isoldeolvas

Asta Nielsen a történelem első filmsztárja volt, igaz, hogy a némafilmek idején; ez pedig az önéletrajza, bár nekem sokára esett csak le, hogy azért hallgatag múzsa, mert némafilm. Elmeséli benne a küzdelmes, szegénységben töltött gyermekkorát (Dickensnek tetszene ez a rész), majd kalandozásait a filmvilágban. Sajnos, mindezt elég szemérmesen teszi, vagyis a magánéletéről alig árul el valamit, ami a mai, Sztár magazinon nevelkedett olvasónak fura lehet. Csomó mindent megtudunk ellenben a némafilm-korszakról, ami számomra érdekes, különös hangulató letűnt kort jelent. Dacára annak, hogy próbál végig inkább dokumentarista lenni, azért átsejlik a sorok között Asta igazi személyisége: szeretetreméltó, bár hisztis, de kétségkívül Díva*. És mivel soha nem árulja el, hogy a szereplők közül melyikhez fűzte intim kapcsolat - ez a fantáziánkra van bízva - én hajlamos voltam feltételezni, hogy mindegyikhez, és amikor megemlíti a jóképű hajósinast, nekem már az is gyanús volt. Időnként szellemes, máskor kicsit lapos a könyv stílusa, ami nem tudom, hogy a fordító hibája-e, vagy az az oka, hogy Astának közepes mértékű tehetsége volt az íráshoz - hiszen színésznő volt, és akkoriban ezek szerint nem volt divat bérírókkal íratni meg az önéletrajzunkat. Viszont csomó kép van benne. Nem bántam meg, hogy elolvastam.

*(CIA-ügynökök látogatják meg a hidegháború idején átmenetileg New Yorkban élő színésznőt, mert azt gondolják, kommunista kém, és a kapcsolatairól faggatják.
Zord ügynökök: - És milyen céllal utazott múlt hétvégén Chicagoba? Kivel találkozott? Mit csinált ott?
"- Vettem egy cipőt - feleltem az igazságnak megfelelően." )

Filmvilág
Wiki

A kárhozott város az eddigi legkomolyabb Sztrugackij-könyv, amit olvastam. A történet: a földről Valakik (?) valamiféle elv szerint (?) embereket válogatnak össze, akiket egy Városban helyeznek el, és tanulmányozzák (?) őket. A Városról kb semmit nem tudunk, sem azt, hogy hol van, a Földön-e vagy más bolygón, sem azt, hogy a benne élő emberek tanulmányozását (a Kísérletet) kik, mióta, meddig és miért végzik. A Várost egyik oldalról szakadék, a másikról égig érő fal határolja, és ha valakinek eszébe jutott már a Dark City c. film, akkor igaza van, valóban emlékeztet rá az alaphelyzet. A Várost rögtön az első fejezetben páviánok árasztják el, egyszer nyolc napra kikapcsolják a "Napot", valamint időről időre fel- majd eltűnik itt-ott egy Vörös Épület, amelybe belépő emberek nyomtalanul eltűnnek. Szóval különös, megmagyarázhatatlan, abszurd dolgok történnek a különös, megmagyarázhatatlan, nyomasztó helyen.
Emellett a Város társadalmi berendezkedése és problémamegoldó stratégiái erősen emlékeztetnek időnként a kommunista rendszerre, olyannyira, hogy akkoriban be is tiltották a könyvet: az ésszerűtlenség határait messze túlszárnyaló bürokrácia, osztályellentétek, korrupció. Andrej, a főhős pedig eleinte rendes dolgozó módjára "építi a szocializmust", később kiábrándul, még később további válaszokat keres, vagyis kb végigkövetjük az egyén meg az emberi társadalmak fejlődését is. Nagyon érdekes keveréke a társadalomkritikának, a lélektani regénynek és a Dick-re emlékeztető abszurd sci-finek, és annak ellenére, hogy meglehetősen "komoly" könyv, azért sikerült kiolvasnom strandon, tehát vsz izgalmas, esetenként humoros, és nem nagyon nehéz olvasmány. Nagyon tetszik a vége, gondolom, nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy nem kapunk választ minden kérdésre, de ehhez a könyvhöz épp ilyen befejezés illik. 

