isoldeolvas

Láttam ezt a könyvet a Filozófus asztalán heverni, hát lenyúltam egy körre. Bentall egy brit klinikai pszichológus, aki szívesen bírálja a pszichiátriát. Főleg pszichotikus tünetek pszichoterápiájával, illetve pszichológiai magyarázataikkal foglalkozik, ebből tudományos cikkeket ír, valamint írt két könyvet is. Az egyik a Madness explained, ami a fenti témáról szól és állítólag inkább szakmabelieknek való és szívem szerint azt olvastam volna el, de a Filozófus asztalán nem az volt, hanem a Doctoring The Mind, amit inkább a laikus nagyközönségnek szánt és antipszichiátria.

A legelején Bentall elmagyarázza, hogy a "racionális antipszichiátria" az nem az, hogy az összes pszichiáter a gyógyszeripar pudlikutyája és reméljük, elsőnek állítja őket falhoz a forradalom, hanem értelmesen kell bírálni a pszichiátria, mint tudományterület azon aspektusait, amelyek bírálatra szorulnak (azaz mindet). Ennek nagyon megörültem, persze Bentall később nem tartja be az ígéretét és duzzogó-klinikai-pszichológus-stílusban be-beszólogat, hogy "én legalább nem mérgezem meg a pácienseimet" meg hogy a fizikális vizsgálat állítólag az orvoslás része, de ő még sohasem látott pszichiátert fizikálisan megvizsgálni egy beteget és szerinte nem is tudják, hogyan kell, és akkor meg minek van rajtuk fehér köpeny és különben meg a gyógyszerfelíráshoz sincs szükség pszichiáterekre, mert a pszichológus is ugyanúgy fel bír írni egy receptet. Hát szerintem meg ne írogassanak recepteket holmi bölcsészek. Ettől azért volt némi "hé, azt ígérted az elején, hogy nem fogsz bántani" - érzésem. Bentall a biztonság kedvéért a történeti részben - természetesen csak a kötelező Walter Freeman-elektrosokk-lobotómia-inzulinkóma-kegyetlen pszichiáterek körök után - hosszan taglalja is a klinikai pszichológia és a pszichiátria történetét és elmagyarázza, hogy miért van ezek között örök rivalizálás és miért vannak megsértődve a Világ klinikai pszichológusai a Világ pszichiátereire végtelen időkig.

Arról szól a könyv, hogy a pszichiátria létezése semmi jót nem tett az emberiségnek, hogy a WHO szerint a fejlődő országokban, ahol kevesebb a gyógyszer és a pszichiáter, ott még jobban is vannak a pszichotikusok, mint a fejlett Nyugaton, és hogy a jelenlegi pszichiátriai gyakorlat túl biológiai megközelítésű, nemlétező diagnosztikai kategóriákon alapul, és nagyon durván a gyógyszercégek befolyása alatt áll. Alapvetően a kritikák, amiket megfogalmaz, legalábbis részben helytállóak és jogosak és fontos problémákra irányítják rá a figyelmet és nem is ezek miatt fanyalgok.

Három fejezetben tárgyalja a pszichiátria három nagy elméleti mítoszát, amennyiben: 1. a diagnosztikai kategóriáink jól alátámasztottak és van értelmük (nem), 2. a pszichiátriai betegségek genetikai betegségek (nem), 3. a pszichiátriai betegségek az agy betegségei (nem). Az első oké, sok újat nem tudtam meg belőle, egyetértünk. A második két fejezetet nem szerettem, mert hatásvadász volt és elnagyolt. Csomó kutatást idéz, amely szerint a pszichiátriai betegségek részben genetikailag meghatározottak, és ezeknek a vizsgálatoknak a korlátait, hogy hol csaltak benne, hol torzították az adatokat, hol meg csak rosszul értelmezték. Végülis az derül ki, hogy a pszichiátriai betegségek kb. úgy néznek ki, hogy van némi genetikai sérülékenység, meg vannak a környezeti faktorok, és e kettő összjátékából jön létre a tünet vagy betegség. Bentall konkrétan azt állítja ebben a fejezetben, hogy ez arra bizonyíték, hogy a pszichiátriai betegségeket környezeti faktorok okozzák és a genetikai meghatározottság csupán mítosz. Szerintem meg azt jelenti, hogy van némi genetikai sérülékenység meg vannak a környezeti faktorok. Lehetne azt mondani, hogy túl kevés figyelmet fordítunk manapság a környezeti faktorok szerepére, akkor azzal egyet tudnék érteni.

A harmadik, neurotranszmitterekről szóló fejezetben nagyjából vázolja, hogy paranoid téveszmék, illetve akusztikus hallucinációk milyen életesemények, készséghiányok, illetve pszichológiai faktorok révén jönnek létre, és ez alapján elutasítja a biológiai elméletek és a neurotranszitterek szerepét/jelentőségét, ami azért számomra kissé nehezen átlátható logikai ugrás. Ja, mert én abban hiszek, hogy van az agyunk, abban mindenféle neurotranszmitter működik a pszichológiai folyamatok során, az érzések meg gondolatok közben szerotonin meg dopamin áramlik ide-oda, és a pszichológiai magyarázat még véletlenül sem zárja ki a dopamin létezését és az egyetlen értelmes hozzáállás biológia és pszichológia együttes szerepe. Bentall szerint alapvető hiba azt gondolni, hogy először is van a pszichotikus emberek agyában valami biológiai károsodás, ami miatt felborul benne a dopaminegyensúly, és ez tünetekhez vezet, hanem szerinte a bántalmazás, rossz családon belüli kommunikáció és hasonlók okolhatóak. Ez eddig oké, de ebből a fejezetből hiányoltam azt a részt, amikor nem csak szimplán elutasítjuk a neurobiológiát, hanem a neurobiológia széleskörű ismeretének birtokában integráljuk a pszichológiai elméletet az élettani alapokkal.

