isoldeolvas

A sorozatról egészen részletes kritika található az endlessen, képregényekről meg úgysem szeretek beszélni, mert nem tudom, milyen szempontok alapján kell szeretni vagy nem, és mivel új vagyok, minden tetszik. A Fables mindenesetre megvett: vicces krimi a modern Amerikába száműzött mesehősökkel. Csak az első részt olvastam, de biztosan fogom a többit is.

"A cyberpunk és a keményvonalas detektívregény lenyűgöző ötvözete" /The Timestól idézik ezt a borítón/, és előrebocsátom, hogy a lenyűgözővel tudok azonosulni. Cyberpunkot sosem olvastam, és tudom, hogy mi az, de nincs vele sajátélményem, a noire-t viszont felismerem. Tehát igen, valóban klasszikus detektívregény, az ex-elitkatona vagány(kodó) főhős jamesbondosan megdugja milliomos megbízója dögös szőke nejét and such (csak azért merek spoilerezni, mert ezt már a fülszövegben is elárulják). Mindemellett annyiban nem klasszikus detektívregény, hogy a 25. században játszódik, az emberek a tudatukat a tudattokjukban tárolják és bármikor letölthetik egy új testbe. Ha valaki meghal vagy börtönbe kerül, az csak "tárolóba" kerül, és majd letölthetik a tudatát új "burokba". Ezek a dolgok persze egészen új típusú bűnelkövetésre adnak lehetőséget, de nem baj, mert a főhős, mint mondtam, érti a dolgát. Különös neve - Takeshi Kovacs - egyébként onnan ered, hogy Morgannek bejöttek a japán és a kelet-közép-európai nevek, valamint volt egy Kovacs nevű francia levelezőtársa. Nekem már eleve az nagyon tetszett, hogy detektívregény-klisék cyberpunk környezetben, bejött az író humora is, és mindehhez még külön csemege volt, hogy a messzi-messzi Harlan világán Új Pestnek nevezik a várost, meg hogy Kovacs nevét persze senki sem tudja helyesen kiejteni. Nem beszélve a katolikusokról. 
Annyira tetszett a könyv, hogy a fordításra sincs kedvem igazán beszólni, az a benyomásom támadt, hogy egy nem túl tapasztalt, ám annál lelkesebb fordítóról van szó, aki mondjuk néha kicsit bénán ültetett át a magyarba káromkodásokat és speciális kifejezéseket, de amúgy vicces és gördülékeny. Azért azt jegyezzük meg, hogy könyv eredeti címe - Altered Carbon - sokkal jobb.

rpg.hu ismertető
Richard Morgan oldala
Wiki

 

Végre sikerült valakinek megvalósítania a "szakértőknek és érdeklődő laikusoknak" szóló könyvet, remekjó könyv, egyébként ajándékba kaptam egy betegtől. Arról szól, hogy az emberi viselkedésnek, illetve pszichés betegségeknek (szex, szorongás, függőségek stb) mekkora hányadának van genetikai alapja és mi az. A szerzők szerint persze minden a genetika, a Bevezetőben azt írják, "a személyiség megértéséhez az igazi áttörések nem a bőrdíványokon, hanem a laboratóriumokban születnek", ami azért kicsit erős, de nézzük el nekik, genetikusok, elfogultak, és a többi fejezetben már igyekeznek tárgyilagosak lenni. Gyakorlatilag egyszerűen ismertetik az adott téma fellelhető kortárs szakirodalmát, korrekt szaklapokból idéznek jól megtervezett kísérleteket. Mindezt azután populárisabbá tették néhány egyedi esetről szóló izgalmas, szomorú vagy nyálas sztorival, amitől könnyen olvasható és szórakoztató lett. pl: A szerotoninreceptor egy típusát kódoló génnek feltehetően van valami köze az agresszióhoz, amit onnan tudtunk meg, hogy "a több mint egy tucat szerotoninreceptorból csupán egyetlen elvesztése az egereket őrült gyilkosokká tette."

Asszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a borító önmagáért beszél. Az anatómiailag kissé szokatlan, ám annál fedetlenebb nőalak valóban ugyanabból a korból származik, mint az Emmanuelle fedőlapja: rendszerváltás, kitárulnak a kapuk a bűnös Nyugat felé, meztelen cicik a borítón. Aki azonban azt hinné, hogy erotikus irodalomról van szó, az nagyon téved, Roald Dahl nem az a típus (bár el tudom képzelni, hogy annak szánta). A sztori egy szélhámostehetséggel megáldott fiatalemberről szól, aki zseniális üzleti modellt dolgoz ki: "lenyúlják" híres emberek spermáit, majd lefagyasztva jó pénzért eladják. E célból a könyv jelentős részében Európa-szerte utazgatnak és híres emberekkel (a századfordulón élt festők, zenészek, királyok) dugnak, de ne féljünk, nem szexkönyv, az aktust Roald Dahlnak minden esetben sikerül úgy leírni, hogy az groteszk legyen, vicces, esetleg bizarr, de 0 % erotikát tartalmazzon. És tényleg: groteszk, vicces, esetenként bizarr, szigorúan ponyva, néha idegesítő, de amikor a csalétekül szolgáló dögösmaca Sigmund Freudot próbálja becserkészni, az mindent visz. 

Főszereplőnk matematikus, és éppen kezd ráébredni egy világrengető felfedezésre, amikor cseng a telefon (téves), futár hoz pár üveg konyakot, dögös nő állit be, haláleset történik a lépcsőházban, kormányügynök érkezik, részeg haverjai ugranak fel. Mintha az Univerzum nem akarná, hogy emberünk felfedezze azt a valamit. Hamarosan kiderül, hogy tudóstársai is hasonló cipőben járnak, az elekrtotechnikushoz volt nője állit be közös gyerekükkel, a biológusnak igazgatói posztot kinálnak. Kinek és miért áll érdekében, hogy ezek a ragyogó elmék ne kutathassanak tovább?
Ez még lehetne jó sztori, mégis inkább csalódás volt. Kissé olyan benyomást kelt a könyv, mintha csak úgy össze lenne fércelve. A fivérek biztos jó ötletnek tartották, hogy minden fejezet három ponttal kezdődjön és azzal is végződjön, mondat közepén persze, engem idegesitett. Idegesitett, hogy a főszereplő egyszer E/3-ban, egyszer E/1-ben szerepel, pedig ezt is lehet jól csinálni, de olyan átgondolatlannak tűnt. Túl kevés esemény történt, túl sokat vitatkoztak a tudósok vodka/tea/kávé mellett. Egynek jó volt; Sztugackijék irtak már néhány jobbat.

Letölthető

Németh Lászlónak szólhatott volna valaki, hogy rettenetes cimeket ad a regényeinek, persze, lehet, hogy az ő idejében ez bejött, nekem mindenesetre le kell győznöm az idegenkedésemet, mielőtt nekikezdek egy hollywoodi horrorfilm-cimű regények. Kárász Nelli ellenben valóban iszonyú jó fej, imádom, főleg azt a képességét, ahogy egyetlen mozdulatból rendkivül élesen és lényegbe vágóan képes megitélni egy-egy embert vagy helyzetet. Azonnal vágja, hogy melyik családban ki a főnök, ki a dolgos, ki az álszent; és a maga stilusában két szóban össze is foglalja. Zseniális szövege van, ha ma élne, népszerű beszólogatós blogger lenne. 
Tehát a regényt a főszereplőnő, Kárász Nelli meséli, és mint megtudtam, stilusát tekintve "tudatregény". Az Iszony egyébként rémisztően hires, biztosan ajánlott olvasmány is volt középiskolában, mi nem tanultunk róla, mert negyedik év végén még mindig csak Adynál tartottunk, és szerintem ez mázli, mert nem biztos, hogy 18 évesen is értékeltem volna. Persze, ki tudja. A lényeg, hogy Nelli a sors szerencsétlen fordulatának köszönhetően hozzámegy a laza, felszines, ám mindig fickós Takaró Sanyihoz, amit aztán több-kevesebb sikerrel próbál megszokni. A regényt számtalan nyelvre leforditották, nyilván véletlen, hogy nem kapott Nobel-dijat, készült belőle film is Latinovitscsal (ld kép). A magyar google legkevesebb 10100 találatot ad rá, lilább és kevésbé lila irodalmi elemzéseket főként, amelyek közül egyet sem linkelek be, mert elolvastam vagy ötvenet, és mindegyik spoileres. Nyilván úgy gondolják a kritikusok, ezt úgyis mindeki olvasta, nyugodtan le lehet lőni a poénokat, én mindenesetre dühöngtem, amikor 30 oldal volt hátra, és megmondták, ki a gyilkos.  
Azért igy is klassz könyv, olyan, ami elolvasás után még sokáig eszébe jut az embernek, és minden elismerésem Németh Lászlónak, amiért ennyi mindent tud a női lélekről és testről, magam sem tudok többet hozzátenni.

