isoldeolvas

Fél éve vettem a könyvet, és most, hogy így szóba jött, kíváncsi lettem rá. Ki lehet olvasni két nap alatt, és nem volt végülis rossz.

Thomas Lang egykori katona, jelenleg szabadúszó, nagyon laza, okos, szarkasztikus humorral rendelkező, whisky-n és cigarettán élő, rendkívül szimpatikus férfihős. Valaki fel akarja bérelni egy gyilkosságra, ő azonban nem vállalja el, mivel helyén van a szíve, és gyilkosságokat nem vállal. De részben kíváncsiságból, részben becsületből felkeresi (legalábbis megpróbálja) a leendő áldozatot, hogy esetleg figyelmeztesse a fenyegető veszélyre. Ám kiderül, hogy az ügy sokkal bonyolultabb egyszerű gyilkosságnál, és olyanok is benne vannak, akikről nem is gondoltuk volna. Aztán kiderül, hogy az ügy még ennél is nagyobb és bonyolultabb. Van gyönyörű, gazdag lány, Lang barna esőkabátot viselő ex-katonatársa, gonosz (?) iparmágnás(ok), többféle nemzet titkosszolgálata, másik gyönyörű, gazdag lány. A helyszín egy darabig London, amit imádok, mert én is sétáltam ott azokban a parkokban, ahol sétálnak, és amikor Covent Gardenről írnak, akkor eszembe jut a Covent Garden, azután Prágában időzünk, amit imádok ugyanezért, azután pedig Casablancában, ami nem hasonlít a filmre. A történet kicsit elnagyolt, vannak benne hiteltelen és leegyszerűsítő fordulatok, nem egy, de azért nem rosszabb egy átlagos James Bond-film alapsztorijánál.

A szorit azonban Thomas Lang meséli, akinek remek szövege és klassz, ironikus, brit humora lehet. Sajnos a fordítással sikerült ezt egy kissé agyonvágni. Megértem, hogy nem könnyű feladat lefordítani egy könyvet, amelynek a lényege a jó szöveg, és időnként tényleg remekül eltalálja a fordító a megfelelő magyar kifejezést, és olyankor nevetek. Máskor annyira szó szerint lefordította, hogy látom mögötte az eredeti angolt, vagy odaképzelem, és akkor nevetek azon. A többi esetben meg nem találta el és nem nevetek. És akkor még ott van az, hogy az egyik oldalon magázódik, a másikon tegeződik ugyanaz a két szereplő, véletlenszerűen. És azt is utáltam, hogy Lang E/2-ben mesél nekünk, magyar nyelvben ez nem szokás, szerintem az olvasót nem ildomos tegezni, max az Ikea katalógusban, bár ott se tetszik. Szerintem ezeket T/3-ban, max T/2-ben szokás írni, és nem érdekel, ha most, miközben olvasol, azt gondolod, milyen egy sznob vagyok. (Ugye, hogy fura?) Engem csak ne tegezzen holmi ponyvaíró fordító.

Szóval az az érzésem, hogy angolul ez egy remek, vicces könyv lehet, magyarul meg egy átlagos. Egyébként a magyar címért sem vagyok oda.

És akkor persze még a borító kérdése. Én azt hittem, engem nem fog zavarni Hugh Laurie nyilvánvalóan Házdoktort idéző arca az elején, nem az a fontos, hogy néz ki egy könyv, hanem, hogy mi van benne belül, a lényeges az a szemnek láthatatlan. És ehelyett rohadtul zavart, hogy amikor elképzelem a főszereplőt, House-t látom, pedig egyáltalán nem ő az, egy teljesen más karakter. Legalább 130 oldalig küzdöttem, míg végre el bírtam valahogy szakadni ettől, és el tudtam máshogy is képzelni szegény főszereplőt House feje nélkül. Jó, lehet, hogy most azt gondolod, biztos csak túl kevés a képzelőerőm, de nézd csak meg, az eredeti kiadás borítói mennyivel jobbak. (ugye, hogy idegesítő?!)

