isoldeolvas

Magyarul már olvastam a könyvet, most viszont megvettem angolul a húgom születésnapjára, szerencsére sokáig nem tudtam odaadni neki, így gyorsan elolvastam és emiatt röhögtem hangosan a Schiphol Airport tetőteraszán. A regényben Jézus születésének 2000-ik évfordulójára felébresztik J. legjobb haverját, Biffet, hogy írja meg a saját evangélium-verzióját. A kerettörténetben tehát Biff egy hotelszobában körmöl Raziel arkangyal felügyelete alatt, aki nem túl okos, viszont rákattan a szappanoperákra meg pókember akar lenni, ilyenek. Biff elmeséli a kimaradt huszonvalahány évet Jézus gyermekkorától 30 éves koráig. Ezalatt felkeresik a három mágust (ld. még háromkirályok), akiktől Joshua taoizmust, buddhizmust és hinduizmust tanul, Biff pedig mérget keverni, feng shui-t, kung-fuzni, meg a Káma Szútrát. Van benne véráldozat Káli istennőnek, démonok, kínai örömlányok, szerelem, féltékenység, vízenjárás, és jeti is. Az a fajta könyv, amin végig lehet izgulni, még így is, hogy az ember tudja, hogy mi a vége, kalandos, fordulatos, és nagyon vicces. Minden elismerésem Christopher Moore-nak, úgy lehet röhögni a kereszténységen, hogy az mégsem sértő, de nem is szenteskedő és egész biztosan nem túl kíméletes.

  Új (viszonylag) Gaiman novelláskötet, kicsit jobban tetszik az előzőnél, főleg mivel nem annyira fantasy. Nem, nem, nincs semmi bajom a fantasyvel, ne bántsatok, csupán arról van szó, hogy jobban szeretem a valós környezetbe ágyazott történeteket. Nem véletlen, hogy Gaiman (valójában a fantasy, mint műfaj is) anno a Neverwhere-rel vett meg, ami ugyan fantasy, de nincs benne troll meg egyszarvú, hanem Londonban játszódik. A Fragile things novellái is néhány kivétellel inkább ilyenek, kicsit több bennük a valóságelem, és ez jó.
Novelláskötet, szóval működik a képlet, 30 % remek, 20 % mi a fenét keres ez nyomtatásban, többi átlagosan jó novella. És persze, biztos vagyok benne, hogy amik nekem nem tetszettek, másoknak éppen az fog bejönni. Mert elég sokfélék az írások, van köztük pár kissé beteg is, ami Gaimantől számomra szokatlan volt, de nem baj, belefér. Elmondom, mik voltak a kedvenceim: a Bitter grounds, ahol a főszereplő pár napra (?) valaki más életét örökli meg a puszta véletlennek köszönhetően, ez tipikus Paul Auster-fordulat, azoknak pedig örök csodálói vagyunk. Az illető éppenséggel antropológia professzor, aki New Orleans-ba igyekszik egy kongresszusra, hogy előadást tartson valami kávéárus zombikislányokról szóló haiti legendáról. Innentől kaland, izgalom, konferenciák ábrázolása remek humorral, gyöngysorok, mellmutogatás, jazz, élő holtak (?). Talán ez tetszett a legjobban, a New Orleans-i éjszaka hangulata meg a konferenciás poénok miatt.
Jó volt még a Strange Little Girls, amit Gaiman egy Tori Amos albumhoz írt; meg a Goliath, amit a Mátrixhoz írt, ennek megfelelően kicsit mátrixos, közben gaimenes, és ez együtt remek mix. El lehet olvasni a film weboldalán (nincs rá direkt link, sorry). És tetszett a How to Talk to Girls at Parties: ifjú kamasz főhősünket a házibuliba menet kioktatja szintén ifjúkamasz haverja, hogy ti. a lányok nem annyira különböznek tőlünk, "csak lányok, nem egy idegen bolygóról jöttek", úgyhogy máris sejthetjük, mi fog következni, én valami nagyon sablont vártam, de ehelyett különös és ötletes történet.
Meg még egy párat fel tudnék sorolni. Mert 31 írást tartalmaz a kötet. Ebből néhány (sajnos) vers, a legtöbb novella. Azt hiszem, a legjobban az tetszett a könyvben, hogy annyira sokféle: épp ezért vannak történetek, amiket nem szerettem, vannak, amiket nagyon, de összességében minden, csak nem egysíkú.