Le lehet tölteni innen

A Stardustot is olvastam már egyszer, de akkor kölcsönbe kaptam, most viszont rábukkantam egy horvátországi könyvesboltban és örömömben ki is olvastam rögtön.
Anglia, eldugott kis falu. A falu mellett Fal húzódik, amin tilos átmenni, mert mögötte kezdődik kb. Tündérország, ez alól csak a kilenc évente megrendezett Vásár jelent kivételt. A faluban rendes britek szántanak-vetnek, kivéve Tristran Thornt, aki a szokásos kissé lúzer Neil Gaiman-főhős fiatalember. Bele is szeret egy falubéli leányba, aki puszta kacérságból azt mondja neki, megcsókolhatja, ha idehozza neki az épp a szemük láttára lehullott csillagot. Sajnos (?) a hullócsillag a Fal mögé, a bűbájos vidék területére esik, így Tristran felkerekedik és elindul, hogy megszerezze. Időközben természetesen kalandokba keveredik, kiderül, hogy a csillagra többen is pályáznak, némelyek kifejezetten ártó szándékkal, valamint, hogy a csillag valójában egy meglehetősen undok lány.
Gaiman szövegét nagyon szeretem, humoros, a Stardust meg egy időnként picit sötét tündérmese, bárcsak Tim Burton filmet forgatna belőle.

Második nekifutásom a könyvnek, egyszer pár éve már elkezdtem, de akkora hülyeségnek tűnt, hogy inkább félredobtam. Hálistennek azóta sokat finomodott az ízlésem / romlott a szellemi állapotom (kívánt rész törlendő), és bár most sem tűnt kevésbé hülyeségnek, mégis élvezettel olvastam. Bár némely poénok kicsit erőltetettnek tűntek, de ez lehet a fordítás hibája is, általában felhőtlenül kacarásztam.
A mágia színe a Korongvilág-regények közül az első. Kezdők kedvéért: a Korongvilág-regények azok, amik egy korong alakú bolygón (?) játszódnak, amelyet (a korongot) négy elefánt tart és egy teknős cipel a hátán. Egy kissé ügyetlen mágus, valamint egy jóval ügyetlenebb "turista" keveredik különféle kalandokba önhibáján kívül, miközben fenti világban vándorolnak. Eleve tetszik Pratchett humora, de amikor belebotlottam a könyvben a McAffrey-paródiába, attól készen voltam teljesen. (Kezdők kedvéért: Anna McAffrey walesi lótenyésztő- és fantasy-írónő sárkányos regényeinek paródiájáról van szó, amelyekkel korábban közelebbi ismeretséget sikerült kötnöm, ezért minden utalást értettem, kezdve onnan, hogy Lesszát Liessának hívják és egy dögös maca, egészen odáig, hogy a sárkányok feje lófej alakú). A mágia színe sajnos nem ér rendes véget, inkább olyan "folytatása következik"-jelleggel végződik, ami azt jelenti, hogy a jövőben további Pratchetteket fogok olvasni, de azt hiszem, ezúttal inkább angolul. Nem volt nagyon rossz a fordítás, csak van pl egy csomó szóvicc, aminek szerintem a fele lost in translation.

Pratchett-életrajz
Az irodalmár szerint
A Wikipedia szerint

Bűbáj, aranyos könyv ez, pont olyan, amilyennek a borító meg a háttérsztori alapján az ember elképzeli (röviden: Jolánka Párizsba emigrál, ahol titkárnő lesz, majd regényével megnyer egy pályázatot, pénz, hírnév, ragyogás, az irodalomkritikusok fanyalognak). Gondolom, afféle korabeli Da Vinci-kód lehetett, vagyis az a könyv, amit minden második ember elolvas, mégse lesz benne az irodalomkönyvben.
A halászó macska utcája (a regényben már rendesen utcának írják, csak a borítón erőltetik valamiért a régies írásmódot), vagyis a Rue de Chat qui Péche egy párizsi utcácska. Itt lakik az emigráns magyar család, valamint színes baráti- és ismeretségi körük, amely rendes emigránsregényhez illően litván közgazdászt, olasz ex-minisztert és orosz forradalmárt foglal magába. Apuka szűcs, anyuka korábban bábaasszony, jelenleg mosónő, három gyerekük van: a talpraesett Annus, akit az írónő nyilván magáról mintázott; a kicsit szerencsétlen, de okos Jani; és a kedvencem, a nagyon undok Klári. Általában a szülők munkát keresnek, az öreg forradalmár-haverok politizálnak vagy betegek, a gyerekek iskolába járnak és/vagy viszonzottan, illetve viszonzatlanul szerelmesek. Ja, igen, mindez a huszadk század elején.
Ahhoz képest, hogy korabeli limonádéről van szó, nagyon hangulatos és egyáltalán nem csöpögős. Kb abban különbözik a mai limonádétól, mint a Szomszédok a mai magyar sorozatoktól (a Szomszédokban színészek játszottak). Mivel Jolán jogutódjait a kiadó képtelen volt felhajtani, a bevételből külföldre szakadt magyar gyerekek magyarországi nyaralását támogatják.