Az utolsó fejezetekben terápiákról van szó, az antidepresszívumok használnak vagy nem használnak című téma, Bentall nagyon klasszul elmagyarázza a randomizált kontrollált vizsgálatok mibenlétét és korlátait, ismertet egy csomó tanulmányt, nem használnak, csak bedőltünk a Cégeknek. Az antipszichotikumok használnak vagy nem használnak, itt nagyjából azért az van, hogy használnak, csak nem annyira csúcsszuperek, mint gondoltuk, hiszen nagyon sok mellékhatásuk van és egy csomó tünetre nem is hatnak, csak bedőltünk a Cégeknek. Majd pedig, a pszichoterápia használ vagy nem használ, itt ismerteti a randomizált kontrollált vizsgálatok korlátait pszichoterápiás módszerek esetén, ez is érdekes rész és olvasok benne újdonságokat.

Alapvetően ez egy korrekt, laikusok számára érthető antipszichiátriakönyv, melyet szakmabeliek is haszonnal forgathatnak. Én legfőképpen azért szerettem olvasni, mert tényleg annyira más szemszögből nézi a pszichiátriát és ez izgalmas és érdekes, valamint a csomó klassz történet miatt. Hogy az első randomizált kontrollált vizsgálatot James Lind skót sebész végezte a 18. században, amikor skorbutos matrózok véletlenszerűen kiválasztott csoportjának adott narancsot vagy nem narancsot. Hogy hogyan perelte be Rafael Osheroff a pszichoanalitikusokat, mert nem adtak neki gyógyszert a depressziójára. Hogy hogyan tettette magát pszichiátriai betegnek David Rosenham nevű pszichológus kis csapata a hetvenes évek elején és vetették fel magukat pszichiátriákra és írtak belőle cikket a Science-be. (Klassz történet, később, a kilencvenes években egy újságíró megismételte a kísérletet és írt belőle egy bestsellert. Gondoltam is, hogy meg kéne csinálni Magyarországon: öt napig nem fürdesz, bemész a pszichiátriára, megmondod, hogy szidalmazó hangokat hallasz, a második naptól kezdve pedig már semmilyen tünetet nem produkálsz, tök normálisan viselkedsz, és figyeled, mikor engednek ki, majd írsz egy bestsellert. Simán tudnék írni egy ilyen bestsellert. Soha nem merném ezt kipróbálni. Soha.)

Vannak esetismertetések is, kis történetek Bentall pácienseitől, ezek nem tudom, minek vannak benne, mert sohasem fűz hozzájuk érdemi magyarázatot, lógnak a levegőben, mindenesetre olvasmányosabbá teszik a könyvet. Biztos szólt a kiadó, hogy ez így kicsit száraz, legyen benne több sztori. Többnyire Bentall tényleg próbál arra törekedni, hogy tudományos tényekkel érveljen. Néha mégis hatásvadász lesz, néha demagóg, nálam meg azzal nem megyünk semmire: számomra semmilyen elméletet nem támaszt alá az, hogy a történetben szereplő betegnek két és fél órát kellett az ambulancián várakoznia. És az olyan mondatokkal meg végképp elveszít, hogy "Remény nélkül lehetetlen a túlélésért küzdeni. De ha remény van, akkor bármi lehetséges". Whatever, dude. De ha elfogadjuk, hogy antipszichiátria könyveknek kötelező tartozéka bizonyos mértékű hatásvadászat, valamint a műfaj definíciójához tartozik, hogy beszólogassunk a pszichiátereknek, akkor ez elég jó könyv.

Nem tartozik szorosan a könyvhöz, de még egy dolog volt, ami bosszant engem kissé. Bentall sokat kritizálja a kényszerkezelést, amikor akaratuk ellenére bevisznek embereket a pszichiátriára. Szerinte ez azért van, mert a Cégek a propagandájukkal megtévesztették mind a pszichiátereket, mind a népet, és tévesen azt gondoljuk, hogy a bolondok agresszívak, és azért félünk tőlük. Holott a pszichotikusok igen ritkán agresszívak és az egész mögött csak az van, hogy még több embernek lehessen antipszichotikumot adni, pedig az antipszichotikumok nem is javítják a szegény ördögök életminőségét. Hát szerintem meg a farmakológiai éra előtt már vagy ötszáz évvel hajósoknak fizettek az emberek, hogy vigyék el a bolondot a város környékéről és tegyék ki jó messzire onnan. Hogy a pszichiátria felé ma is megvan az az igény az úgynevezett normálisok részéről, hogy tüntessük el az úgynevezett bolondokat. Ne legyen zárt osztály, ne legyenek gyógyszerek, jesszusom, a gonosz pszichiáterek kismacskákat elektrosokkolnak, de ha a szomszéd öregasszony a hangokkal beszélget, akkor azonnal jöjjön valaki és vigye innen, mert azt nem toleráljuk. Adunk érte pénzt is, levonhatjátok a TB-ből, csak vigyétek innen. Csomó minden valóban jogosan bírálható a pszichiátriában manapság, ez nem kérdés, de az, hogy az emberek nem szívesen tűrik meg maguk között a furcsább népeket, az azért nem írható 100 %-ban a gyógyszercégek vagy a pszichiáterek számlájára. Ezt a szempontot szoktam hiányolni az antipszichiátriából úgy általában. De persze, nem az von le a könyv értékéből, hogy Bentall nem fejti ki benne az én véleményemet, csak a sajátját.

Imádom ezt a könyvet, nagyon klassz. Természetesen anno betiltották mind a Szovjetúnióban, mind hazánkban, mert a legtöbb Sztrugackij-könyvhöz hasonlóan a klasszikus sci-fi mögött tömény moralizálás és társadalomkritika található. Amelyben durván kritizálják a kommunista rendszert, meg úgy alapvetően az emberiséget. De közben atomháború, űrutazás, szerelem, féltékenység, kaland, akció, gonosz rádióhullámok, összeesküvés. Izgalmas és nagyon nyomasztó. Imádtam.