Endless-kritika

Gaiman oldala

 

Ez egy kurva jó könyv.* Itt olvastam először a hálózatokról és rajongójuk is lettem egyszerre. Aztán sokáig kölcsön volt adva a könyv, de most visszatért hozzám, úgyhogy elolvastam újra.
Barabási egyébként az USÁ-ban professzor, ennek megfelelően angolul írt, a könyv eredeti címe - Linked - kicsit többet elmond a tartalmáról, mint a fordítás.
Nostehát.
Már a régi görögök Euler a 18. században élt, matematikus volt és élete egy részében vak is, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy számos nagyhatású elméletet/problémát vessen fel. Hozzá kapcsolódik a gráfelmélet is: Königsberg városában volt egy folyó, rajta sziget, a sziget és/vagy a két part között pedig hét híd. A jó königsbergiek sokáig szórakoztak azzal a fejtörővel, hogy "hogyan lehet átmenni hét hídon úgy, hogy egyiken sem mész át kétszer?" Euler aztán elvette a kis játékukat: pontoknak jelölte a szárazföldeket, összekötő vonalaknak a hidakat, máris kész a hálózat, írt hozzá egy képletet, ez lett a gráfelmélet, és szépen bebizonyította, hogy nem lehet úgy átmenni. (A königsbergiek később bánatukban építettek egy nyolcadik hidat is, úgyhogy most már át lehet.) A gráfelmélet nagy utat járt be és sokfelé fejlődött, itt vannak mindjárt a kis kedvenceink, a skálafüggetlen hálózatok.
Ne feledkezzünk meg arról az alapigazságról, miszerint a hálózatok nem egy új vallás, hanem egy matematikai modell, amivel sok mindent lehet modellezni. Elsőre ugyanis kicsit úgy tűnhet, ez megint valami olyan gyógyszer, ami "mindenre jó". És tényleg egy csomó mindent lehet hálózatokkal modellezni, amint arról már a Csermely-könyvből értesültünk.
Amíg Csermely biokémikus, ezért a könyvének nagy részét a fehérjéknek és az élő sejtnek szentelte, Barabási eredetileg fizikus, és nem mellesleg az internetet kutatja. Így aztán, bár ő is kitér a társadalmi hálózatokra, hat lépés távolság, miegymás, röviden a genetikát és a közgazdaságtant is érinti, a könyv legnagyobb része az internetről szól. Úgy is, mint drótok szövedéke, és úgy is, mint weboldalak hálózata. Mondanom sem kell ugye, hogy az internet skálafüggetlen hálózat (ez volt Barabásiék egyik első kutatási eredménye). Csomópontok, keresők, láthatatlan web. Miért viselkedik úgy a web, mint egy önálló élőlény. Miért nem. Nagyon érdekes.

Megtudhatjuk ezenkívül, hogy a skálafüggetlen hálózatoknak mik az erősségei és a gyengéi (ez azért nem mindegy, mert az élő sejt, az internet, a Föld repterei és az USA elektromos hálózata is az), valamint, hogy miben hasonlít Szent Pál apostol és a MafiaBoy nevű hírhedt hackergyerek. Valamint, hogy ugyanazzal a képlettel írható le pl. az operációs rendszerek piaca, mint a gázok Einstein-Bose kondenzációja. Mi van?
Ja, igen, és hogy a hat lépés távolságot (minden embertől el lehet jutni az ismeretségi hálózat mentén hat lépésben tetszőleges másikig) ugyan Milgram mutatta ki először híres kísérletében, de negyven évvel azelőtt Karinthy azért már írt róla egy novellát. Kár, hogy nem a Nature-ben közölte.

Igazán olvasmányos könyv, kis sztorikkal, földi halandó számára tökéletesen érthető nyelvezettel. Persze nem lehet kapni sehol.