Feministák Földes Jolánról

Update: az alábbi képet pedig Kriszti nevű olvasónk fotózta idén nyáron Párizsban, köszönjük!

Na jó, akkor ezennel magamra szabadítanám a Gáspár-rajongókat. Azért ennél jobbat vártam. Talán nem közvetlenül a Stalker után kellett volna olvasni, és akkor nem olyan feltűnően rossz, de... ez azért elég rossz.
Az alaptörténet oké: egy jövőbeli, alternatív Budapesten Vogel, a Főhős összeütközésbe kerül a Főgonosszal. Sajna legutóbbi bevetésén a memóriájából is kitöröltek egy darabot (felmerül a kérdés, hogy az író láthatta-e az Emlékmást vagy olvasta-e az alapjául szolgáló Dick-novellát); segítségére van azonban a körgangos bérházának pincéjében öntudatra ébredt Plazma; Fellegh, a régi fegyvereket gyűjtő Ügynök (a régi fegyverek gyűjtése azért érdekes, mert így Vogel harcolhat második világháborús puskákkal és nindzsafelszerelésben is, sokszínűbbé téve ezzel a mű lövöldözős jeleneteit); valamint csaja, Ágnes. Kaland, izgalom, (vagy ahogy a borító fogalmaz: "háború - plazma - térgörbület") tét az emberiség, satöbbi, nincs ezzel semmi baj.
Egyrészt, az írásmód: idegesítenek az ennyire "túlírt" könyvek. Az embernek az az érzése, hogy Gáspár megtanulta a szinonímaszótárat, és nem fél használni. "A kefehajú belépett a fülkébe, visszahúzta a rácsot, mély lélegzetet vett. Újabb gombnyomás, halk kattanás - és máris kezdetét vette az emelkedés egy különb szférába, ahol öt teljes emelettel közelebb a menny." (értsd: a főhős felment a lifttel az ötödikre.) Hajlandó vagyok belátni, hogy egy-egy ilyen szépen kidíszített mondat sokat dob az írás hangulatán, de amikor minden második mondat ilyen, az igencsak el tudja rontani. Ami még nagyobb baj, hogy Gáspár a jelek szerint az idegen szavak szótárát is megtanulta, ezért aztán a Plazma, szegényem, aki épp csak pár oldallal ezelőtt vált beszédképessé, ilyeneket kénytelen mondani a főhősnek, hogy "Olyasfélét érzek, amit a latinban caritasnak, az újtestamentumi görögben agapénak neveznek" (értsd: kedveli). Jaj. De még ez sem elég, ráadásul az író még igen sokrétűen művelt is, ezért kötelezőnek érzi, hogy az alapvető multikulturális motívumokon kívül (farkasember, Tibeti Halottaskönyv, világfa) még Shakespeare- és Biblia-idézeteket is felvonultasson, valamint hosszú oldalakon keresztül magyarázza el nekünk a fugu (gömbhal) konyhai elkészítésének részleteit.
Nem tudom, hogy a történet amerikaifilmes fordulatai direkt kerültek-e bele, sajnos a sok akciófilm-sablon miatt tökéletesen kiszámíthatóak a végkimenetelek - pl. <spoiler> amikor a Főhős búvóhelyén lapul és jön valaki, és ő lesből ráugrik, hogy megvívjon az életéért, biztosak lehetünk benne, hogy nem a Főgonosz jön, hanem a csaja az. </spoiler>.
A legnagyobb gáznak mondjuk még mindig a Függeléket tartom, ahol az író rendszerbe szedve felsorol néhány, a könyvben említésre kerülő mutáns félig-ember fajt, valamint a könyvben említésre egyáltalán nem kerülő mutáns növényt. Nehéz ellenállni a feltételezésnek, hogy a történet nem bírt el ennyi mutánst, viszont az író akkora jó és szellemes ötletnek tartotta őket, hogy nem bírta ki, hogy ne lássa nyomtatásban. Márpedig mutáns lényeket minden 12 éves kisfiú képes kitalálni, és szerintem a világirodalom kibírta volna az olyan zseniális szellemességek nélkül, mint például a jamaikai kutyafa ("Telihold idején a legveszedelmesebb. Nemcsak ugat, bizonyítottan harap is...") Hát szerintem ez szánalmas.