Makszim a Földről (egy 22. századi, nagyon ideális és fejlett Földről) érkezik űrhajójával egy ismeretlen bolygóra, ahol hajótörést szenved. Az ismeretlen bolygó már első pillantásra is elég komolyan nyomasztó, és a regény során ez csak fokozódni fog. Mellesleg kísértetiesen hasonlít a Föld bolygóhoz mai állapotában.* Korábbi háborúkból ittmaradt hadigépezetek kószálnak bekapcsolva félhalott erdőkben, Délen állítólag van valami homoksivatag mutánsokkal, akik az előző atomháborúból maradtak itt, de eleve az van, hogy az egész bolygó nem békében él egymással, hanem több, kis ország létezik, akik összevissza háborúznak. És ez mind semmi, mert országon belül is vannak problémák, furcsán viselkedő gárdisták és úgynevezett korcsok. Makszim űrhajója felrobbant, tehát itt kell helytállnia, ami nem könnyű, mert naiv és jólelkű fiú egy enyhén szólva is zaklatott világban. (Mi sem természetesebb, hogy első pár hónapját a pszichiátrián tölti.) Megismerkedik a Guy nevű gárdistával, majd nyomasztó összeesküvéseket fedez fel sorban, és amikor már azt hisszük, hogy minden a helyére került, a Sztrugackij-fivérek akkor is elő tudnak állni meglepő fordulattal. Plusz a remek humoruk.

Sci-fi-hez képest viszonylag kevés kütyü és technikai részlet van, inkább hasonlít posztapokaliptikus antiutópiára és/vagy kalandregényre. És így 2009-ben is teljesen időszerű és élvezetes. Mekkora bestseller lett volna ez 1969-ben, bele sem merek gondolni.

*"Mint néhány nappal korábban, megint várakozniuk kellett, amíg kitöltenek néhány papírt, amíg a lehetetlen fejfedőt viselő, nevetséges ember valamit rákapar a rózsaszínű űrlapokra, a véres szemű ismeretlen pedig a zöld űrlapokon irkál valamit, egy optikai látásjavító eszközt viselő leányzó lila pecséteket nyom ezekre az űrlapokra, azután mindenki űrlapot és pecsétet cserél, közben belezavarodnak és ordítoznak egymással, a telefon után kapkodnak, végül a lehetetlen fejfedőjű ember magához vesz két zöld és egy rózsaszín űrlapot, a rózsaszínt kettétépi, s egyik felét odaadja a bélyegzőt kezelő leányzónak. A hámló arcú ismeretlen két rózsaszín űrlapot, egy vastag kék kartonlapot és egy kerek fémzsetont kap, rajta valamilyen domború felirattal. Mindezt egy perc múlva átadja egy csillogó gombú, termetes embernek, aki a kijáratnál áll, húsz lépésnyire a lehetetlen fejfedőjű embertől. Ám amikor már kilépnek az utcára, a termetes hirtelen rekedten ordítani kezd, erre a vörös szemű ismeretlen visszamegy, magyarázkodni kezd, hogy elfelejtette magához venni a kék karton négyszöget, magához veszi a kék karton négyszöget, s mély sóhajjal bedugja a felső zsebébe."

Ááá, tudom már, mi kell ide, szomorú női énekesek.

Thaiföldön olvastam a strandon meg a függőágyban. Klassz volt, érdekes, idegesítő, vontatott, és nagyon izgalmas. Nyilván nem fogok itt egy kritikai esszét írni a könyvről blogbejegyzésben, hanem összevissza kiragadok pár dolgot, ami tetszett.

Alapvetően meg a fülszöveg szerint "a pszichiátria születéstörténete" a mű, a középkor végétől indul és valahol a francia forradalomnál fejeződik be, kicsit utalgatva Freudra meg napjainkra. Hogyan alakult ki a pszichiátria intézményrendszere és milyen társadalmi változások meg szellemi folyamatok mentén történt mindez. Csak részben történeti írás, mert a történelem  egy hétszázoldalas filozófiai műbe van csomagolva, amitől egyszerre lesz nehéz és izgalmas. Amellett, hogy sohasem olvastam filozófiát, így beletelt vagy kétszáz oldalba, mire ráhangolódtam a stílusra, Foucault művelt olvasót feltételez, akinek szükségtelen lefordítani a latin idézeteket, mert úgyis tud latinul, valamint elég homályosan utalni néha Rousseau, Nietzsche, Hegel, Hölderlin, Sade márki és Artaud munkásságára, mert úgyis fejből nyomjuk őket (az első 5 úrról van valami kevés fogalmam, Sade-ról csak a popkultúrából, Artaudról semmi). De térjünk a lényegre.

Az első fejezetben röpke képet kapunk arról, hogy mi ment a középkorban meg a reneszánszban, mit gondoltak a bolondokról az emberek, hogyan ábrázolták a képeken a festők, milyen szereplők voltak a bolondok a korabeli drámákban. A bolondság (vagy őrültség, vagy elmebetegség, kinek mi tetszik) akkoriban az élet ijesztő és félelmetes része volt leginkább, a bolondokat még nem zárták el, mert a leprásokat zárták el ugyanis. A leprásokat lepratelepekre zárták, így a fertőzés nem terjedt tovább, és "a középkor végén a lepra eltűnik a nyugati világból". Mindenesetre Foucault szerint itt a gyökere annak, hogy a nemkívánatos, fura, ijesztő embereket zárjuk jól el, aztán majdcsak lesz valami.