Barabási és hálózatok a Mindettudáson
Jó kis cikk a könyvről és a hálózatokról az Agent portálon

 

*Egyszer arról beszélgettem Szabolccsal egy buliban, hogy miért van az, hogy az emberek nagyon ritkán olvassák el a könyveket, amiket ajánlok nekik. Pedig mindig elmondom, persze spoiler nélkül, miről szólnak és az miért érdekes. Amiket ő ajánl azokat furcsa módon rögtön elolvassák az alanyok, sőt, megveszik maguknak a saját pénzükből, ezért megkérdeztem, mi a módszere. Ez: vigyorog, bólogat, mindkét hüvelyujját felemeli és azt mondja: "Te, ez egy kurva jó könyv!!"

A Leány gyöngy fülbevalóval egy híres festmény, a holland Vermeer festette valamikor a 17. században. A képet az Észak Mona Lisájának is szeretik hívni, a leány hasonlóképpen megfejthetetlen arckifejezése miatt. Ha engem kérdeztek, az igazin valóban úgy néz, mint egy szerelmes szűzlány, ijedt, sebezhető tekintet, de azért szexisen szétnyílt ajkak. Tracy Chevalier egy egész regényt épített erre.
A történet értelemszerűen Delftben játszódik a 17. században. Griet porcelánfestő apja megvakul, elszegényednek, ezért Griet cselédnek áll a Vermeer-házhoz. Azért is jó, hogy az apja vak, mert így Grietnek számos festményt kell nagyon részletesen szóban leírnia neki (és az olvasónak). Kicsit átlátszó húzás az írónő részéről, de belefér.
Mi sem természetesebb, mint hogy az okos és színérzékeny cselédlány meg a festő jól kijönnek. Van köztük ilyen vibrálás. Tovább bonyolítja a történetet a szexéhes mecénás, a bölcs anyós, a hisztérika feleség, a cselszövő kislány, valamint a jóképű, szőke henteslegény. A regényben ugyan kirajzolódik előttünk a korabeli Delft hangulata, piacokkal, csempefestéssel, protestánsokkal meg katolikusokkal, de azért ez alapvetően nem történelmi regény, hanem klasszikus love story, senki ne várjon mást. Időnként sokszor talán kissé sziruposabb is a kelleténél. Nem egy bonyolult regény, nem kell attól félni, hogy nem bírjuk követni a szövevényes cselekményszálat, viszont Chevalier tényleg jól és részletesen leírja, hogyan éltek akkoriban, meg azt is, hogy hogyan készültek a festmények. Vermeer családjával már egy kicsit jobban kell vigyázni, az nem annyira hiteles. Igaz, hogy a felesége katolikus volt, Vermeer miatta hagyta ott a protestáns hitet és tért át. Nagyon sok gyerekük volt, és Vermeer évente maximum két képet festett, valószínűleg azzal a módszerrel, ahogy a regényben szerepel. Nagyjából azonban minden más az írónő agyából pattant ki. Nem tudjuk, ki van a képen, de feltehetően nem a Griet nevű cselédlány, hanem vagy Vermeer lánya, vagy a mecénás lánya. Vermeer felesége nem egy hisztis úrinő volt, hanem a kevés rendelkedésre álló forrás szerint jól kijöttek. A regényben Vermeer sosem festi le a nejét, ami azt illeti, be sem teheti a lábát a műterembe, ezzel szemben a valóságban festett róla képeket.
A végkifejletet nem lövöm le, de... hát volt benne pár elrugaszkodott elem. Számos momentumról nem igazán tudom elképzelni, hogy a józan hollandok így viselkednének. Aranyos könyv volt, de azért nem vagyok tőle oda meg vissza. Sőt, örülök, hogy még azelőtt láttam a képet, minthogy ezt elolvastam volna, és így nem keveredett bele ez a románc.
Film is készült a sztoriból, Griet-et Scarlett Johansson játssza. Most már aztán tényleg az egész világ abban a hitben fog élni, hogy a gyöngyfülbevalós lány = a festőbe szerelmes cselédlány, pedig épp az az izgalmas szerintem, hogy igazából semmit nem lehet a képről tudni.

