is.

Hét év elteltével, május 13-án, háromnegyed hatkor, zsupsz. Felfoghatatlan. Egyike azoknak a dolgoknak, amibe jobb nem belegondolni, mert csak bedilizik az ember. Amikor egy kép leesik. Amikor egy reggel arra ébredsz, hogy már nem szereted őt. Amikor kinyitod az újságot, és azt olvasod benne, hogy kitört a háború. Amikor látsz egy vonatot, és arra gondolsz, el kell innen mennem. Amikor tükörbe nézel és rádöbbensz, hogy megöregedtél. Amikor az Óceán közepén Novecento a tányérjából rám emelte tekintetét és azt mondta: Három nap múlva New Yorkban leszállok erről a hajóról.
Baricco szépen ír, még mindig. Szép szövegeket alkot. Ügyesen egyensúlyoz giccs és nyál meg őszinte és megrázó között. A Novecento az a könyve, amiből Az óceánjáró zongorista legendája c. film készült, Novecento annak a férfinak a neve, aki egy hajón született, nőtt fel és lett zongorista. Amiért Bariccot esetleg utálhatjuk, az az, hogy bármennyire ügyesen egyensúlyoz, és bármennyire többnyire szép, őszinte és megrázó, azért időnként mégiscsak pozőr, de lehet, hogy direkt. A Selyem talán kevésbé volt az, a Novecento talán jobban. Kárpótlásul különösebb a hangulata: luxushajó, jazz, a zenész, aki egész életét tengeren töltötte. Fura, pozőr, gyönyörű egyszerre. 

Az antikvárium százforintos könyvei közül viszem haza, abban a hitben, hogy ez az a könyv, amit Kislány ajánlott nekem egyszer (csak akkor épp normális irodalomra vágytam), de mint utóbb kiderül, ez nem az, nem baj. Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat, azokból az időkből, amikor a sci-fit még tudományos-fantasztikus irodalomnak hívták és célközönségét a 13-14 éves fiúk jelentették - a legjobb szó rá talán a bájos. Arról szól, hogy Tollaskígyó, az azték isten lehet, hogy valójában egy Csillagember volt valami messzi bolygóról, és majdnem minden mondat felkiáltójellel végződik, a fontosabb kifejezéseket pedig dőlt betűvel szedték. ("A munkaárok fenekét kőgörgeteg töltötte be: egymásra halmozott jókora szikladarabok, az árok teljes hosszában!") Kicsit bugyuta, aranyos sci-fi, ami felett ugyan kissé eljártak az évek, mindemellett élveztem olvasni. A fülszöveg már önmagában annyira tetszett, hogy bár nem szoktam ilyet tenni, most bemásolom:

Miért jelenik meg napjainkban ismét a fehér bőrű, szakállas, hol quetzalmadártollas és kígyós fejdíszt, hol hosszú, fehér köntöst viselő bölcs, jóságos isten Mexikóban, a Yucatán-félsziget partjainál? Miért hiszik azt történetünk szereplői, hogy az ember alakban felbukkant Tollaskígyó az Orgon Negyedik Világából jött Csillagember? Mit vár tőle az idős professzor, a szervátültetés tudósa, aki végtagbankot alapított, és miben reménykedik az a hajótörött fiatal régész, aki itt folytatja apja mezopotámiai kutatásait? Szerelem és féltékenység, földrengés és atomrobbantás, menekülés és hajsza szárazon és vízen alakítja és pecsételi meg a szereplők sorsát. A történet végére az is kiderül, ki a barát és ki az ellenség: kit őriz Vitztipocsli, a démonok démona, és kiért jön el felszabadítóként a mélytengerek népe. 

