isoldeolvas

Mivel annyian óvtak a fordítástól, ezért angolul folytattam az olvasást. A LF A mágia színének folytatása, Rincewind és Twoflower további kalandjai druidákkal, barbárral, trollokkal és világvégével, ugyanolyan vicces, a kedvencem még mindig a Halál. Vegyük észre, hogy a tréfás kedvű kiadónak köszönhetően A mágia színe magyar kiadására a The light fantastic borítója került.

Senkit ne riasszon el a cím, ez egy nagyon jó könyv.
Elmondom, miről szól. Körülbelül felöleli azokat a területeket, amiket egy kezdő (bármilyen) kutatónak ismernie kell, gondoljunk tudományos diákkörösre vagy phD-hallgatóra. Szó van a könyvtárhasználatról, irodalmazásról, pályázatokról, kutatók közötti formális és informális kommunikációról, milyen kutatási témát válasszunk, hogyan kell megtervezni egy kísérletet, hogyan kell cikket írni, hogyan kell előadást írni. Csupa hasznos dolog, amiket többnyire senki se mond el a szegény kezdő kutatónak.
A fejezetek többségét Csermely írta, aki egy biokémikus, valamint elkötelezett kutató, és képes olyan stílusban írni mondjuk arról, amikor épp hónapokat kell a könyvtárban nyuvadni hülye cikkek miatt, hogy az ember határozottan kedvet kap hozzá. Nem viccelek, elolvasok belőle öt oldalt, és mindjárt kutatni akarok.
Mindemellett a Csermely által írt fejezetek nem nélkülözik a szerző rendkívül szórakoztató stílusát, amik miatt az ember esetleg hangosan nevetgél olvasás közben, és kicsit furán néznek rá a metrón, főleg, ha látszik a könyv borítója is. Mindjárt idézek belőle ízelítőként.* Van aztán pár fejezet, amit más írt, de azért jó; meg amit nem nagyon értek, mit keres a könyvben, de ennyi belefér. És akkor ott van még az Internetről szóló fejezet, ami egyszerűen annyira bájosan idejétmúlt, hogy azt el nem lehet mondani. 1999-ben adták ki a könyvet, ha ez mond valamit. Szépen elmagyarázza, hogy van ez az Internet nevű dolog, és ez mi, és milyen remek újdonság, és lehet rajta ráadásul még levelezni is, emailnek hívják, és az úgy megy, hogy van az embernek email címe, és levelet lehet küldeni - bűbáj. Ez az egyetlen fejezet, ami kissé, hát, idejétmúlt, de engem nagyon szórakoztatott. Úristen, 10 évvel ezelőtt még nem volt internet. Durva.
Nem nagyon értem, hogy a szerzők miért nem dobnak össze egy új, kicsit update-elt kiadást, biztos lenne rá kereslet, főleg, mivel egyáltalán sehol nem lehet kapni a könyvet, nálam is kölcsönben van, és ezúton kérem, hogy akinek megvan és el akarja adni nekem, az ne habozzon jelezni.

 
*"Említettük, hogy a tudományos megismerés igyekszik az egyedit mint az általános egy példányát vizsgálni. ehhez a törekvéshez tartozik az is, hogy a kutatónak igyekeznie kell, hogy tudományos megfigyeléseit függetlenítse pillanatnyi lelkiállapotától. Első pillanatra ez az állítás nem magától értetődő, hiszen a műszer akkor is hatot mutat, ha kicsattanó boldogsággal szemlélem a gyönyörű mutatóját, és akkor is, ha teljes depresszióban figyelem, hogy az a girbegurba iszony hogyan kúszik fel a mocskos üveg mögött a kopott hatos fölé. (...)"