Vannak jó ötletek is persze, az alternatív Budapest nem rossz, az Érvényesülési Párharc tetszik, ez lehetett volna jó könyv is, de azért a "legjobb magyar sci-fi"-től többet vártam.

Nekik tetszett
Gáspár-életrajz

Tisztázzunk néhány alapfogalmat. A könyvem, aminek a címe tényleg Stalker, két írást tartalmaz: az egyik a Piknik az árokparton c. kisregény, amelyet a Sztrugackij-testvérek írtak; a másik a Stalker c. forgatókönyv, amit Tarkovszkij flmjéhez készült, de végül mégsem ezt használták a filmhez.
A Piknik az árokparton: nagyon jó. Onnan tudom, hogy izgalmas, hogy amikor a vonaton olvastam és megszólított a kalauz, kis híján szívinfarktust kaptam ijedtemben. Nagyon tetszik benne, hogy fogalmunk sincs róla, hogy pontosan mikor és hogy hol játszódik a történet. Valamikor a jövőben, valahol a Földön. Pár évvel a történet kezdete előtt Idegenek (?) látogattak a Földre, majd el is húztak azonnal, a helyeken, ahol leszálltak, viszont furcsa dolgok történnek azóta is. Különös tárgyak, amikről senki nem tudja, mire való, betegségek, életveszélyes és a fizikai törvényeknek ellentmondó gravitációs mezők és miegyéb. Ezért átlagos halandóknak a Zónába tilos belépni. A "stalkerek" azok, akik a tiltás, fegyveres őrök és nyomasztó és életveszélyes Dolgok ellenére mégis bejárnak és a kihozott tárgyakkal kereskednek. Közhelyeket tudnék még hozzátenni, miszerint szépirodalmi igényességgel megírt science-fiction, esetleg: a science-fiction környezet részben csupán ürügy arra, hogy az írók elmondhassák, mit gondolnak az emberi lélekről, illetve az emberiségről.
Nyomasztó, izgalmas, misztikus. A filmet, ami Sztrugackijék állítása szerint csupán távoli köszönőviszonyban áll a könyvvel, nem láttam.
És még egyszer köszi annak, aki a Sztrugackij-fivéreket ajánlotta.


Némi műelemzés az ÉS-ben
Okosságok a filmről

Elnézést a hosszú hallgatásért, mostanában nem olvastam sokat, mert épp férjhez mentem, de nem fordul elő többet. A hosszú című képregényt kb a férjem kezéből néztem ki: "olvastam" Pléh Csaba: A természet és a lélek c. pszichológiai/filozófiai művét és közben azt nézegettem, wow, milyen jó léghajó van a pasim képregényében meg jé, szörny, jé, tengeralattjáró meg milyen szimpatikus fura női főhős. És tényleg jó: steampunk London (kedvenc kitalált helyszínem ever), brit-úriemberes szöveg, kínai főgonosz, Némó kapitány, Láthatatlan Ember, nyomi Dr. Jekyll, tengeralattjáró, léghajó, opiátfüggő kiöregedett kalandor, titkos találmány, kaland, izgalom, cselszövés. Ja, és a kedvencem, Miss Murray, Drakula exnője, aki remek, talpraesett, hisztériás, és kissé vérszegény karakter. Szó szerint értve a vérszegényt, hahaha.
És nagyon szép könyv is, úgy értem, szépen megrajzolt, szép kivitelű, meg külön tetszenek a "korabeli" ajánlások és figyelmeztetések (hogy itt pl véresebb részek jönnek, "which our sensitive Lady readers may wish to avoid"). Ez olyan képregény, amit a magamfajta, szubkulturálisan alulművelt* olvasó is szeretni fog.
A Szövetség c. film készült belőle, amit nem láttam, de állítólag nagyon rossz.

*Tavaly ilyenkor még azt hittem, a képregény = Garfield a Metróújságban.