Egy antológia, nagyon jó alapötletből: magyar népmesék fantasy/sci-fi átíratban. A kötetben összesen 14 novella található, az első hét a kiadó pályázatára érkezett, nyertes művek, a második hét pedig neves magyar kortárs fantasy-írók (akik közül nem sokról hallottam, mivel sznob vagyok) művei. A kötet ennek megfelelően elég vegyes, Hó, tükör, almák* sajnos egy sincs benne, de azért egy rendes antológia: van mondjuk 3-4 nagyon jó, pár jó/átlagos meg egynéhány siralmas írás benne. Furcsa módon az első hétben és a második hétben körülbelül megegyezik a jó:átlagos:siralmas arány, pedig az ember azt hinné, hogy a jöttment pályázók biztos nem írnak úgy, mint a neves kortársak.
Inkább megmondom, melyek voltak a kedvenc írásaim. Az első hét közül Hernád Péter: Az elhárítók tetszett nagyon, ami sci-fi, és amelyben kiderül, hogy a Kis Gömböc valójában egy sikeres szíriuszi behatolás volt, amit a népnyelv meseként őrzött meg, engem kicsit a sci-fi hőskorára emlékeztet; valamint Kolozsvári Zsófia: Három csomó-ja, ami Tündér Ilona-sztori a másik nő oldaláról, de nem ezért tetszik, hanem mert nagyon aranyosan jókais a stílusa. A második hétből Molnár B. Gábor: Árgyélus és Balga, ami misztikus fantasy-történet mezítlen tündérlánnyal, halott várossal, aranyalmákkal; és Juhász Viktor: Az Erdőntúl, amit már olvastam egyszer korábban, de még mindig hátborzongató: forgatócsoport kíséri el a sárkányölő ifjat és valóságshow-szerűen tudósítanak róla közben, de nem ezért tetszik, hanem azok a lények, varázslatok, sárkány, repülő kastély, nagyon... bizarrak és félelmetesek. Ezeken kívül is van még néhány, amit érdemes elolvasni, mert aranyos vagy ötletes, és mint minden antológiában, van néhány, amit nem érdemes, de ezeket nem emelném ki külön, mert nem szívesen szabadítanám magamra néhány neves kortárs fantasy-író teljes rajongótáborát.

*Neil Gaiman zseniális Hófehérke-átírata, a Tükör és füst c. kötetben jelent meg.

Életemben ennyit még könyvön nem stresszeltem, ezt azért elárulhatom. Nem, nem azért, mert annyira gyakran keverednek életveszélybe Gaiman regényében a szimpatikus főhősök, persze azért is. A könyvet azonban brainoiz adta kölcsön, aki ugyan amúgy békés fiatalembernek tűnik, de amikor átnyújtotta a kötetet és halkan figyelmeztetett, hogy meg ne törjem a gerincét, akkor, valljuk be, megfagyott bennem a vér. Állítólag rettenetes szenvedések közepette pusztulnak el azok, akik megtörik valamelyik könyvének gerincét vagy szamárfülessé teszik azt, így aztán nem is mertem a könyvet a megszokott szituációkban (metrón és kádban) olvasni, csak itthon a kanapén, rajta egy másik könyv borítójával, mindössze résnyire kinyitva, ezért több hétbe is beletelt.
Hálistennek Gaiman ezúttal nulla nyomasztást kevert a történetbe, így legalább a sztorin nem kellett paráznom. Cseppet sem sötét, kicsit sem nyomasztó, mondjuk nehéz is lenne, mivel a történet fele egy Karib-tengeri nyaralóhelyen játszódik, viszont nagyon vicces - Gaiman szokásos humora, amiért megszerettük. A főszereplő Fat Charlie nevű cseppet sem kövér, bár kissé lúzer fiatalember, aki apja halálát követően szembesül néhány meglepő ténnyel: apja nem egy egyszerű idegesítő fazon, hanem Anansi, a pókisten (volt), valamint van egy jóképű és ellenállhatatlan bátyja is, aki rögvest elszereti a menyasszonyát. Azután Charlienak meg kell küzdeniüe egyéb állatistenekkel, a rendőrséggel, fura öregasszonyokkal, és karaokeznia is kell többször. Nekem személy szerint hiányzik a régi, nyomasztóbb Neil Gaiman, és rosszmájúan azt gondolom, biztosan már túl sok pénze van és túl híres és túl kiegyensúlyozott. Cserébe szórakoztató (nagyon) és eredeti.