Filmbuzin ugyanerről

Lobotomia szerint

Hoffmannról el kell mondanom, hogy bár alapvetően hülyeségnek tartom, hogy az embernek példaképe legyen (mert a saját történetünket kell megírnunk ésatöbbi), nekem Hoffmann volt az, éspedig nem azért, mert olyan jól ír (jól ír, de van nála sok jobb), hanem az életvitele, a sokoldalúsága miatt. A legtöbb író ugyanis, akiről középiskolában tanultunk, foglalkozásszerűen író volt, vagy legalábbis fordító, szerkesztő, újságíró, esetleg unatkozó földbirtokos, mindenesetre bennem akkoriban az a benyomás alakult ki, hogy ezek az íráson kívül olyan sok mindent nem csinálnak, úgy pedig nem ügy. Nem beszélve a német romantikáról, ahol felületes szemlélő számára úgy tűnhet, leginkább tüdőbeteg emósok és kattant vagy ópiumfüggő bölcsészek művelték az irodalmat. Ellenben szerintem (vagy legalábbis a középiskolás koromban így gondoltam) csak a művészetnek élni, vagy csak a szürke hétköznapoknak élni: egyik sem nehéz, igazán nehéz mindkettőt csinálni egyszerre. Mutassatok valaki olyat, aki közalkalmazottként Hoffmannhoz hasonló fantáziával és munkakedvvel rendelkezett (nem, nem, Csáth Géza nem ér.) Hoffmann jogot végez, és többnyire rém unalmas állásokban dolgozik, hivatalnok, köztisztviselő, bíró; emellett zenekritikus, zenét, színdarabokat, valamint ijesztő tündérmeséket, morbid és humoros kísértethistóriákat és vicces vagy tragikus rémmeséket ír. (A diótörő lehet ismerős). Mindemellett a napoleoni háborúk is zajlanak, hősünk ugyanis a 18. sz. végén teszi ezt. És igen, tudom, hogy abszintot vedel és szifiliszes, részletkérdés.

De rátérek a könyvre, A király menyasszonya négy novellát tartalmaz, van köztük jó és nem olyan jó is. A faluni bányász a legjobb, egy tengerészlegényről szól, akit a különös véletlen, plusz egy különös öregember Falunba vezérel, és ott furcsa köteléket alakít ki mind a bányával, mind a bányamester csinos leányával. A faluni bánya azonban - ó, jaj - több holmi köveknél, esetleg misztikus lények lakják, akik a főszereplő fiatalemberrel szórakoznak. Tetszik, hangulatos, kicsit nyomasztó, kellemesen régies.

A király menyasszonya egy különc vidéki földbirtokosról szól, aki hobbi-alkímista és asztrológus, valamint leánykájáról, aki egy dundi, szőke liba, de imádja a konyhakertjét. Imádott konyhakertje azonban sötét titkokat rejt! és a gyanútlan leány maga sem sejti, mekkora veszedelembe sodorja magát és szerelmét, amikor meggondolatlanul ujjára húzza az egyik sárgarépán talált gyűrűt! Hát, ez egy kicsit bizarr történet, a sárgarépa visszavág. A sztori nem annyira tetszett, a szereplők viszont nagyon viccesek, különösen Annácska szívszerelme, a kissé lila önjelölt költőzseni diák, akit - elnézést a spoilerért - végül sikerül kigyógyítani a költészetből, amikor véletlenül fejbeütik egy lapáttal. És ebben vannak a kedvenc fejezetcímeim is.*

A titokzatos vendég szerelmi történet és kísértethistória egyben, jó kis hátborzongató, nyikorgó szélkakassal, halálos párbajjal, sápadt szicíliai gróffal, és lassan megőrülő francia cselédlánnyal a francia-német háborúk idején. Nem igazán tudom megmagyarázni, miben rejlik a 18. századi kísértethistóriák vonzereje, hiszen ma már szóba sem jön, hogy féljek ezeken (bár a Homokembertől kicsit féltem, de arról majd később), talán az, hogy Hoffmann időnként egyúttal parodizálja is a műfajt, és az vicces, meg természetesen a régies stílusa, nem tehetek róla, szeretem az olyasmit, hogy e szavak hallatán a grófné ájultan zuhant a pamlagra.

A Vámpírizmus a legrövidebb, nem vámpíros, de horrorsztori, amely egy ifjú gróf baljós előjelek között köttetett házasságáról szól, és amelynek hadd idézzem csupán sokatmondó utolsó mondatát: "A gróf a történtek után megtébolyodott."