A festmény weboldala
Vermeer a wikin

Mindig bajban vagyok, amikor valami kultművel fogok kötekedni. Mondjuk azt, hogy nem vagyok célközönség. Persze ez nem igaz.
A Snow Crash - magyar címe Snow Crash, amit utólag megértek és megbocsátok - a cyberpunk irodalom egyik kiemelkedő darabja. Amerikában játszódik, ami jócskán átalakult, franchise-alapon működő minitársadalmakká. Az olasz maffia kőkemény pizzaszállító üzletbe kezdett, de meghagyták az összes maffiás klisét, ez igen szórakoztató (aki nem viszi ki 30 perc alatt a pizzát, annak utóbb gyanús körülmények között nyoma vész). A főszereplő, Hiro Protagonist nevű hacker eleinte pizzafutárként dolgozik, később adatokat gyűjt a CIA-vel összeolvadt Kongresszusi Könyvtárnak, még később pedig meg kell mentenie a világot. A világot egy vírus fenyegeti, amely egyben számítógépes vírus, de biológiai vírus is, és az emberi agy nyelvi készségeit befolyásolja. Persze, az emberiség történetében nem új dologról van szó, így keveredünk a sumérokhoz meg a Bábel tornya-sztorihoz. Még Chomsky, a neurolingvisztika ősatyja is előkerül.
Van benne háromdimenziós webalapú virtuális valóság, mint amilyen a secondlife, ez elég jó, és nem mellesleg Stephenson találta ki az avatár kifejezést. Hiro Protagonist két szamurájkarddal közlekedik, ami szintén stílusos. A legjobb figura persze Y.T., a tizenöt éves ultralaza futárlány, akinek a szövegét a fordító a pesti biciklisfutár-szlengből kölcsönözte, ez remek ötlet volt, pirospont. Igazából egy egész jó hangulatú könyv lenne ez.
Jó az alapötlet is, cyberpunk, sumérok, neurolingvisztika. A szerző alaposan utánanézett a suméroknak. Túl alaposan. És "ha én megszenvedtem ezért, szenvedjen az olvasó is"-alapon egy Könyvtáros-avatar a virtuális valóságban mindent elmesél, amit a sumérokról valaha is tudni akartunk meg amit sosem akartunk tudni. Messze sokkal, de sokkal többet, mint amennyi a megértéshez szükséges lenne. Semmi baj az ismeretterjesztéssel, de az már baj, ha addig motoros üldözés folyt, aztán harminc oldal egybefüggő sumér történelemlecke, aztán megint szamurájkardozás. Nagyon sokat elvesz a könyv lendületéből, és a túl sok info miatt össze is zavar. A további probléma, hogy időnként eszement zöldségeket ír le a neurolingvisztika terén. Amikor elhangzik, hogy a mély nyelvi struktúráink az agytörzsben vannak, és a vírus rátekeredik az agytörzsünkre, akkor legszívesebben sikítanék, márpedig jó sokszor emlegeti. Amikor bekeveri a herpeszvírust és a DNS-vírusokat, az is totál zavaros. Megváltoztatja a vírus a sejt DNS-állományát. És? Ennek mi köze a nyelvi kifejezőkészséghez? Na és, hogy az ember orra elé tartott bittérkép a látóidegen keresztül bejutva éri el a hatást az agytörzsön... ó, ne. Hát, ha azt mondom, zavaros, akkor az enyhe kifejezés. Annyit dolgozott ezen a könyvön. Elolvasta az egész sumér történelmet, és még hozzá is tett (olyan régészeti leleteket, amik csak a jövőben fognak előkerülni). Akkor miért nem lehetett megmutatni a végén egy neurológusnak is? Meg egy szerkesztőnek, aki valamivel gördülékenyebbé teszi. És lehet, hogy ennek egy kis részéért a fordító felelős (mondjuk agytörzsnek fordított valamit, ami nem az, nem tudom), de az egészért semmiképp. Nem lehetett volna ezt jól megírni? Rengeteget idegeskedtem ezen, mert az alapötlet jó, a hangulat remekjó, a szereplőket is bírtam. Kár érte. Ja, és mivel nem olvasok rendszeresen cyberpunkot, én a nyelvezetére is rá tudtam időnként csodálkozni.
- Da5id - mondja Hiro. - nem hiszem el, hogy hiperkártyát fogadtál el egy monokrómtól!
Így beszélnek benne. Vicces.