Az elmebetegség ugyanis nem úgy volt, hogy először leírták orvosilag az elmebetegeket, utána pedig kitalálták, hogy ezek legyenek egy helyen kezelve a korabeli lehetőségekkel, hanem pont fordítva. A klasszicizmus korában szépen fogtak mindenkit, aki zavaró volt, vagy botrányos, vagy szegény, vagy fura, és "elzárták". Többféle ideológia volt emögött, pl. a párizsi koldusok megszüntetésére szegényházak születtek, ahol dolgozniuk kellett. De a családok kérésére simán elzártak családtagokat, akik mondjuk rangon alul akartak házasodni, elszórták az örökségüket vagy káromolták a vallást, vagy egyéb módon veszélyeztették a család jóhírét. Foucault szerint (és rengeteg korabeli forrást idéz, úgyhogy hajlamosak vagyunk hinni neki) mintegy 150 évig a koldusok, nemi betegek, bolondok, szabadgondolkodók, bűnözők, Sade márki, istentagadók és egyéb léhűtők szép összevisszaságban el voltak zsuppolva a társadalom szeme elől, a "közkórházakba". Itt néhol dolgoztatták őket, vagy csak simán be voltak zárva. Így nem csoda, hogy a bűnös, az erkölcstelen és a "bolond" képe nem teljesen világosan különül el. Mindenkit eltüntettünk szem elől, aki nem tetszett.

Az orvostudomány szerepe egy csomó ideig még jelentéktelen, vagy csak párhuzamos a bolondság társadalmi megítélésével, de nem átfedő: vannak kórházak, ahol így-úgy kezelik a bolondok oda eső százalékát, de közben a bolondok nagy része az elzárásban keveredik a többi elzárandóval. Hogy egyáltalán kit kell bolondnak tartani és kit nem: erről vannak orvosi fejtegetések, vannak jogi források (már a római jogtól kezdve), amúgy meg bárki el tudja dönteni valaki másról, hogy bolond-e. Voltaire szerint pl. "bolondságnak vagy balgaságnak az agy szerveinek azt a nyavajáját nevezzük, amely feltétlenül megakadályozza, hogy egy ember úgy gondolkodjék és cselekedjék, mint a többiek." Ennyi.

A könyv orvostörténeti fejtegetései különben roppant érdekesek szintén, hogyan képzelték el az idegrendszert anno (az életszellemek áramolnak az idegcsatornákban, meg a szilárd és folyékony részek egyensúlya), és miféle erőfeszítéseket tettek a bolondság osztályozására ("A szenvedélyeket sújtó betegségek: az ízlés elfajzása, bulimia, szatiriázis, erotománia, nosztalgia, tarantellapók csípése okozta betegség, őrjöngés, víziszony, rossz lehelet, antipátia, szorongás.") És milyen gyógymódok voltak, és hogyan folyt össze és vált szét a különféle időszakokban a gyógymód és a büntetés - pl. a hideg vízzel való leöntés eleinte gyógymódnak indult, de aztán már inkább büntetésként emlegetik, a félelem (megijesztés) pedig eleve klassz gyógymód, mert megdermeszti a túl mozgékony idegrostokat. Ez mennyire durván így van ma is különben (az erőfeszítések az osztályozására, meg a gyógymód vs. büntetés is). Kitér az "orvos" szerepére is, akinek Foucault szerint egyik alapvető feladata nem a szegény elmebetegek gyógyítása, vagy felismerése volt, hanem őr volt, akinek meg kellett védenie a többieket (a kinti normálisokat) a bolondságtól.

Azután az elzárásból hogyan alakultak ki az elmegyógyintézetek, Pinel és Tuke reformja nyomán. Foucault szerint a "Pinel levette a láncokat az elmebetegekről"-jellegű, humanizmust sugalló megfogalmazások hibásak, mert a fenti urak csupán az elzárás új módozatait fundálták ki. Foucault azt sem nekik tulajdonítja, hogy elsőként jutott eszükbe, hogy szétválogassák a bolondokat és az elítélteket, mert már a 18. sz. elején levélben könyörgött több kórházfőnök, hogy ne küldék oda a sima, nembolond elítélteket - mert akkor szegényeknek bolondok között kell sínylődniük, és akkor tutira megbolondulnak azok is.

A történeti kérdésekkel párhuzamosan fut az a gondolatsor, hogy az Értelem hogyan határozta meg mindenkori viszonyát a bolondsággal, vagy Foucault megfogalmazásában, a Nem-értelemmel szemben. Régen az őrültek részei voltak az összképnek, bár szívesen megszabadultunk volna tőlük (a középkorban tényleg fizettek hajósoknak, hogy vigyék el a bolondot messzire és ott rakják ki), vagy legalábbis eltüntettük volna szem elől. A könyv végére aztán kiderül, hogy az Értelemnek tulajdonképpen szüksége van bolondokra ahhoz, hogy legyen mihez képest meghatároznia magát. Már nem saját bestialitását látja meg az ember a bolondságban, hanem a bolondságot egy tanulmányozható, objektivizálható és orvosolható tárggyá teszi. Ez a struktúra Foucault szerint már eleve elidegenítő: "a bolondság ismerete feltételezi, hogy birtokosa valamilyen módon elkülönült tőle, már előre megszabadult veszélyeitől és varázsától, és valamilyen nem-bolond léttel rendelkezik."

Fogalmam sincs különben, milyen olvasmány ez olyasvalakinek, aki nem pszichiáter, így pszichiáterszemmel viszont határtalanul érdekes volt. Az orvostörténeti részek is, de leginkább felfedezni a mai gyakorlatot és felfogást a klasszicista gyökerekben, hogy az a sok ellentmondás, ami ma benne van a mindennapjainkban, az honnan jön és hogyan alakult ki. Hogy egyszerre hihetetlenül sokat haladtuk a klasszicizmus óta, más szempontokból viszont semennyit. Foucault különben maga is zakkant szadomazochista homoszexuális volt, és kritikusai szerint ezért írt a bolondságról meg a szexről, de mint tudjuk, az hogy valaki zakkant, nem zárja ki, hogy remek meglátásai legyenek a pszichiátriáról, épp ellenkezőleg.