Egynek jó volt ez a kis könyv, de azért, ha Hoffmannt szeretnénk olvasni, inkább Az arany virágcseréppel kezdjük (ami korabeli urban fantasy), vagy a Homokemberrel, ami pedig félelmetes rémhistória.

* "Első fejezet, amelyben a különböző szereplőkről és a köztük lévő kapcsolatról adunk hírt, továbbá kellemes utalások történnek ama meglepő és fölöttébb csodás eseményekre, melyekről azt ezt követő fejezetekben esik szó. "
vagy
"Hatodik fejezet, mely a legutolsó és egyben a legépületesebb valamennyi közül."

Hoffmannról Wikipedián (angolul)

Nehogy a sok szakma megártson, gyorsan olvastam egy kis Moore-t. Hát... a szokásos. Nem tudom, mi a "B-film" kifejezés könyvekre alkalmazható megfelelője, ez mindenesetre az.

Charlie használtcikk-kereskedő, van egy kislánya, illetve az első néhány oldalon még felesége is, de ő furcsa körülmények között elhalálozik. További vicces szereplők még a Charlie boltjában dolgozó gót-punk kiscsaj és a lúzer nyugalmazott rendőr, a bébi-szitterként funkcionáló szomszéd orosz asszonyság és kínai nénike, valamint még sorolhatnám. Lényeg, hogy Charlie-val furcsa dolgok kezdenek történni, és úgy tűnik, azt a feladatot kapja, hogy mostantól ő lesz a Halál. Vagy legalábbis valami ilyesmi történik.

Hasonló élmény volt olvasni a könyvet, mint az előző hülye angyalosat: eleinte nem tetszett, mert sablonos volt, kissé unalmas, és a fordítás is olyan izé, aztán ahogy egyre nagyobb baromság lett belőle, és felbukkantak bizarrabbnál bizarrabb... ööö lények, és még azt is lehetett tetézni, akkor valahogy mégis megszerettem. A történet egészen kiszámítható, néhány bejósolhatatlan deus ex machinát leszámítva, a szereplők klisék, a párbeszédek egy része fetrengve röhögős, más része kínosan rossz, ja és a világot is meg kell persze menteni, szóval, mondom, B-film, a kifejezés minden pozitív felhangjával, és ennek megfelelően eléggé tetszett (bár, mivel sznob vagyok, nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy bizonyára szégyenkeznem kellene emiatt).

- Charlie, te hogy vagy most?
- Álmosan.
- Hát, sok vért vesztettél.
- De ellazultam. Tudod, a vérveszteség ellazít. Szerinted ezért használtak piócát a középkorban? Nyugtató helyett használhatták. "Igen, Bob, mindjárt megyek a meetingre a herceggel, de még felnyomok egy piócát, mert kicsit túlpörögtem." Valahogy így.

Valahogy így.

Terveimmel ellentétben ezúttal nem olvastam el vizsgám előtt a könyvet elejétől végéig, csak három fejezetet belőle, meg egy kicsit lapozgattam, de azért ne hagyjuk ki. Egyébként a múltban körülbelül tízszer kiolvastam már szerintem, egyetem alatt ebből tanultunk.

Ezt a könyvet az egyetemisták vagy szenvedélyesen gyűlölték, vagy szerették, én az utóbbak közé tartoztam, de meg tudom érteni azért az ellentábort is. A könyv inkább olvasókönyv-szerű, a pszichiátriát inkább humán tudományként értelmezi, az emberről, az emberi viselkedésről szól. Nem meglepő, hogy a medikusok hiányolták belőle a más tantárgyaknál megszokott tényszerűséget, a genetikát, a szerotoninreceptorokat, vagy mittudomén, bármi kézzelfoghatót. Mivel az egyetem során ebből a könyvből olvasnak először pszichiátriáról, nagyjából ez fogja meghatározni a területről alkotott képüket, és nehéz eldönteni, hogy mi a jó hozzáállás ilyen esetben. Én szerettem a könyvet, de végighallgatva az évfolyamtársaim véleményét, én is úgy gondolom, hogy nem ártana több biológiát beletenni, hogy lássák a hallgatók, hogy a pszichiátria azért tud egzakt tudomány is lenni, bár tény, hogy én épp azért szerettem meg anno, mert volt benne valami a humán tudományokból. Szóval, annyira nem vagyok objektív, lehet, hogy ez rossz könyv, de én az a típus vagyok, aki érzelmi szálakkal kötődik könyvekhez, mit lehet tenni.