Stephensonról az endless-en
Az indexen dicsőítik a Snow Crasht
Ez a blogger itt lehuzza
Stephenson weboldala

Ez egy remek könyv, amit kínszenvedés volt végigolvasni. A Csermely írta, akinek jó humora van és jól ír, valamint a csodálatos és lenyűgöző hálózatokról szól, amiket azóta kedvelek, hogy pár éve olvastam róluk egy másik könyvet (de erről majd később).

Megmagyarázom.

A hálózatok matematikai modellek, és dolgok közötti kapcsolatokat írnak le. A Dolgok sokfélék lehetnek: ott van pl az USA villamosenergia-hálózata, vagy az internet, az embercsoportok, a fehérjék, az idegsejtek, a majomcsordák. A hálózatok is sokfélék lehetnek: van rács, ahol minden Dolog a hozzá legközelebbihez kapcsolódik egyforma erősséggel; van csillagháló, ahol egy Nagy Dologhoz kapcsolódik a sok kicsi; van random gráf, ahol véletlenszerűek a kapcsolatok. De ami a legfontosabb, van kisvilág-hálózat is, ahol bizonyos szabályszerűséggel találhatók erős kapcsolatok két közeli Dolog között, meg gyenge kapcsolatok két távoli Dolog között. Mint az iwiwen.
A "bizonyos szabályszerűség" jó esetben hatványfüggvény, és ha igen, akkor skálafüggetlen hálózatról beszélhetünk. (A skálafüggetlen eloszlást nem magyarázom el, a fraktálok ilyenek egyébként, de a könyv a hálózatok egyéb tulajdonságai mellett ezt is jól elmagyarázza). A természetben rengeteg dolog mutat skálafüggetlen eloszlást, a földrengések gyakoriságától kezdve a földikutya alagútjainak hosszáig bezárólag.

A könyv arról szól, hogy milyen jelenségek írhatók le skálafüggetlen vagy egyéb hálózatokkal. Majdnem minden, és ami nem, az is. A fehérjeszintézis, az immunrendszer, a zene, a társadalmi hálózatok, emberi kapcsolatok. Az emberi nyelv! A tőzsde, az izommozgás. Nagyon jó. Ezek közül néhányat már vizsgáltak és tudományosan bebizonyították róluk, és van egy pár, ami csak ötlet vagy feltételezés.
A szerző nem akarta, hogy ezeket összekeverjük, vagy hogy unatkozzunk, ezért a főszövegtől elkülönülve kis apróbetűs bejegyzésekben közli az unalmas háttérinfókat, illetve a saját (vagy barátainak és üzletfeleinek) érdekes, de ma még bizonyítatlan (esetleg: elrugaszkodott) ötleteit. Ez nem egy rossz elgondolás, csak az a baj, hogy ezekből az apróbetűs részecskékből van oldalanként vagy három, kb hatos betűmérettel. Így állandóan megszakítja a gondolatmenetet, és egyébként is alig látom. Kellett volna még egy kicsit szerkeszteni ezt a könyvet, pár apróbetűset kihúzni, párat beilleszteni a rendes szövegbe, mert így a végeredmény túlzsúfolt és idegesítő. Ha ezen múlik, igazán megérdemelt volna a téma egy pár oldallal többet is, rendes betűkkel. Nem volt elég papír? Kár, mert egyébként nagyon érdekes könyv és vicces is.* És Szűcs Édua illusztrálta (akinek most lesz kiállítása, menjetek).