Úgy volt, hogy kiadtam a lakásomat, ezért elhoztam belőle az ott tárolt könyveimet, és akkor vettem észre, hogy jé, nekem megvan ez a könyv. Egyszer nagyon régen vettem, de aztán mégsem volt hozzá kedvem akkor. Most viszont volt, és nagyon szerettem.

Két értekezést tartalmaz igazából a kötet, Az érzékelés kapui és a Menny és pokol címűeket. A Menny és pokol-t untam, ez a látomásos élmények teológiai, de sokkal inkább művészeti értelmezéséről szól, ami most nem érdekelt.

Az érzékelés kapui meg arról, hogy Huxley bevett meszkalint és leírta az élményeit. Azt hittem, ez valami Félelem és reszketés Las Vegasban jellegű dolog lesz, de szó sincs róla, Huxley okos, higgadt önmegfigyeléssel tölti a tripet és nagyon alaposan, szépen és érthetően megfogalmazza, hogy miben is változik a külvilág érzékelése a drog hatására. Olyanokra kell gondolni, ahogy eddig figyelmen kívül hagyott mintázatokat vesz észre a sövényben meg a ruhaanyagokon, és hogy tárgyakat, pl. egy széket szemlélve a "létezés puszta csodáját" fedezi fel. Olyan élményekről számol be, hogy egyek vagyunk az Univerzummal, amit különben így pont a Szendi jobb temporális lebenyét követően vicces volt olvasni. A szemlélődésről szól, amikor nem értelmezed a valóság jelenségeit azonnal, hanem csak megszemléled. Na jó, kicsit túlmisztifikáltan.

Persze, a tanulság az, hogy a meszkalin mennyire jó cucc, komolyan kedvet kaptam hozzá én is rögtön, és hogy mennyire "ki lehet tágítani a tudatot" vele, és az mennyi pluszt ad a hétöznapi kis agyműködésünkhöz, és felszabadít és kiszabadít a fogyasztói társadalom csapdájából, összességében elég naiv és hippi szemlélet, cuki. De nem ezért tetszett a könyv, hanem azért, mert Huxley okos és jól ír, és nagyon izgalmas volt sajátélményben leírva látni egy módosult tudatállapotot és megváltozott észlelést és higgadtan figyelő, némi filozófiai műveltséggel bíró és jól író embertől. Tetszett, a bennem élő idegtudósnak meg a bennem élő hippinek egyaránt.

Régóta szemezek már ezzel a könyvvel, csak sokalltam az árát, de most le volt értékelve. Arról szól, hogy milyen agyi struktúrák, idegrendszeri változások, neadjisten betegségek állhatnak a különféle vallásos/misztikus élmények hátterében. Szendi mintegy tízoldalanként igyekszik leszögezni, hogy ez nem egy ateista könyv, és attól, hogy tudjuk, hogy a megtérésélményt a temporális lebenyünkben megfigyelhető mikrokisülések okozzák, az még nem jelenti azt, hogy nincs Isten, maximum azt jelenti, hogy az Úr a temporális lebenyünkön keresztül szól hozzánk. Egyébként is végig igyekszik kerülni ezt a témát, hogy akkor van-e bármiféle isten vagy nincs, miközben azért kiderül, hogy a stigmák konverziós tünetek, Szent Pál meg egy szimpla epilepsziás volt. Kicsit következetlen ettől a könyv, vagy inkább ilyen... bocsánatkérő. Mintha mentegetőzne a szerző, amiatt, hogy "beszól" a vallásnak, holott még csak be sem szól rendesen. Mindenesetre azért pluszpont a pártatlanságra való törekvésért, még ha kissé ügyetlenül is valósul meg néha.

Nostehát. A következő jelenségeket járjuk körül. Az első fejezet a temporális (halánték-) lebenyről szól, és arról, hogy melyik történelmi személy vallásos élményeiben játszhatott szerepet temporális lebeny epilepszia, illetve a fenti agyterület bármilyen eredetű túlműködése. Főleg Szent Pál apostol a gyanús, mert ő még grafonámiás is volt (ami a bloggereken kívül a TL-epilepsziások ismertetőjele), meg Jean D'Arc. A második fejezet a jelenlétérzésről szól, az az érzés, amikor érzed, hogy valaki (őrangyalod, Isten, a sátán) ott van melletted, de nem látható. Ez például alvási paralízisnél fordul elő gyakran, de a földmágnesességgel és mágneses viharokkal is kapcsolatba hozzuk itt, ami ugyan kicsit meredeknek tűnik, de Szendi mindenféle tudományos bizonyítékokkal jön.

A harmadik fejezetben olyan kutatásokról olvashatunk, ahol képalkotó vizsgálatokkal (PET-tel vagy funkcionális MRI-vel) vizsgáltak misztikus élményeket, pl. apácákat ima közben, buddhista szerzeteseket. Ez nagyon érdekes rész, az a baj, hogy kicsit ilyen felsorolásszerű, nekem innen hiányzott, hogy az idézett vizsgálatokból levonjunk valami konklúziót esetleg. Plusz eléggé leegyszerűsítő az a modell, hogy agyunknak ez a része erre való, az a része meg arra, mert az agyunk ugyanis nem legókockákból van összerakva, hanem egyszerre sok területe aktiválódik mindenféle mintázatokban a különféle működésekhez. Szóval az azért nem teljesen igaz, hogy ha a jobb alsó sárga legókocka működik, akkor megvilágosodás-élményünk van, ha a bal piros, akkor meg viszket a talpunk. Nem baj, azért így is érdekes.