Hozzáértő kritika

Csermely a Mindenttudáson

A darázsgyárról illik elmondani, hogy "megjelenése óta megosztja a kritikusokat és a közönséget kegyetlensége és naturális ábrázolásmódja miatt." Meglehetősen beteg könyv magyarul.
Vannak ezek a fajta történetek, amik a hátborzongatáson meg a naturalista húsbavágáson alapulnak és mindig is az idegeimre mentek, de az emberek valamiért szeretik. Amik arra épülnek, hogy a főszereplő ugyanolyan ember, mint bármelyikünk, mégis magától értetődően gyilkol vagy kínoz meg más embereket vagy állatokat, amely aktust a szerző nem átall jó részletesen leírni. A Csáth Géza-féle Witmann-fiúkra gondolok meg az Amerikai psycho-ra például. Ezek a művek aztán, ha elég hitelesen pszichopata a főszereplőjük, és borzongatóan belehelyezkedünk a szadista elméjébe vagy mittudomén, akkor sikeresek lesznek. Az emberek szeretnek megkínzott békákon/hajléktalanokon/anyákon ájuldozni asszem.
Nem nagyon tudom megmagyarázni, hogy miért, mondjuk, menőzhetnék azzal, hogy a három éven keresztüli heti 1-2 boncolás tette meg a hatását, de nem hiszem, mert már előtte is ilyen voltam, belőlem kifelejtették ezt a modult, és én ezekkel egyáltalán nem tudok mit kezdeni. Rám ez nem hat. Nem az, hogy undorodom, vagy fellázad a szépérzékem, vagy drukkolok a gyilkosnak vagy valami, hanem: semmi. Megkínozza, jó, kínozza. Kitépi a szívét, aztán megeszi, ilyen meg ilyen ízű, hát legyen. Egyszerűen immunis vagyok rá, és ezért nem is értem például, hogy az emberek miért nem unják halálra magukat pl az Amerikai psycho-n, vagy hogy mi ebben a pláne.

Na, A darázsgyár is ez a fajta könyv. Szadista, ám kissé elmebeteg főhősünk, Frank (ja, az elmebetegséggel se nagyon lehet kihozni a sodromból) a nem kevésbé beteg Apával éldegél egy szigeten. Van egy elmebeteg bátyja is, aki épp szökésben van az elmegyógyintézetből. Franknek elég sajátos kis magánmitológiája van, amit lassan megtudunk, hogyan és miért épített fel magának rövid, ám annál bizarrabb élete során. A mitológia olyanokat tartalmaz, mint pl totemoszlopok döglött állatokkal, kutyakoponya belsejében égetett gyertyák, mindenféle robbanóanyagok és fegyverek, kisebb testvérek laza meggyilkolása (amelyeket mondanom sem kell, a szerző húsbavágó részletességgel és hiteles szadizmussal, valamint idegesítő hatásvadászattal ír le oldalakon át), és persze a Gyár, a darázsgyár, ami csak később derül ki, hogy micsoda, ezért nem árulom el, de valóban bizarr és beteg szerkezet.

A regény végére aztán még sötétebb titkok is napvilágra kerülnek, amik kissé (de nem nagyon) más megvilágításba helyezik, hogy ki is őrült itt és ki kevésbé. A szerző dicséretére legyen mondva, hogy a Végső Titokra ugyan már a hetvenedik oldalon rájöttem, de aztán mégis képes volt megingatni benne.

Attól lesz aztán ez mégis jó könyv a sok hatásvadászat meg kistestvérmeggyilkolás ellenére/mellett, hogy borzongatós regény létére igazán kreatív és ötletes módon bizarr és groteszk, és ezért nem válik unalmassá. Nem sokszor. Banks nem csupán a pszichopata gyilkolásra épít, hanem az őrület határtalan kreativitására, és beteg ötletből van neki elég sok. Sok jó is. Mindent összevetve ezért mégis inkább tetszett a könyv, csak ezt a naturális ábrázolásmód körüli felhajtást tudtam volna nélkülözni.

Egy másik kritika (Mondjuk nekem egy kicsit spoileres)
More about Banks

Ebből vizsgáztam, úgyhogy elolvastam. Kezdő pszichoterapeutáknak írott könyv, senkit ne tévesszen meg a hármas szám, először a 3-at tanuljuk, aztán a 2-t, aztán az 1-et. Az a baj, hogy én az egy szerzős könyveket szeretem, ebbe pedig minden fejezetet más írt, nagyon különböző stílusban és érthetőségi szinten, és ez engem zavar. Ettől eltekintve nem rossz, a csoportokról szóló rész meg meglepően jó.