Kis részlet a könyvből
Csermely elmondja a hálózatokat a Mindentudáson
Skálafüggetlen hálózatokról a wikin (angolul)

*"Első találkozásom az egymásbaágyazottsággal. (...) Még mindig friss az élmény bennem, ahogy hároméves természetbúvárként fixírozom egy mackósajt dobozát. Mosolyog a mackó és a kezében tart egy mackósajtot, amin a mackó szintén mosolyog, és megint a kezében tart egy mackósajtot. Azon már nem mosolygott semmi, mert a kép felbontása ezen a ponton feladta. A fantáziám azonban száguldott tovább. A szemem előtt mosolygó mackók és dobozok ezrei sorakoztak egymás után, nem bírtam betelni a látvánnyal. Ez volt az a pillanat, amikor életemben először megéreztem a végtelent."

Sue Townsend az Adrian Mole naplóit írta, meg a Coventry újjászületik és a Queen and I című valóban vicces könyveket. A Number Ten nem sikerült ilyen jól. Arról szól, hogy a brit miniszterelnök egy hétig álruhában - nőnek öltözve - elvegyül a nép közt. Vannak benne vicces mozzanatok azért, de mindent összevetve inkább lapos. Az már Benny Hilltől sem volt vicces szerintem, ha egy férfi női ruhába bújik és kirúzsozza a száját. Mondhatnám, hogy remekül kifigurázza a brit munkásosztályt, együttérzően rávilágítva közben annak problémáira, és szintén ügyesen kigúnyolja a miniszterelnököt és családját, együttérzően rávilágítva közben azok problémáira, de én jobbat vártam. Néhány jó poén volt benne, máskor meg untatott. Hát, egynek elmegy, falura, kabát alá.

Most farkába harap a kígyó és felmerül, hogy mit tegyek, ha újraolvasom ezt a könyvet és már szerepel az olvasónaplómban. Tekintettel a naplójellegre, úgy döntöttem, annyiszor írok egy könyvről, ahányszor elolvasom. Erről meg különösen, mert a múltkor még nem volt meg az olvasónapló-koncepció, és nem is írtam róla szinte semmit.

Austernek van egy különleges stílusa, amit szoktak bizarrnak, groteszknek, poszt-posztmodernnek, efféléknek hívni, de stílusokban nem vagyok otthonos. Egyéni és sötét, az biztos, valamint zseniális.

A Holdpalota főhőse egy fiatalember, bizonyos Fogg, aki egyetemre megy, éhezik, egy öregúr titkára lesz, barangol a vadnyugaton. Ennyit a sztoriról. A Holdpalota egyrészt arról szól, amiről majdnem mindegyik Auster-regény szól egy kicsit: hogy az életünk véletlenek sorozata. Küzdhetünk ez ellen akár, de attól még nagyon az. Fogg életét nagy részben ezek irányítják - álmodozó nagybátyja hirtelen meghal, aztán Fogg önsorsrontásba kezd (ez is egy annyira ismerős rész, amikor az ember tudja, hogy ha jót akar magának, mit kellene lépni, és valami vak, ismeretlen erő által hajtva mégis totál az ellenkezőjét teszi - ha valaki cseszte már el az idejét vizsgaidőszakban, az kicsiben megtapasztalta), egy véletlen folytán megmenekül, egy másik folytán állást kap, egy harmadik révén összefut addig ismeretlen apjával. Bőven felettünk álló erők kénye-kedve szerint.

A Holdpalotában ezenfelül hősünk életét még más is irányítja. Rejtett összefüggések mintázata mégpedig. Azok, amiket ha az életben sokszor észreveszünk és valóban összefüggéseket sejtünk mögöttük, azt paranoid pszichózisnak hívják szakmai körökben. Hogy Fogg nagybátyja a Holdfényexpressz nevű zenekarban játszik, hogy a halálát egy Neil Armstrong nevű rendőr közli vele a holdraszállás évében, hogy nyomorúságos albérlete a Holdpalota nevű kínai étteremre néz, hogy munkaadója, a bolond öregúr a Holdfény c. festményhez küldi el, és ez csak néhány példa. Mintha a véletlenek mögött mégis valami általunk érthetetlen szervező erő állna. Jelképek erdején átvisz az ember útja (mondta Baudelaire ugyanerről).