A következő nagyobb fejezetben kicsit eltérülünk a parapszichológia felé, a távima hatékonyságvizsgálatai következnek (jót mosolyogtam azon, hogy nem tudunk kettős vak randomizált kontrollált vizsgálatokat tervezni a kérdésben, mert Isten sosem lesz vak, mindig tudni fogja, kiért imádkozik valaki és kiért nem). Valamint az ufóélmények, kísértetek lehetséges élettani magyarázatai és a jobb félteke szerepe mindezekben.  Az utolsó fejezetben (kicsit furcsa a könyv felépítése ebből a szempontból) ismét visszakanyarodunk a kereszténységhez, amennyiben a stigmákról lesz szó. Sok-sok stigmában szenvedő (így kell ezt mondani?) egyén történetét olvashatjuk, akik közül pár csaló volt, pár pedig nem, ebben az esetben a bőrjelenségek hátterében konverziós mechanizmust gyanítunk.

Összességében érdekes, néha elveszik a részletekben, néha leegyszerűsít. Néha még ironizál is a vallásos élményekkel kapcsolatban, máskor meg furcsán visszafogott. Semennyire sem ismerem a téma irodalmát, a könyv azt a benyomást kelti, hogy a szerző viszont alaposan körüljárta a témáját. Elég olvasmányos, néha még vicces is. Minden adandó alkalommal jól beszól a pszichiátriára, amit elnéző mosollyal nyugtázunk.

Korábban olvastam a sorozat második és harmadik kötetét, úgyhogy gondoltam, akkor most már itt az ideje, hogy elolvassam az elsőt is. Nagyon hasonló a két másikhoz, de nem ez a legjobb a sorozatban. A Hector és a szerelem titkai némi neurobiológiát leszámítva eléggé banális bölcsességeket közöl, viszont cserébe izgalmas és akciódús történet; a Hector a múló idő nyomában nem olyan izgalmas, ellenben tényleg alaposan és érdekesen elmélkedik az Idő problematikáján. A Hector utazása meg se nem izgalmas, se nem különösebben bölcs, de persze, aranyos azért. És kb. másfél órába telik kiolvasni. 

Hector tehát pszichiáter, lévén első rész, itt alaposabban is elmagyarázza az író, hogy ez pontosan mit takar, ez nekem vicces. Ráadásul a barátnője egy nagy gyógyszercégnél dolgozik, és az a munkája, hogy olyan, furi neveket találjon ki a szomorúságot csökkentő orvosságoknak, amely néven az emberek jobban megveszik. Hector gyógyszereket és pszichoterápiát is alkalmaz, és azt veszi észre, hogy  praxisában egyre több az olyan ember, akinek nincs valami konkrét kézzelfogható pszichiátriai betegsége, hanem csak szimplán nem boldog. 

Hector ekkor úgy dönt, hogy világ körüli útra indul, hátha megleli a boldogság titkát. Találkozik kínai szerzetessel, rákban haldokló fiatal nővel, gyönyörű kínai prostival, afrikai gyerekekkel és bűnözőkkel, illetve egy amerikai boldogságkutató professzorral és annak funkcionális MR-gépével is. Ezektől mind tanul valamit, a tanultakat meg pontokba szedve a noteszébe jegyzi (erre nem tudom, mért van szükség, inkább idegesítő). 

A stílus a szokásos Hector-stílus, ötéves gyerekeknek szóló mesék cuki modorában esik szó komoly dolgokról, úgymint pénz, szerelem, féltékenység, halál, szaké. A végére megtudjuk, hogy az emberek nagyjából milyen körülmények között szoktak boldogok lenni, mi kell hozzá, és mit támaszt ebből alá a tudomány is (a szakét mindenképpen). Vicces, aranyos, könnyed. 

Úgy gondoltam, elegánsan kihagyom az analitikus irodalom mintegy nyolcvan, sötétben támolygó évét, és inkább elolvasom, mi megy most. Tényi 2000-ben írta a könyvet, tehát a tíz évvel ezelőtti legújabb eredmények tükréről van szó, de a lényeg így is benne van. Én iszonyú boldog voltam ezzel a könyvvel, egyrészt, mivel régen, "süldő pszichiáter koromban" sose értettem a kongresszusokon, hogy a Tényi mit beszél, most meg minden bonyolult és kizárólag szakzsargonból álló mondatát tökéletesen értem, és ettől okosnak érzem magam és ez klassz. Másrészt meg olyanokról ír, amit mindig is sejtettem, de erről mindjárt bővebben. 

Pszichodinamikus irányzat, ha Freudot vesszük alapító prófétának, nagyjából egy évszázada létezik. Ezalatt művelői különféle elméletekkel álltak elő 1. a betegségek kialakulásával, 2. a normál személyiségfejlődéssel kapcsolatban, különös tekintettel a csecsemőkorra. Ezek többnyire abból indultak ki, hogy a fejlődés szakaszokra osztható, és ha valamelyik szakaszban trauma vagy egyéb miatt nem halad a fejlődés, akkor megragad abban a szakaszban és speciális, az adott szakaszra vonatkozó tüneteket mutat felnőttkorban is. Például nagy kedvencem, Melanie Klein azt találta ki, hogy van a csecsemő normál fejlődésében egy paranoid-skizoid fázis, és ha itt elakad, akkor skizofrén lesz, utána meg van egy depresszív fázis, és ha itt elakad, akkor depressziós lesz. Ezeket az elméleteket általában felnőtt páciensek kezeléséből vezették le, aztán megfigyeltek csecsemőket is, de azokra csak ráhúzták a saját elméletüket, aztán kész. "A fentiek közös jellemzője azonban, hogy a megfigyelés során tett észlelések az adott irányzat metapszichológiai elméletrendszerében nyertek értelmezést, illetve alapvetően patomorfikus fejlődésmodellt rajzoltak ki." 