Neil Gaiman blogja
Endless-cikk

Roadl Dahlról akkor hallottam először, amikor a Charlie és a csokigyárat néztük a moziban, az pedig meglehetősen bizarr élmény volt. Később susie az önéletrajzát olvasta, és mivel jókat írt róla, én is elolvastam és nagyon tetszett: cseppet sem volt bizarr, hanem inkább kalandregényes, viszont eldöntöttem Roald Dahlról, hogy nagyon jó fej. A Hugó és a csodaszert pedig ugyanazért vettem meg, amiért a mútkor a Mérő könyvet is, mert kíváncsi voltam, miket ír az ilyen szimpatikus ember. (Meg azért, mert a Libri egységáras könyvek között 800 Ft-ért vesztegették.)
Két rövidebb meséből áll, a Hugó és a csodaszer meg A fantasztikus róka úr és a három gazda, és hát egyik betegebb, mint a másik. A könyv végében rövid életrajz található Dahlról, amely szerint az író "jobban átérzi a gyermekek belső világát, félelmeit," mint bárki más, és bár én sosem gondoltam volna, hogy a gyerekek belső világa ennyire bizarr és esetenként hátborzongató, de végülis simán hajlandó vagyok elhinni. Egyébként a mesék tényleg szórakoztatóak, és sajnálom, hogy nincs a közelemben gyerek, akin le lehetne őket tesztelni - nem tudom eldönteni, hogy végig kacagná vagy sikoltva menekülne.
"Biriz sosem fürdött. Még csak nem is mosakodott. Ennek eredményeképp a füljáratát eldugaszolta mindenféle ganéj és zsír, rágógumidarabok és döglött legyek, és minden efféle dolog. Emiatt nem hallott."
Hát nem tudom, lehet, hogy a gyerekek ezen nevetnek, de engem a hideg kiráz. Túl öreg vagyok.

The official Roald Dahl website

Eddig is tudtam, hogy Mérő nevéhez méltóan matematikus, és hogy számos könyve található meg a pasim polcán, de azt gondoltam, azok valami matekkönyvek vagy tréfás fejtörők vagy egyéb Mensa-tagoknak való áru. A legutóbbi IPM-ben aztán olvastam egy interjút Mérő Lászlóval, aki nagyon szimpatikus volt, humoros, kreatív, valamint intelligens, és arra gondoltam, ha ez ilyen jó fej, akkor mégiscsak kíváncsi vagyok, miket ír.
A könyvek tulajdonosa a Mindenki másképp egyforma c. könyvet választotta számomra, ami főleg a játékelméletről szól. Ettől még lehetne unalmas, és néha tényleg az is, főleg az elején, amikor elmagyarázódik a játékelmélet lényege fogolydilemmával, miegyébbel sok oldalon keresztül. Aztán a könyv második felében Mérő az evolúcióra (önző gén vs. csoportszelekció), a társadalmakra (szabad verseny vs. kommunizmus) és a kvantumfizikára (részecske vs. hullám) is elkezdi alkalmazni az elméletet, és az már nagyon tetszik és főleg rácsodálkozom az ilyesfajta világszemléletre. Nekem, aki ha az emberi pszichéről olvas, az többnyire játszmákat meg elfojtást és efféléket jelent, egész üdítő és fura volt a változatosság kedvéért a racionális gondolkodásról olvasni.
Kicsit humorosabb, könnyedebb, szórakoztatóbb könyvre számítottam, néha száraz és néha untam, de amikor a 200. oldal táján a békákkal magyarázza el a fény részecske/hullámtermészetét, az mindent visz.

Ez nem egy rossz könyv, de nem az "enyém". Elmagyarázom. Cunninghamtől az Órákat olvastam először, ami afféle Virginia Woolf-utánérzés volt, és Virginia Woolfnak rajongója vagyok, így az Órák stílusát is szerettem. A Jellegzetes napok viszont Walt Whitman-utánérzés, és Walt Whitmannel meg úgy vagyok, hogy persze, tudom, nagy költő, de én sose értettem egyáltalán, így nem is szeretem és nem is érdekel, így aztán a Jellegzetes napok előtt is többnyire értetlenül állok. Whitman-rajongók azonban minden bizonnyal imádni fogják.
Nem egy nagy regény, hanem három kicsi: az első történet rendkívül nyomasztó kísértethistória, a századforduló New Yorkjából, ahol mindenki szegény, nyomorék, visszamaradott, a munkásokat bekapja a gép, a lányok teherbe esnek, az anyák megbolondulnak, szóval borzasztó az egész, különben jól meg van írva, de annyira nyomasztott, hogy itt majdnem abbahagytam az olvasást.
A  második sztori főszereplője egy néger törvényszéki pszichológus-szakértő, és ez egy krimi, napjainkban játszódik, persze ugyanúgy felbukkannak benne az előző részben megismert típusok, azaz életerős ifjú férfi, nyomorék bolond kisfiú, fehér porcelántálka. Izgalmas, a végét meg bizonyára azok értik, akik Walt Whitmant is.
A harmadik történet tetszett talán a legjobban, a jövőben játszódik, a női főszereplő egy idegen lény, a férfi pedig egy félresikerült android, akik együtt menekülnek keresztül Amerikán. Nem tudom, a szerzőnek az volt-e a célja, hogy a rendkívül nyomasztó múltból egy közepesen nyomasztó jelenen keresztül elvezessen a másképpen ugyan, de azért nyomasztó jövőbe, ha igen, ez sikerült.
Nagyon érdekes könyv, főleg a három sztori így együtt, még most sem bírtam eldönteni, hogy végülis tetszett-e vagy sem.