Ez egy érdekes könyv: amíg olvastam, halálra idegesített, de utána mégis megragadt bennem valamiféle hangulat, amiért nem bántam annyira.
Kezdjük az idegesítéssel. Sajnos, már rögtön az első fejezetben (a fejezet címében) magamra ismertem: a Konzervturistákról szól, akik útikönyvvel és bámész szemekkel nyájként vonulnak a Károly-hídon; akik kávét isznak a sör szent hazájában, ahelyett, hogy megkeresnék a Vencel-tér aljában azt a kis hentesboltot, amelynek a hátuljában autentikus csehek autentikus pacallevest reggeliznek; és akiknek le kell fordítani Hrabalt, mert nem tudják fejből az eredetit. Kocsis másfél oldalt szentel a McDonalds szapulásának, "szörny"-nek nevezi a szívemnek oly kedves Dunkin Donuts-ot, ellenben "A szentély", "A papok" és "A hívők" cimekkel külön fejezeteket szentel az Arany Tigrisnek, ami egyébként egy kocsma. Jelenkorunkat előszeretettel nevezi sms-korszaknak, és szerintem ebben a könyvben forul elő a magyar irodalomban leggyakrabban a "[tetszőleges hely vagy jelenség] már nem a régi" kifejezés.
Szóval lévén fiatal, csehül nem beszélő, kávékedvelő turistalány, nem éreztem magam éppenséggel célközönségnek, hogy finoman fogalmazzunk.
Mindemellett - mert nem vágtam a falhoz, hanem hősiesen végigolvastam! - sokat megtudunk Prága illetve Csehország történelméről, a cseh kultúráról, a sörről, valamint Kocsis Péterről. Remekül átjön az a hangulat, amikor kivörösödött arcú csehek merengenek korsó pilzeni és ecetes kolbász felett a külvárosi kiskocsmában, miközben fogatlan tangóharmonikás nyikorgatja hangszerét. Ha az volt a könyv célja, hogy megérezzünk valamit az igazi cseh mentalitásból, nos, ez sikerült. Ha az is volt, hogy bűntudatosan kukába dobjuk a lonely planetet és mától pacallevest reggelizzünk - ezt én leginkább viccesnek találtam. Mindent összevetve nem bántam meg, hogy elolvastam - persze, ehhez háttérnek azért kellett Prága maga, sörrel, szecesszióval, gótikával, Haagen Dazssal.

A pszichoterápiás képzésen épp erről tanulunk, úgyhogy lelkesen megvettem a könyvet a karácsonyra kapott könyvutalványaimból, arra számitva, hogy valamiféle gyakorlati útmutatót fogok kapni elsőinterjú-készitéshez. Erről nincs szó. Először is, Argelander néhány évtizeddel ezelőtt irta meg a könyvet; analitikus; valamint német. Gondolom, fentiekből (is) következik, hogy a mű még a maga százvalahány oldalával is meglehetősen terjengős, és jobbára elméleti. Néhány esetismertetést tartalmaz azért (asszem kettőt), jó lett volna több. Egyébként is inkább a témáról irott esszéről, tanulmányról van szó, nem pedig gyakorlati kézikönyvről - ezzel persze nincs semmi baj, csak akkor a fülszövegben ne sugallják az utóbbit.
Tudni kell, hogy a pszichoanalizis hőskorában az elsőinterjú méltatlanul elhanyagolt téma volt, Argelander úttörője volt az ügynek, ő hivta fel a figyelmet a fontosságára, és az általa tett alapvetések ma is ugyanúgy igazak és érdekesek - de főleg azok számára érdekesek, akiknek van némi pszichoterápiás tapasztalatuk. Szóval olyanoknak ajánlanám a könyvet, akik nem most kezdenek pszichoterápiát tanulni, valamint akik valamennyire otthon vannak analitikus-szlengben vagy legalábbis nem idegesíti őket.