És hát egyszerzős könyv, amit szeretünk, és olyasvalaki írta, aki tud írni, amit szintén értékelünk.

De most nem erről akartam beszélni, hanem arról, ami történt. Vizsga előtti nap már nagyon féltem, ültem szorongva és kapkodtam mindenfelé. Volt egy tétel, ami nem volt benne normálisan a Kézikönyvben, ezért úgy döntöttem, mégis előveszem a Tringer-könyvet és elolvasom abból. És akkor elővettem, kinyitottam, elkezdtem olvasni, és éreztem, ahogy minden oldallal egyre nyugodtabb vagyok, már nem kétszázötven a pulzusom, hanem 72, és rájövök, hogy "de hiszen ez pszichiátria", hogy én olyasvalamiből fogok vizsgázni, amit ismerek, és ez megnyugtató, és el is múlt rólam a szorongás teljesen. Gondolom, részben azért, mert a jellegzetes szófordulatok mögött felsejlik a Tringer alakja, aki eleve egy megnyugtató valaki, másrészt meg a könyv "ismerőssége", hogy már annyiszor olvastam régebben. Vicces volt.

A Biblia. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy én a Kéziköny 2001-es (második) kiadását olvastam, és most arról fogok írni, mivel több kiadás is létezik, és ezek különböznek.

Mit is mondjak. Minden hibát magán visel, amit a kézikönyvek szoktak, vagyis sok, különböző stílusban, részletességgel és alapossággal megírt fejezet, időnként sok az ismétlődés, a fejezetek egy része nagyon jó, más része borzasztó, és magamban füstölgök, hogy minek ír tankönyvet az, aki nem tud írni. Van talán kissé túl részletes fejezet, meg ripsz-ropsz összecsapott fejezet. De én azt hiszem, hogy ez csak az én külön bejáratú hisztim, hogy idegesít, ha egy könyvnek nem egységes a stílusa.

Mindent összevetve azért a könyvben összefoglalják a pszichiátriát, úgy, ahogy van, és ez egyrészt hősies próbálkozás, másrészt viszonylag jól sikerül megvalósítani. Van abban valami szépség, hogy a vezikulafúzió sejten belüli mechanizmusairól olvasok, meg a különféle receptorokhoz tartozó enzimkaszkádokról, aztán kettőt lapozok és ott már a csecsemő kötődési típusairól, a tárgykapcsolat-elméletekről és Anna Freud énvédő mechanizmusairól van szó. Nagyjából minden fontos témát érintenek a könyvben genetikától képalkotókig, pszichodinamikai irányzatok, pszichoterápiák, jog, etika, neurokémia, és persze a betegségek. A betegségek leírásánál én kissé hiányoltam, hogy nem sorolják fel a DSM IV. kritériumokat. A 2001-es kiadás sajnos néha már kissé elavult (dehát a pszichiátria ettől gyönyörű, hogy hét év alatt képes elavulni egy könyv :-), de szerencsére tudomásom szerint már készül a következő, átdolgozott és naprakész kiadás.

Egyszer régen azért vettem meg ezt a könyvet, mert le volt árazva nagyon. És telistele van szép, színes képekkel a címben szereplő témáról. Aztán nem nagyon lapozgattam soha, most viszont szakvizsga előtt elővettem, mivel tudtam, hogy az egyik vizsgáztató profnak ez a szakterülete.