Ezekről én olvastam itt-ott korábban, kézikönyvek egy-egy fejezetében, és ugyan életemben kb. sose találkoztam csecsemővel, de mindig is éreztem intuitíve, hogy ez totál baromság, és sose értettem, felnőtt emberek hogyan képesek elhinni a csecsemő normál autizmus szakaszát meg hogy a kis fejében ott üldöző tárgyreprezentációk marcangolják egymást. Úgyhogy nagy örömmel olvastam, hogy a pszichodinamikus elméletek is túlléptek ezen, és hogy képesek fejlődésre és megújulásra és új eredmények integrálására. 

A megújulásnak több eredete van, az egyik Stern és követőinek csecsemőmegfigyeléses kísérletei, azaz olyan kutatócsoportok, akik próbálták objektíven megfiyelni a csecsemőt, kis feladatokat adni neki, nézni, hogy reagál, és ezekből vontak le következtetéseket. A másik a kognitív idegtudományok és a képalkotók fejlődése, vagyis ma már többet tudunk arról, hogy mi az epizodikus emlékezet és hogyan működik, meg meg is tudjuk nézni PET-tel a csecsemő agyát működés közben, ha az anyukája megengedi. 

Ezek miatt aztán megdőlt a fent vázolt fázikus elmélet, valamint kiderült, hogy a csecsemő tök normális. Az is kiderült még, hogy az egyes érzékszerveinken bejött ingereket nem külön dolgozzuk fel és a végén összesítjük, hanem már közben összesítjük, a csecsemő is (amodális percepció). Valamint, hogy a szelf-érzetek (ahogy az ember önmagát megéli, átérzi, önmagára gondol) egymás után alakulnak ugyan ki, de a nyelv megtanulása előtti korszakban létező preverbális szelférzetek nem múlnak el akkor, amikor megtanulunk beszélni, hanem párhuzamosan fennmaradnak és az életünk során tovább fejlődhetnek, de sérülhetnek is. Ez már olyasvalami, amit nagyon szívesen elhiszek. 

A könyv maga 100 oldal, az első felében a fent vázolt szelf-szerveződés elméletét, illetve az affektus-szerveződés elméletét taglalja, mire alapoznak ezek az elméletek és milyen korábbi teóriák dőlnek meg miattuk. Némi neurobiológia is van benne, röviden. Ezután néhány fejezet a gyakorlati jelentőségükről szól, úgy is, mint nonverbális terápiák, vagy a borderline személyiségzavar és a skizofrénia kóroktana és terápiája (a skizofréniánál volt egyedül olyan érzésem, hogy na ez már egy kicsit sok, túl teoretikus, nem hiszem el), csomó esetismertetéssel. 

Nos, egy jó szerkesztőt elbírt volna a könyv, aki mondjuk legalább tördeli és tagolja a szöveget, hogy az ne ömlesztve legyen sok oldalon keresztül. Így elég tömény. Először azt gondoltam, micsoda rossz címválasztás, mármint marketing szempontból, ki vesz meg ilyen hosszú és bonyolult című könyvet, de aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nagyon is találó. A cím azt sugallja, hogy "ez a könyv modern dinamikus elméleteket tartalmaz, és csak akkor vedd meg, ha szereted a hosszú, bonyolult mondatokat", és tényleg. Én most szerettem. Túlmentem egy megállót a metrón miatta.

A Hector-könyvekre Kislány dumált rá még anno, és most nem tudtam ellenállni a harmadik kötetnek. Az történt, hogy megvettem a könyvesboltban egy nap délután, és másnap reggel munkába menet a metrón befejeztem. Klassz, aranyos, könnyed, üdítő, és közben cseppet sem buta könyv, sőt. 

Hector, a francia pszichiáter észreveszi, hogy ő már nem is olyan fiatal, és hogy a betegei nagy részének valami baja van az idővel. Emlékszik, hogy egy kínai szerzetessel régebben sokat vitázott ilyen témában is, és akkor látja egy újság címlapján, hogy a szerzetes eltűnt, nemzetközi bonyodalmat okozva ezáltal. Hector ezért kitalálja, hogy a szerzetes nyomába ered, így elutazik először az eszkimók földjére, ahol egy inuit sámántól és egy amerikai glecscerkutatótól tanul az időről, majd Kínába, ahol volt szerelmétől meg egy kedves öreg angol pártól, ezt követően pedig valami Földközi-tengeri szigetre, ahol egy túlpörgött, pánikbeteg üzletembertől, majd egy pszichotikus pácienstől... és így tovább. (Mennyit keresnek Franciaországban a pszichiáterek, most komolyan?) Utazgatás közben néha filozófusokat olvas, vagy öreg pszichiáter barátjával levelez, aki még több filozófust olvas. 

Lelord szokásos stílusát hozza, ez a könyv is egy mese leegyszerűsítő és kissé gyermekded stílusában van megírva, és ebbe csomagolja bele az Időről alkotott összes kulturális, filozófiai, pszichológiai, vallási elméletet. Benne van minden Pascaltól és Szent Ágostontól kezdve a buddhizmusig, és a természeti népek cirkuláris időkezelése, és a szubjektív időélmény, nem beszélve a halálról, komoly és okos témákat érint leegyszerűsítve és cuki mesenyelven. Időnként gondolatébresztő, végig szórakoztató. A korábbi Hector-könyveknél elmélkedősebb, elgondolkodóbb, kevesebb benne a kaland, izgalom, akció, de azért van egy kicsi. Szerettem nagyon, kár, hogy a fél fogamra se volt elég. 

"Hector tisztában volt vele, hogy manapság, bármilyen témában is rendeznek szimpóziumot, feltétlen meg kellett hívni egy pszichiátert. Kicsit olyan ez, mint a füstölt lazac az állófogadáson: nem mindig jó, de ha nincs, az emberek hiányolják."

A "Makers of Modern Psychotherapy"-sorozat egy darabjáról van szó, amit még egyszer régebben véletlenül beszereztem (khm, tudjátok, hogy van ez, véletlenül beszerez az ember könyveket), és a múltkor pedig felmerült Sullivan neve, és nekem eszembe jutott, hogy mintha lenne tőle/róla valami könyvem, és elolvastam ezt.