Wiki Németh Lászlóról

A koncepció remek, a megvalósítás hibái pedig híven (esetleg: elszomorítóan) tükrözik a mai pszichoterápiás "világ" hibáit. Az első kb 200 oldalt Szőnyi Gábor írta a pszichoterápiák általános jellemzőiről. Ez a rész érthető, összefüggő, talán a kelleténél kicsit részletesebb időnként, de mindent összevetve jó, Szőnyi klasszikus analitikus létére többé-kevésbé felekezeti hovatartozás nélkül képes írni, ami dicséretes.
A második 200 oldal a főbb pszichoterápiás módszerek - összesen 13 - ismertetése. Itt minden fejezetet más írt, gondolom, a téma hazai szakértőjét kérték meg, ami remek ötletnek tűnik, kár, hogy ettől aztán elég vegyes lesz a könyv minősége. A rövid, terület-specifikus fejezetek nagy része sajnos borzasztó: vagy egyszerűen érthetetlen, mert az író nem bírt elvonatkoztatni az iskola szakzsargonjától, és természetesnek tartja, hogy az általuk használt szakkifejezéseket mi is értjük; vagy nem bírja megállni, hogy ne tegyen becsmérlő megjegyzéseket az övétől különböző pszichoterápiás módszerekre vagy a biológiai terápiákra; vagy kötelességének érzi bemutatni a módszer történetét, olyan részletekbe menőkig, hogy nyolc évvel ezelőtt melyik társaságot melyik (ma élő) hazai szaktekintély alapította meg. Mintha a fejezetek írói előtt nem lett volna világos a koncepció, azaz, hogy írjanak tíz oldalt a saját iskolájukról olyasvalakinek, aki most kezd pszichoterápiát tanulni, és szeretne valamilyen összképet kapni a különböző módszerekről. Ez a rész kb a Brian élete c. filmre emlékeztetett, amikor a Júdeai Népfront mereven elhatárolódik a Júdea Népe Fronttól, nem beszélve a Júdeai Nemzeti Fronttól. Nyilván hiányzik belőlem mindenfajta hagyománytisztelet, de engem nem az érdekel, melyik titkos társaságot ki alapította, illetve milyen misztikusan hangzó kifejezéseket használnak egymás között, hanem azt szerettem volna, ha érthetően elmagyarázzák, mire való és hogyan működik az adott módszer. Persze, tisztelet a kivételnek, erre is van példa, a 13 fejezetből azért legalább 3 értelmes és követhető. 
Néhány fejezet szól még a speciális alkalmazási területekről (gyermek-, és serdülőterápia, illetve bizonyos kiemelt kórképek terápiája), itt szintén előfordul pár remek összefoglaló, meg pár rossz is, a könyv végén pedig visszaadjuk a szót Szőnyinek, aki ír még néhány oldalt képzésről, kutatásról, illetve etikáról.
Arra jó a könyv, hogy az ember összefoglaló képet kapjon a magyar pszichoterápiás gyakorlatról, legalábbis az alapokról; abban meg lehet reménykedni, hogy az egyes fejezetek nem veszik el senkinek a kedvét attól, hogy más könyveket is elolvasson az adott módszerről. Nem tudok róla, hogy létezne ennél jobb, illetve átfogóbb pszichoterápiás tankönyv a piacon, és ez sem rossz, csak... sokkal jobb is lehetett volna, ha a pszichoterápiás iskolák néha körülnéznének kicsit az elefántcsonttornyaikból.
A történeti hűség kedvéért még elárulom, hogy nem az elmúlt egy hétben olvastam ki a könyvet, ugyanis elég hosszú, hanem jó ideje időnként elolvasok belőle egy-egy kis részt és most fejeztem be.