Sok Austert szeretek, és a Holdpalota a kedvencem mind közül, éppen ezek miatt. Mert én is ezekben hiszek: a véletlen semmit sem tisztelő hatalmában, az összefüggések rejtett mintázatában, meg a gyaloglásban és az egyedüllétben, és amikor a főhős gyalog átszeli kb a vadnyugatot, azt megintcsak imádom. Megnyugtató.

Egyébként van egy ilyen hiányosságom, hogy csak olyan könyvekről tudok értelmesen írni, amik nem tetszettek, ezért nem is szenvedek tovább. Nagyon tetszik a fordítás is, ezt azért említsük meg. És ha már szóba került a pszichózis: vegyük észre inkább a szerző tiszteletet parancsolóan eszement tekintetét az alábbi képen.

Auster magyar honlapja, nem rossz
The definitive Auster website, remek
Holdpalota fülszövege, tetszik
Bestselleres interjú, régi, de jó

Ez már egy majdnem tökéletes könyv. Az emberi emlékezetről szól nem meglepő módon, annak pszichológiájáról, és maga az öreg Baddeley írta az egészet, aki emlékezet-témában kb az atyaúristen. Manapság a legtöbb tudományos- / tankönyvvel az a baj, hogy mivel annyira specializálódunk, többnyire senki nem képes megírni egy egész könyvet, hiszen csak részterületekhez ért, ezért minden fejezetet más ír, amit én utálok. Ez pedig végre egy egységes stílusú, egyszerzős könyv, és gyakorlatilag mindent elmond a memóriáról, ami belefér hatszáz oldalba (kb: rövid távú memória, implicit, szemantikus, epizodikus emlékezet, amnéziák). Baddeley stílusa gördülékeny és szerintem laikusok számára is érthető, néha humort is becsempész, de csak amennyi nem megy a tudományosság rovására. Nagyon sok vizsgálatot idéz, szerintem ettől lesz igazán érdekes. Minden fejezet végén röviden összefoglalja, miről szólt az a fejezet, ami szerintem nagyon sokat javít azon, hogy mennyire emlékszünk később az olvasottakra (hiába, ért hozzá). Nem is tudom, mikor tetszett ennyire egy tudományos könyv, de tényleg, néha nem tudtam letenni (na jó, lehet, hogy ez engem minősít :-) Külön respect a fordításnak (Racsmány), remekül áthozta a nehezen lefordítható (mert mondjuk nyelvi emlékezettel foglalkozó) részeket is.
Akkor lenne igazán csúcsszuper, ha kitérne néha kicsit a funkció mögött álló neuroanatómiára, de akkor az már nem fért volna bele egy könyve és nem is egyszerzős lenne, úgyhogy megelégszem ennyivel.

(Tudtátok pl., hogy ha sok szóból álló listákat tanítanak meg a búvároknak a víz alatt és a parton, akkor később a víz alatt jobban emlékeznek a víz alatt tanultakra, mint a parton? És fordítva. Ugyanígy a részegen tanultakra az ember jobban emlékszik részegen, tehát ha kiesett az előző este, akkor a legtudományosabb megoldás, ha...?)

Baddeley a Wikin

Mivel annyira tetszett a Csermely-könyv netes része, ezért a férjem kölcsönadta ezt. Mit is mondhatnék. Váncsa stílusát gondolom, nem kell sokat ragozni, humoros és élvezetes. Szűcs Édua illusztrálta, ami külön aranyos. Egyébként 2001-es könyv, és arról szól, hogy mi az internet meg mire való és hogyan kell használni. Az első pár fejezet, az internet története tényleg jó és vicces, aztán pedig sajnos idegesítően elveszünk a részletekben. Nem teljesen világos, kiknek íródott ez a könyv anno, mert némely részek eléggé "for dummies", másokat pedig én se értek. Persze, lehet, hgy részben azért, mert már annyira régmúlt időkbe kalauzol, amikor én még a világra sem jöttem, pl fogalmam sem volt, mi az a fényújság...