Hajaj. Kelly Linkhez nagy reményekkel fogtam hozzá, amik aztán szép fokozatosan szertefoszoltak, a vége felé meg már rendesen az idegeimre ment, és tisztán csak kötelességtudatból olvastam a novelláskötetet, hátha pont a következő novella lesz jó.
Kelly hátborzongató, időnként bizarr, horrorszerű, valamint szimbólumokkal spékelt fantasy-novellákat ír sajátos stílusban*. A sajátos stílus a hátborzongatáson kívül nem mást jelent, mint a történetvezetés viszonylagos hiányát. Eleinte azt hittem, ez nem fog zavarni, és az első néhány novellánál úgy éreztem, a sok különös kép és hangulatteremtés és hátborzongatás elviszi a hátán a jóindulattal is csak lazán összefércelt történeteket, de nem. Nem viszi. A felénél már egész jól meg tudtam tippelni a végkifejleteket (kicsit meglepő, inkább semmitmondó, homályba vésző befejezés), a végén meg már teljesen biztos voltam benne, hogy most már én is simán összedobok egy ilyet. Legyenek rövid mondatok, lehetőleg E/3 jelenidőben, legyen benne fura, különös, és oda nem illő dolog, kísértet, kislány, és valamilyen állat is, fentiek tetszés szerint jelenthetik ugyanazt a szereplőt. Amanda félve a leomló abrosz alá tekint. A láb nélküli fekete kutya bámul vissza rá. Egy szó, mint száz, ami az elején különleges stílusnak számított, abból néhány novella elolvasása után valahogy klisé lett.
Kelly egy csomó díjat is bezsebelt a fentiekért, amit igazából nem csodálok, a fantasy-irodalomban, gondolom, egyedi ez a hang. Csak annyira azért nem jó. Amikor kijön egy új ízű fanta, mondjuk bodzás, akkor is mindenki rámozdul, ütős, különleges, újszerű, aztán pár hónap múlva rájönnek, hogy a fantában azért hosszú távon mégiscsak a narancsosat kell venni. Nekem a Kelly Link bodzás fanta. Fura, újszerű, oké, talán elsőre finom, de egy kartonnal nem kéne.
A legjobban egyébként az Utazások Hókirálynővel c. novella tetszett. Ha csak azt az egyet olvastam volna, akkor most nagyban dicsérném az írónőt. A Fekete kutya hátáról a víz pedig kevésbé tetszett, de be kell vallani, hogy remek horrorfilmet lehetne belőle forgatni.

* "Aznap este June álmodott. Mezítláb állt a hideg fűben, egy régi hálóingben, ami még az anyjáé volt egykor. A szél keresztülfújt a gyapjúruha lyukain, a teste köré csavarodott és meglibbentette a hálóing szegélyét. Sót érzett a szájában, és látta maga alatt a hullámok molyrágta, fehér derengését, amik a parthoz fércelték a vizet. A hold hegyes és keskeny volt, mintha valaki kiette volna belőle a szaftos részt és meghagyta volna a héját."

Neki jobban tetszett
Kelly Link oldala
Wiki

 

Elolvastam ez előbb több kritikát is a neten, de sehol sem írják, hogy ez a könyv egy irtózatos nagy baromság. És úgy mondom ezt, hogy valójában tetszett.
A történet: kaliforniai kisváros, egy kisfiú látja, hogy valakik ásóval agyonverik a télapót, ezért megkéri Istent, hogy csináljon valamit. Isten persze Razielt küldi, aki angyal, és hülye is. Kezdetét veszik a bonyodalmak, persze, nem a Télapót verték agyon, hanem a városka egy télapónak öltözött lakóját.
Több helyen olvastam, hogy Moore-t Vonneguthoz hasonlítják. Én nem tenném. Először is, gondolom, az volt a cél, hogy viccesen vagány, jó szövege legyen a könyvnek, ehelyett idegesítően "menőzős" és közönséges. Lehet, hogy kispolgári vagyok, de szerintem nem vicces olyanokat írni egy párbeszédben, hogy "picsafasz". Gondolom, ezek nagyrészt a fordítónak is köszönhetőek, nem tudom, mekkora részben: ugyanez a Pék Zoltán fordította ugyanis a Biff-et is, meg még ezer más Agave könyvet (hogy van ennyi ideje...?), és eddig azért úgy nagyjából rendben volt, de ez most egy kicsit gáz.
Na mindegy, éppen eldöntöm, hogy a vagánykodós szövegek és a nulla sztori miatt nem tetszik a könyv, de aztán kb a felénél egyre nagyobb baromság lesz belőle, akkora, hogy a végén már épp azért tetszik. Beszívott kisvárosi rendőr, dögös démonnő pallossal, beszélő denevér, agyevő zombik - ez egy igazi B-movie, egy trash-horror, nem is, Amadeának van igaza, egy South Park epizód. Ez már akkora hülyeség, hogy imádom. Beteg, egyszerű, szórakoztató. Szerintem azok fogják szeretni, akik szeretik a fentebb felsorolt típusú filmeket; akik meg valami Vonnegut-félére vágynak, azok nagyon el fognak csodálkozni.