A könyv pontosan arról szól, ami a címe, azzal a kivétellel, hogy az fMRI-ről egyáltalán nem írnak benne semmit, épp csak féloldalban megemlítik, hogy ja, egyébként van olyan is. Én ezt kicsit hiányoltam, mivel manapság már kb mindent fMRI-znek, de megértem, hogy nem fért bele a könyv terjedelmébe. A könyv tehát "csak" a nukleáris képalkotókról, vagyis a SPECT-ről (single photon emisson tomography) és a PET-ről (positron emission tomography) szól. Megtudjuk, hogyan működnek ezek a cuccok, nagyon pontosan és részletesen, milyen izotópokat használnak, melyiknek mi az előnye, melyikkel mit lehet mérni, valamint a könyv második részében azt, hogy milyen betegségben mit találtak eddig. Az első rész, bár érdekes, de időnként túlságosan részletekbe menő ahhoz, hogy nem radiológus vagy biofizikus is értékelni tudja, a második rész viszont érdekes és jó összefoglaló a neurológiai és pszichiátriai betegségekben eddig leírtakról. Nem minden fejezetet olvastam el, pl. az epilepszia és az agytumorok kimaradtak, de a pszichiátriai betegségekben és a demenciákban talált eltérésekről sokat megtudtam, ez utóbbiről talán többet is, mint szerettem volna. Meg olvastam egy csomó érdekességet, pl. tudtátok, hogy normálisan idős korban az agyféltekék közötti aszimmetria csökken? HAROLD a jelenség neve, azaz Hemispheric Asymmetry Reduction in Old adults. Dementiában pedig ez a csökkenés elmarad. 

Nem igazán jöttem rá különben, hogy kik a könyv célcsoportja, klinikusok számára túl részletes, a fenti módszereket a gyakorlati betegellátásban viszonylag keveset használjuk, mert iszonyú drágák, ha meg kutatóknak szól, azok már nem olvasnak manapság könyveket, hanem szaklapokat az interneten. Ráadásul a sok és nagyon jó minőségű színes kép miatt eredetileg nem is olcsó a könyv. 

És meg kell még említenem, hogy végre egy olyan könyv, amit az elejétől a végéig ugyanaz az egy ember írt, én pedig, a kézikönyvek elkötelezett utálója, nagyon tudom értékelni az ilyesmit.  

Mit is mondjak. A könyv eredetileg a Szkizofrénia kézikönyvének a párja, vagyis az American Psychiatry Publishing adta ki, ugyanúgy kézikönyv, és gondolom, hogy biztos elég jó lehet. Sajnos, anyagi okokból az eredeti könyvnek egy kis részét fordították le magyarra, vagyis a magyar Hangulatzavarok kézikönyve csupán két fejezetet tartalmaz. Ezek: a "hangulatzavarok szomatikus kezelése - gyógyszeres és egyéb terápiák", illetve "a hangulatzavarok integratív kezelése". Nagy, nagy kár. Gondolom, az eredeti könyvben egy csomót írtak a hangulatzavarok okairól meg genetikai kutatásokról meg egyéb érdekes dolgokról, amivel update-elheti magát a magyar pszichiáter vagy egyéb érdeklődő. A hangulatzavarok kezelése se rossz téma végülis, bár legalább akkor írhattak volna valamit pszichoterápiáról is, gondolom, az eredetiben biztos volt idevonatkozó fejezet, de az már nem fért bele a keretbe. Így marad nekünk a gyógyszeres kezelés, amit remekül összefoglalnak, persze, van pár gyógyszer, ami csak Amerikában van, így az itthon nem releváns, illetve a terápiás irányelvek fejezet is nehezen értelmezhető néha, mivel itthon nekünk vannak saját, az amerikaitól kissé eltérő terápiás irányelveink.

Pozitívum, hogy írnak az ECT-ről, és végre valahol összegyűjtve elolvashattam a hatásáról alkotott elméleteket, meg írnak a legújabb futurisztikus kezelési módszerekről, mint pl. váguszstimuláció meg mélyagyi stimuláció, ami már teljesen cyberpunk, elektródákat ültetni az ember idegdúcába, illetve az agyába, hogy ne legyen boldogtalan, de nyugalom, hazánkban ilyen módszerekről még szó sincs.

Különben kicsit megtévesztő, hogy annak ellenére, hogy csak két fejezetet tartalmaz, mégis megtartották a Hangulatzavarok kézikönyve címet. Így, ha az ember nem lapoz bele a boltban, esetleg azt hiszi, hogy megvesz egy jó kis átfogó művet, közben pedig csak két fejezetet vett. Bár feltűnően vékony, és belül már bele van írva, hogy csak két fejezetet tartalmaz, de akkor is.