Hát... jó, de Gordon Agátától láttunk már ennél jobbat. A kötetben két regény szerepel, egy "rendes", meg egy kisregény. Az első, az Ezüstboxer című afféle családregény, alkoholista férfiak és kodependens nők szereplésével, akiknek történetét a leszbikus főszereplő meséli el. Bár teljesen mindegy, hogy leszbikus-e vagy sem, mind a főszereplőnő, mind a többi szereplő valahogy nemtelen a regényben. Egyébként is hiányzik a történetből mindenféle szenvedélyesség vagy érzelem, inkább amolyan intellektualizált írás. Kár, mert Gordon Agátát a Kecskerrúzs miatt szerettem meg, ami lehet, hogy kevésbé érett szépirodalmi alkotás, ehhez nem értek, ellenben izgalmas, lázadó, szenvedélyes és magával sodró. Az Ezüstboxerből is látszik, hogy Gordon Agáta jól ír, sok szót ismer, szépen fűzi őket egymás után, de... csak ez látszik. A hősnők persze, mondnom sem kell, mint görög sorstragédiákban, annak rendje s módja szerint elbuknak*. Nekem túl szépirodalmár, túl nádaspéteres.
A Nevelési kisregény talán egy fokkal jobb, képszerűbb, és Agáta képeit szeretjük **, átélhetőbb, csak éppen végtelenül nyomasztó, személytelen, és már-már paródiának tűnik, ahogy Tíz kicsi néger módjára minden egyes fejezetben változatos módokon megdöglik az erdei tanyán élő pár (?) egy-egy állata. (Persze, ezt csak az én cinizmusom mondatja velem, igazából szomorú.) A párról egyébként nem tudjuk, milyen kapcsolatban vannak, milyen neműek, miért élnek az erdei tanyán, egyáltalán hol és mikor történik mindez, mintha Agáta nem akarta volna holmi emberi sorsok magyarázatával elvonni a figyelmet a természetről és főképpen a halálról. Különös macabre kecskék és kisnyulak főszereplésével.
Részemről, élve a szubjektivitás jogával, sajnálom, hogy Gordon Agáta ilyen mértékben lehiggadt és egyenszépirodalmárrá lett. Azt hittem, a Kecskerúzshoz hasonló egyéni stílusa lesz, ehelyett egy vitán felül szépen, okosan megírt, de kevésbé egyéni könyvet kaptam.

* "És még hány nemzedék görgeti ezt tovább? - kérdezte mélán Adria, hány tökéletes kis lény nő fel az érzelmi táj lövészárkaiban és sebesült, veszélyes felszínén? Hány szerelem változik hadszíntérré, mert csak háborús stratégiákban mozgunk otthonosan."

** "A kutyák a szerszámosba húzódtak, és gödröt ástak maguknak a tízhektós szüretelőkád alá, a nyulak egykedvűen tüsszögtek a bedeszkázott ablakú istállóban, a viselős kecskék ázottan kísértettek a ködben a fák közt, és némaság volt, csak varjúhang vagy messzi ugatás."