Endless
E-kultura
Wiki

Talán nem egy statisztika könyvvel kellene indítani az évet, de ha egyszer azzal indult. A könyvet egyébként szóban már elég régóta szidalmazom, de így a vége felé megenyhültem irányába, amiben sokat segített , hogy átmentem a vizsgán. Dinya Elek megpróbál direkt orvosoknak/orvostanhallgatóknak írni statisztikáról, különös tekintettel azon részterületekre, amiket az egészségügyi témájú kutatásokban használni szokás. Mivel az orvosok per definitionem hülyék a matekhoz, a könyv alapvető matematikai műveletek megmagyarázásával indul, konkrétan a halmazokkal. Mi a halmaz, mi a halmaz metszete, hogyan kell lerajzolni a halmazt, és beszínezni a két halmaz metszetét; aztán amikor már épp megörülünk, hogy jé, ezt értjük, akkor egyszerre csak a legnagyobb természetességgel érthetetlen, többsoros képletek következnek egészen rövid magyarázatokkal. Az oviból egyenesen az egyetemre csöppenünk, ami kissé frusztráló, különösen, hogy van néhány nyomdahiba is a könyvben, akár a képletekben is, ami időnként (még jobban) összezavarhatja az olvasót. Látszik az igyekezet, látszik, hogy olyan könyvet szerettek volna írni, ami fokozatosan vezeti be a buta nebulót a biometria rejtelmeibe. Dehát most tényleg, honnan tudhatná egy statisztika prrofesszor, hogy mit fog egy kezdő megérteni, és mit nem? Vagy hogy mi az elég fokozatos neki? Ezért aztán néha mintha hülyének nézne a szerző, máskor meg túlbecsüli az értelmi képességeimet.
Mindent összevetve azért ha akarjuk, meg lehet érteni belőle a magyarázott statisztikai módszereket, csak nem elsőre. Nálam idősebb kollégáim is belelapoztak, és (ketten) azt mondták, ez nagyon jó könyv: az ő idejükben készült statisztika könyvekben sokkal több a felesleges háttérelmélet, a Dinya-könyv legalább tényleg azokat a próbákat magyarázza el, amiket használnak is az életben, és jó, hogy magyarázó példák is vannak benne.

Csomót bámultam a plakátját a metróban, minden mozgólépcső mellett volt legalább három, de eszembe nem jutott volna elolvasni, a mra dumált rá, aminek következtében aztán hangosan nevettem a karácsonyi ünnepek alatt a vonaton, otthon, a rokonoknál, sőt olyanokat mondtam, hogy "most ne nézzünk sorozatot, olvasni szeretnék". A történet egyébként a következő: Biff, Jézus (= "Jozsó") gyerekkori haverja megirja az evangéliumból hiányzó pár év történetét, vagyis, hogy hol volt a Megváltó 12 éves korától 30-ig. A sztori szerint felkereste Boldizsárt, Gáspárt és Menyhártot, és taoizmust, kung-fut, buddhizmust, jógát, brahmanizmust tanult tőlük, amig Biff kb masszázst, feng-shuit és kámaszútrát. Izgalmas évek ezek, üldözi őket démon, találkoznak a jetivel, megpróbálják megmenteni a Káli istennő véráldozatául szolgáló indiai gyerekeket, meg ilyenek. Szerelem, kaland, háború, izgalom, féltékenység, és persze nagyon vicces, főleg Biff szövege és látásmódja miatt, minden létező vallásnak és népcsoportnak beszól időnként, mégsem rosszindulatú. És állitólag kevés kivétellel a helyszinek és szellemi irányzatok tekintetében is hiteles könyv, külön dicséret.

endless-cikk