Ez meg egy egész jó könyv, no lám. Az elején idegesített, hogy többszerzős kézikönyv, vagyis minden fejezetet más írt és szerintem el sem olvasták egymásét, így van benne némi ismétlődés, meg minden fejezet kb. Bleulertől és Kraepelintől kezdi, elég lett volna egy bevezetőt írni, aztán kész. A könyv egyébként összefoglalja, amit a szkizofréniáról 2005-ben tudni lehet, vagyis genetika, neurobiológia, elméletek a betegség okáról, tünetek, kezelés, kísérőbetegségek. Neuropszichológia fejezet is van, ami szerintem kicsit elnagyolt, de mivel nekem ez a kedvenc témám, lehet, hogy nem vagyok objektív.

Szóval a különálló fejezetek elég jók, igaz, hogy még megközelítőleg sem állnak össze egységes tankönyvbe. De amikor ezen már túltettem magam, és rájöttem, hogy ebben a könyvben nincs metaplot, hanem minden fejezet egy önmagában is élvezhető epizód, akkor már tetszett. Nem úgy kell olvasni, ahogy én, hogy elkezdem az elejétől és elolvasom a végéig, hanem inkább szerintem arra szánták, hogy hm, kéne valamit olvasni a szkizofrénia gyógyszeres terápiájáról, vagy hm, vajon mi lehet az a foszfolipid-elmélet, és akkor felütöd a megfelelő fejezetnél, ahol húsz oldalban összefoglalják neked. Vannak persze rosszabbul megírt fejezetek meg jobbak, de viszonylag több a jobb. (Én egyébként máshogy szerkesztettem volna a könyvet, ugyanis sok biokémiával kezdődik, és a második felében térünk rá a klinikumra, szerintem fordítva kellett volna, mert így lehet, hogy az első három fejezet után a gyakorlatban dolgozó klinikusok elijednek és nem olvassák végig, ami nagy kár lenne.) Itt kell megjegyeznem, hogy ez egy szakkönyv, tehát semmiféle "a téma iránt érdeklődő laikusok is élvezettel forgathatják", kivéve persze, ha a téma iránt érdeklődő laikus már viszonylag széleskörű ismeretekkel rendelkezik az emberi agy anatómiáját és neurobiológiáját illetően.

Kicsit abszurd egyébként ilyeneket olvasni, hogy a szkizofrén betegek fibroblast-tenyészeteiben alacsonyabb a foszfatidilinozitol-szint, túlműködik a foszfolipáz C, ami az IP3/DAG sejten belüli információs folyamat fokozott aktivitására utal, meg hogy melyik neuropszichológiai teszt során fMRI-vel mely agyterületben találtak hipo- és hol hipermetabolizmust; és közben minden fejezet azzal végződik, hogy persze, ez még további kutatásokat igényel, és amúgy se tudjuk, hogy mit jelent. Hősies erőfeszítéseink ellenére ugyan rengeteg mindent tudunk a szkizofréniáról, kivéve azt, hogy 1. mi az, 2. mitől van, 3. mitől múlik el. De ez nem a könyvnek a hibája, hanem az életé, a könyvben szépen benne van az, amit már tudunk.

 

Megint olyan könyv, amiről nem leszek képes igen értelmeseket írni, de valamit azért fogok.

A két kisregényben Salinger a Franny és Zooey-ban megismert Glass család történetét folytatja, mindkét történetet (ha beszélhetünk egyáltalán történetről) Buddy Glass, a második legidősebb fiú meséli el. Buddy egyébként író és angol professzor valami egyetemen, egyesek szerint Salinger magát írta meg Buddy alakjában, mondjuk azok alapján, amit Salingerről tudunk, bármi lehet, bár szerintem nem.