Blogteres vélemény
Fülszöveg + részlet a műből
Irodalomkritika

A könyv a "Kognitív szeminárium sorozat" első kötete. A sorozat gyűjteményes köteteket jelent, vagyis minden meghívott hazai kutató ír egy rövid fejezetet saját témájáról. ennek megfelelően olyan, mint bármelyik antológia: 30 % olvashatatlan, 50 % nem rossz, 20 % remek írás. Mivel a kognitív tudomány "jellegzetesen szakmaközi terület", ezért megpróbálták a könyvben összeterelni a valamennyire ide kapcsolódó szakterületek szerzőit: írtak bele filozófusok, amelyekből egy szót sem értek, pszichológusok, amiből picit többet, és agykutató biológusok, amiből meg gondolom, a könyvet megvásárló filozófushallgatók nem értettek egy kukkot sem. Amiért érdemes volt elolvasni: Vizi E. Szilveszter fejtegetése a mesterséges intelligenciáról, vagyis, hogy az emberi tudathoz nagyon hasonló rendszer létrehozható-e számítógéppel, illetve, hogy ha klónoznánk Einsteint, ugyanolyan lenne-e (nem; nem) (egyébként abszolút ide kapcsolódik Zsoldos: Feladat c. regénye), érdekes, jól magyaráz, és szimpatikus, humanista tudós benyomását kelti; Gulyás Balázs hosszú és meglepően könnyen érthető magyarázata a látórendszer működésének eddigi vizsgálatáról (milyen agyterület aktiválódik, amikor rózsát látunk, és miért más, amikor csak magunk elő képzeljük a rózsát stb.), meg persze a skizofréniakutatók írásai, mivel az az érdeklődési területem. Aztán van benne olyan írás is, ahol a szerző nem fordított különösebb figyelmet arra, hogy témáját rajta kívül más is megértse, illetve, ahol a szerző a tanulmány nagy részében a vele ellenkező iskolába tartozó kutatókat "szidja", de mindent összevetve nem rossz ez a sorozat.

kognitiv.lap.hu

Hajaj. Pedig az első pár oldal alapján milyen jó kis fordulatos klasszikus sci-finek tűnik. Idegen bolygón meghibásodik az űrhajó atomreaktora, ketten maradnak életben, abból Norman összeégett, Gillről pedig egészen sokáig nem tudom eldönteni, férfi-e vagy nő. Biztosak lehetünk benne, hogy neki is csak napjai vannak hátra, azonban legnagyobb sajnálatomra az 58. oldalon zseniális ötlete támad. Nehéz lesz úgy hőzöngenem, hogy ne lőjem le a poénokat, de megkísérlem. Tehát Gill zseniális ötlete mai szemmel tudományos szempontból akkora blődli, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna. El tudom képzelni, hogy a könyv megjelenésekor, 1970-ben még elment valahogy tudományos fantasztikumnak, de erre sem vennék mérget. És persze az is lehet, hogy csupán azért idegesített halálra, mert az idegtudományok valamennyire az érdeklődési körömbe tartozik.
Az ötletnek később mindenféle következménye lesz, illetve további, hasonló ötletekhez vezet, amik még nagyobb hülyeségek, ráadásul egymással is ellentmondásba keverednek időnként. Még nagyobb baj, hogy az ötlet morális kétségeket is szül, amelyeket a szerző kötelességének érez kifejteni, erkölcs, filozófia, karakterábrázolás. Amit a Sztugackijoknak sikerült megvalósítani (legyen izgalom, lőjenek sokat, legyen mondanivaló), azt Zsoldosnak ezúttal nem sikerült. A végeredmény egy kissé lassú, ám annál moralizálóbb regény, ahol a tudományos fantasztikumból a "tudomány" igencsak kevéssé képviselt. A fülszöveg szerint "Az ember fizikai létét túlélő akarat kegyetlen drámája ez a regény, izgalmas fordulatai a felvállalt feladat erkölcsi kérdéseire is választ keresnek", ami nagyjából megegyezik azzal, amit én mondtam, leszámítva az izgalmas fordulatokat. A regény befejezése azért tetszett, az talán valamennyire váratlan.
A könyv végén van egy pár oldalas Zsoldos-önéletrajz-szerűség is, ami elég szimpatikus, úgyhogy Zsoldos lehet, hogy azért kap még egy esélyt.

Zsoldos a sci-firől
Letölthető regény
Neki még kevésbé tetszett