Endless-cikk a League...-ről
Egyéb tudnivalók Alan Moore-ról

"Ez a könyv a dinamikus pszichoterápiáról szól" - ezzel a mondattal indít Malan, és tényleg. Megmagyarázom. A dinamikus pszichoterápia az az a fajta pszichoterápia, ami a freudi analízisből lett: Freud tanai közül sokat megtartott, párat elvetett. Ide tartozik a heti ötszöri díványonfekvős, meg a heti egyszeri szembenülős terápia is, amennyiben a mögöttes elmélet analitikus szemléletű (amit azért itt nem fejtenék ki*).
Freud a múlt század elején, tizenegynéhány betegből levont következtetései alapján állította fel a teóriáit, amik a józan emberi értelem számára időnként a valóságtól kissé elrugaszkodottnak tűnnek. Elég régen olvastam Freudot, de arra emlékszem, hogy tudománytalan babonaságnak tűntek az olyanjai, hogy "a nő kígyóval álmodott, amiből magától értetődik, hogy kislánykorában színésznő szeretett volna lenni." He?
Malan 1979-ben írta meg az első kiadást, mindvégig hangsúlyozottan tapasztalatokra alapoz, a nyelvezete pedig a német pszichoanalitikus irodalomtól eltérően meglepően érthető (Malan brit). Az első néhány fejezetben képes úgy elmagyarázni a pszichoanalízist, hogy az követhető, világos, logikus, izgalmas és érdekes legyen. Később aztán kicsit zavarosabb lesz, rengeteg esetet idéz és oda-vissza utalgat közöttük, ami eleinte érdekes, később inkább követhetetlen, meg egy kicsit rosszul szerkesztett; és kezdenek előkerülni épeszű ember számára elrugaszkodottnak tűnő ötletek, de éppen amikor kezdek gyanakvó lenni, Malan a következő kijelentést teszi:
"Amikor pszichoanalízissel és dinamikus pszichológiával kezdtem foglalkozni, az ilyen dolgokat, amelyeket az analitikusok gyakran úgy írnak le, mintha maguktól értetődőek lennének, mindig bosszankodva és hitetlenkedve olvastam. Fokozatosan rájöttem azonban, hogy ezeket a fantáziákat nem a pszichoanalitikus fanatizmus tulajdonítja a betegnek. "
Hát jó, legyen. Egyébként végig egy kicsit "mentegetőző" a könyv hangvétele, kétoldalanként bocsánatot kér azért, hogy a dinamikus pszichoterápia még napjainkban sem igazán evidence-based; és időnként hangsúlyozza a másféle pszichoterápiák, illetve a pszichofarmakonok létjogosultságát, ami klasszikus analitikus műtől szerintem ritka jófejség.
Ha valaki nem tudja, mi az analízis, és mégis olvasni szeretne róla, szerintem itt kezdje: a könyv, főleg az első fele igazi "szakértőknek és érdeklődő laikusoknak egyaránt" való, remek írás.

* De pl. itt elmagyarázzák.
More about Malan

Idén az első könyv, amitől túlmegyek egy megállót a villamossal, mert elfelejtek leszállni, köszönjük a shún nevű kommentezőnek. Wow, nagyon tetszett. Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat, az írónak pedig azért van két neve, mert ketten írták: Borisz és Arkagyij testvérek, a könyv végén található interjú szerint úgy írnak, hogy egyikük gépel, a másik fel-alá járkál, és minden mondatot külön megvitatnak, amikor nem tudnak dönteni, akkor pedig kisorsolják, hogy melyik verzió maradjon. Ezenkívül nagyon hisznek a fantasztikus irodalomban, amely lassan, de biztosan elfoglalja helyét az őt megillető helyen a Szépirodalom polcon - legalábbis ezt vizionálják a Sztrugackij testvérek 1970-ben.
A történet egészen sokáig nem emlékeztet science fictionre, annál inkább egy remek és szellemesen megírt detektívregényre. A hegyekben lévő fogadóban tölti szabadságát a Glebski nevű rendőr, meg még néhány Agatha Christie-be illő fura/gyanús/vicces férfi vagy éppen gyönyörű nő (és még egy valaki, akiről Glebski sokáig nem tudja eldönteni, hogy férfi-e vagy nő). Persze a névadó halott alpinista is kísért időnként. Természetesen lavina zárja el a fogadót a külvilágtól, majd bizarr/megmagyarázhatatlan események történnek, például többek között gyilkosság; találnak egy különös szerkentyűt, és több szereplőről is kiderül, hogy nem az, aminek látszik.
Tetszettek a figurák, a stílus, és a fordító stílusa is még külön. Azon gondolkodtam közben, hogy 1. manapság hol van az ilyen jól megírt és szépen lefordított fantasztikus irodalom? 2. miért nem csinált ebből a könyből senki filmet, amikor annyira vászonra kívánkozik? - a 2-es kérdésre a függelékben választ kaptam, valóban készült belőle film.