A Magasabbra a tetőt, ácsok (egy Sappho-idézet amúgy a cím, ha jól emlékszem, de javítsatok ki) Seymour, a legidősebb fiú esküvőjének a története. Lenne, ha Seymour megjelenne az esküvőn, csakhogy nem jelenik meg. Így aztán a hoppon maradt és felháborodott násznép kocsiba ül, és egy ilyen kocsiba beszáll Buddy is, Seymour öccse. Később dugóba kerülnek, még később Buddy lakásán isznak valami frissítőt, tökéletesen elvágva a "valódi" történésektől, vagyis nem találkozunk sem a menyasszonnyal, sem Seymourral, és az esküvő végkifejletéről is csak telefonon értesülünk. Ehelyett ott van Buddy összezárva egy kocsiban, majd egy lakásban egy nyoszolyóasszonnyal, annak katonatiszt férjével, Muriel süketnéma nagybátyjával meg még egy nőrokonnal, akik mind (a süketnéma bácsit leszámítva) a megbízhatatlan és bizonyára bolond vőlegényt szidják sokféleképpen. Szerintem simán filmet kellene forgatni ebből a könyvből vagy színdarabot, hogyhogy senki nem tette még meg? Remek karakterek, mindegyik figura nagyon jó, remek párbeszédek, néha szellemes, máskor inkább groteszk, meg persze bölcs is, az a fajta nem szájbarágósan bölcs, amikor az ember érzi, hogy ott van a rejtett igazság, de nem tudom konkrétumban megfogni. Ez az a könyv, amiből tinédzserkoromban idézeteket másoltam volna ki a naplómba. Tetszik, szeretem.

A Seymour: bemutatás meg tudatfolyam-regény, vagyis olyan, mintha a szerző csak írná, ami eszébe jut. Én pont emiatt a stílus miatt szeretem Virginia Woolfot, de be kell vallanom, hogy a Seymour-ban ez a fajta, ráadásul Tandori-fordítással súlyosbított írásmód néha kicsit már sok volt. Egyébként a "sztori": Buddy azon gondolkodik, hogy Seymour öngyilkosságát követően kiadatja Seymour haiku-it (illetve, a pontosság kedvéért: dupla haiku-it), és ennek kapcsán bemutatja nekünk bátyját mintegy 200 oldalon. Azalatt megismerjük Seymourt, nem kevésbé Buddy-t, valamint az amerikai irodalmi életet, a távolkeleti költészetet, és kapunk némi buddhizmust és taoizmust is. A Seymourral kicsit ambivalens vagyok, itt már általában úgy éreztem, hogy valami fontosat akar velem közölni a szerző, csak én túl hülye/felvilágosulatlan vagyok ahhoz, hogy megértsem, és ott van valahol a sorok között a Válasz, és ez néha tetszett, máskor meg idegesített rohadtul. Mindent összevetve most így a végén azt mondom, tetszett, Salinger különbenis zseniálisan ír, de nem tudnám megmondani, hogy én most megértettem-e ezt a könyvet. De persze, "ha célzol és találsz, az csak véletlen."

Online elérhető Salinger-művek

Bemelegítésképpen (szakvizsgára tanuláshoz melegítek) elolvastam ezt a kis könyvet, mivel az összes többi pszichiátria könyvemmel ellentétben retikülben hordható méretű. A könyv röviden összefoglalja az elmúlt évek kutatási eredményeit, vagyis amit a skizofréniáról adott időpillanatban tudunk, beleértve az épp divatos neurotranszmitter-elméleteket, diagnózist, gyógyszeres terápiát, genetikai eredményeket, közösségi pszichiátriát. Minden fejezetet más írt, amitől aztán van benne klasszul s érthetően megírt fejezet, meg kaotikusan összecsapott fejezet, meg unalmas fejezet is, de azért alapvetően több a jó és érthető. Meg tetszik nekem a koncepció, hogy egy kis könyvvel úgy nagy vonalakban update-elheted magadat adott betegség témakörében, a Pszichiátria az ezredfordulón sorozat gondolom ezzel a céllal készült. Egy baj van, hogy a pszichiátria túl gyorsan fejlődik, és a 2000-ben kiadott könyv már most egy kicsit elavult: nem rossz vagy hibás vagy túlhaladott, ami benne van, hanem sok minden hiányzik belőle, az elmúlt hét évben rengeteg új genetikai eredmény született, meg egy rakat új atípusos antipszichotikum, ezek mind hiányoznak, valamint akkoriban még nem volt talán ennyire divatos a skizofrénia neuropszichológiája, ezért erről sem írnak, pedig nekem a kedvenc témám. Persze, vannak fejezetek - gyerekkori szkizofréniák, történeti áttekintés, tünettan - amik tudomásom szerint nem változtak az elmúlt hét évben, és ezek a fejezetek megállják a helyüket. Szóval bemelegítésnek jó volt.