Nyilván értelmetlen lenne elfogulatlanságot várni tőlem egy olyan könyvvel kapcsolatban, amit maga a szerző postáz nekem "isoldénak, a reményteljes ifjú írónőnek" ajánlással, egyébként is alapban elfogult vagyok a soproni írókkal, a Sopronban játszódó könyvekkel, és az általam személyesen ismert írókkal külön-külön is, hát még egyszerre.

Tehát. Hasonlóan a szerző előző könyvéhez, ez is egy ilyen karakterorientált regény: a sztori nem fontos, a szereplőket viszont alaposan megismerjük. A történet nagyjából a három főszereplő (Hart, neje, és az ifjú Rob) belső monológja kissé Virginia Woolfos stílusban, amit szeretek. Hartékkal mindenféle történik, ami az életben az emberekkel szokott: Hart munkahelyén intrikák szövődnek, Mária félrelép, Rob kissé beleesik az unokatesójába, Hart nyűglődik a bakterházakról szóló könyvével, Mária nyűglődik az angol nyelvtankönyvével, Rob be akar kerüli egy focicsapatba - ilyenek. Pont, mint az életben, és ettől igazán ütős a könyv: annyira hitelesek a karakterek, a beszédük, a gondolkodásmódjuk, annyira igaziak, annyira valódiak, hogy - kedvenc fordulatommal élve - meg tudnám mondani, milyen típusú pszichoterápiára küldeném őket. Őszinte és kíméletlen könyv, valódi emberekről szól, a valódi életről; néha úgy érzem magam, mintha beleolvastam volna valaki személyes naplójába, máskor meg még egy kissé meg is sajnálom az író családtagjait, minimum fura lehet ilyen rémisztő éleslátással ábrázolt önmagunkkal összefutni holmi regény lapjain.

Amitől kissé leakadtam az a befejezés, kb ugyanannyira meglepett, mint az előzőleg olvasott Paul Austerben, ráadásul pontosan ugyanaz a két regény vége. Megpróbálok nem spoilerezni: az addig valódi emberek kisvárosi életéről szóló történet amerikai filmbe illő fordulatot vesz az utolsó oldal második felében, amitől nekem az jut eszembe, hogy "na, ne már!". Nekem jobban tetszett volna, ha a végén mondjuk teszemazt nem történik semmi - ha eddig a való életről szólt, akkor szóljon végig arról. Bár lehet, hogy igazából teljesen életszerű a befejezés, csak én vagyok tájékozatlan a város miliőjét illetően.

Igen, ami a hiteles karaktereken kívül még igazán valóságossá tette számomra a történetet, az a helyszínek (innen jön az elfogultabb rész): hogy amikor Mária és Klára beülnek egy puccos, "csak osztrákok által látogatott cukrászdába", mert nem akarnak ismerősökkel összefutni, akkor én pontosan tudom, melyik az a cukrászda, és amikor elmegy az Antikvárium előtt és bemegy a fura alakú új építésű házba, akkor én tudom, melyik antikvárium és melyik ház. Na, nem beszélve arról, hogy a főszereplőről pontosan tudom, hogy az életben kicsoda, és csacska lányáról pontosan tudom, hogy melyik lánya az. Ráadásul kb a könyv negyedénél tartottam, amikor összefutottam az íróval könyvhéten, és hát kissé zavarodott voltam, hogy most akkor Harttal találkozom vagy a volt angoltanárommal vagy mi van.

Fura dolgok ezek.

Amikor megveszitek a könyvesboltban, előtte lapozzatok bele, mert állítólag néhány példányból hiányzik pár oldal. Itt meg online lehet belelapozni.