Kétszáz oldalas, viszonylag könnyen befogadható műről van szó. Evans az elején elmeséli Sullivan kalandos életét, ez komolyan izgalmas, majd pedig tudomásunkra hozza, hogy Sullivan nagyon fontos és nagyhatású, viszont rendkívül nehéz olvasni, mert nem éppen olvasóbarát stílusban írt. De nem baj, nekünk nem is kell eredetiben olvasni, ugyanis Evans összefoglalja nekünk Sullivan teóriáinak lényegét a maradék 150 oldalon, időnként néhány bekezdéses Sullivan-idézetekkel tűzdelve, hogy azért az eredeti szöveg se maradjon ki az életünkből. Szerintem ez egy remek koncepció. 

Sullivan az 1920-as években egy új személyiségelmélettel állt elő, aminek az a lényege, amit én is gondolok, hogy "embereknek van a legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél." A részletekbe nem mennék bele, de lényegileg betámadta a kor két nagy uralkodó elméletét a pszichiátriáról: Freud és Kraepelin dogmáit. Így:

1. Freud és követői szerint a személyiségünk úgy alakul ki, a tüneteink-problémáink abból adódnak, hogy egyik személyiségrészünk harcol a másikkal, és a lelkünkben egy háború dúl odabent. Sullivan szerint meg közben úgy mellesleg van körülöttünk ám egy Világ egy csomó emberrel, akik hatnak ránk, és a személyiségünk ehhez mérten formálódik, és ha anyánk ver, akkor másfajta személyiségünk alakul ki, mintha nem verne, de ez hagyján, az se mindegy, hogy kiközösítenek-e általános iskolában a többi gyerekek, meg milyen a tanár, meg hogy a tinédzserkori szexuális fejlődésünk milyen környezetben történik. Sullivan ezt persze részletezi, mikor, hogyan, miért hat ránk a többi ember, a jelenségeknek a kor szokásainak megfelelően fura neveket ad, de sokszor az az érzésem, hogy "na, pont így gondoltam én is". Későbbi évtizedek kutatásai Sullivan számos ilyesfajta ötletét alátámasztották.

2. Kraepelin szerint az úgy van, hogy vannak a normálisak meg a pszichiátriai betegek, akiknek az agyával valami nincs rendben. Alaposan meg kell tehát figyelnünk a beteg egyén tüneteit, leírni, kategóriába sorolni, és akkor kiderül, melyik csoportba tartozik. Sullivan viszont azzal állt elő, hogy nem, hanem a depresszió, a szorongás, sőt, mi több, a pszichotikus tünetek olyan jelenségek, amik az embereknél jelen lehetnek életük egyes szakaszaiban, máskor meg nem, attól függ, hova kerülnek és ott ki a többi ember. Ezért nem lehet csak úgy ráaggatni valakire egy diagnózist az alapján, hogy éppen miféle tünetei vannak. Későbbi évtizedek kutatásai ezt is valamelyest alátámasztották, pl. hogy a pszichotikus tünetek is meglepően gyakoriak a normál népességben. Szorongani meg gondolom, már mindenki szorongott.* A biológiát mondjuk totál figyelmen kívül hagyja, pedig azért az is létezik, de ne legyünk telhetetlenek (ennek ellenére neuroanatómusokkal is kutatott együtt, de erről valamiért nem esik szó a könyvben).  

A könyv második, hosszú része Sullivan elméleteit fejtegeti a különböző fejlődési szakaszokról, leghosszabb és hangsúlyosabb a csecsemőkor, de szerinte ugyanolyan fontos a kisiskoláskor is, az nem latencia, hanem lényeges dolgok mennek végbe. A felnőttkort már kicsit összecsapta, de legalább megemlíti, az is nagy szó.

A harmadik fejezetben a betegségekről alkotott elméletei és terápiás javaslatai jönnek, részben a leíró pszichiátria kritikája, részben meg annak ecsetelése, hogy hogyan használjuk az emberi kapcsolatot a pszichoterápiában. Nem hasonlít a modern pszichoterápiás könyvekhez, amennyiban nem ír le egy szakácskönyvszerű receptet, hogy pontról pontra mit kell csinálni, ha a betegednek ez a baja, inkább szemléletmód. Szerinte a pszichoterápia lényeges eleme a biztonságos környezet fenntartása, és hogy abban a környezetben a páciens tanulni tudjon.

Alapvetően még így modern szöveggel is néha nehezen olvasható a könyv, mivel Sullivan utálta a rendelkezésre álló pszichiátriai nomenklatúrát és ezért mindent megpróbált a szakzsargon helyett érthető nyelven elnevezni, de ezáltal csak egy újabb szakzsargont alkotott. Ennek ellenére sosem volt olvasás közben az az analitikus irodalomnál megszokott WTF??!-élményem, hanem mindig úgy éreztem, hogy létező jelenségekről van szó. Evans azt is mindig alaposan kifejti, hogy későbbi korok hogyan magyarázták Sullivant, mások hogyan nevezték ugyanazt, milyen kutatások támasztották alá vagy cáfolták az adott elméletét, ez így klassz, remekül kontextusba tudom helyezni. Sullivan egyes gondolatai ma már evidenciának számítanak (hatnak ránk az emberek, a maszturbálástól nem szárad le a kezed stb), de van néhány, ami ma is vita tárgya (már akkor kritizálta a DSM IV-et, amikor még nem is létezett). Mindent összevetve sok újdonságot nem tudtam meg, de szerettem ezt a könyvet, mert jobban hasonlított a saját gondolkodásomra, mint az analitikuskönyvek általában szoktak.

*"Quite simply, for Sullivan, those who come to the attention of the psychiatrist have problems of interpersonal living, which vary from so-called normals not in the kind, but in the degree or pervasiveness of difficulty."