isoldeolvas

Van alcíme is: "Movement and Psychoanalysis". A mozgásterápiás képzéshez olvastam ezt a könyvet és többnyire nagyon ideges voltam tőle.

Kezdem azzal, miről szól. Katya Bloom egy eredetileg amerikai, majd brit pszichoanalitikus hölgy, aki mozgás- és táncterápiát csinál, illetve a két módszert (ti. a mozgást és az analízist) ötvözi. A táncterápiák egy külön, nagy múltra visszatekintő módszer, a pszichoanalízis szintúgy, a kettőnek az ötvözése pedig egy igen izgalmas és előremutató terület, amelynek létjogosultságát az idegtudományok is alátámasztották. Ez utóbbiról sajnálatosan kevés részlet derül ki, két olyan fejezet is van, aminek "Evidence from neuroscience" vagy hasonlóan ínycsiklandozó címe van, ezektől mindig felébredtem, hogy végre valami, amit majd érteni fogok és értelme van és nyújtani fogja az objektivitás illúzióját, de sajnos ezek fél oldalnyi fejtegetések és rendkívül kevés tényt tartalmaznak, Bloomot szemmel láthatóan nem ez érdekli, maximum megemlítés szintjén foglalkozik a témával. Kár, engem ez érdekelt volna. 

A könyv az alábbi részekből áll: az elején ír egy fejezetet a táncterápia fejlődésének eddigi irányvonalairól, történetéről, majd pedig arról lesz szó, hogy milyen pszichoanalitikus perspektíva alkalmas arra, hogy integráljuk a mozgásterápiával. Melanie Klein, Bion, Winnicott, Stern és hasonló nevek merülnek fel. Majd ezt követően Bloom leírja a Laban-féle mozgásanalízist: Laban egy afféle szótárat alkotott ahhoz, hogy hogyan írjunk le bizonyos nem szabályos mozgásformákat. Hogy ha valaki bármilyen mozdulatot tesz, akkor annak a mozdulatnak milyen tulajdonságai vannak - nyilván tempója, kiterjedése, lehet célorientált vagy sem, stb. Laban létrehozott egy nyelvezetet ennek leírására. És most figyeljünk, Bloom szerint a különböző labani kategóriák (szimbolikusan?) megfeleltethetőek bizonyos érzelmi állapotoknak és analitikus fogalmaknak. Mittudomén, az XY labani kategória az a tárgyvesztéssel kapcsolatos szorongás, meg ilyesmi. Ez alapján, ha analitikusok vagyunk, ráhangolódunk a páciens mozdulataira és figyeljük azt, akkor egy csomó mindent megtudhatunk róla. 

Nonverbális kommunikáció analitikus szemmel, meg interszubjektivitás. Egyik kifejezést sem írja le így szó szerint, de attól még szerintem ezekre utal a maga homályos, szimbolikus, életidegen nyelvén.

Ezután Bloom egy fejezetnyi csecsemőmegfigyelést közöl, amikor azt írta le, hogy a szereplő csecsemők hogyan fejezték ki érzelmeiket mozdulataik révén, ez érdekes rész, érthető. Majd pedig néhány esetismertetést saját analitikus praxisából, ahol a mozgás, illetve annak megfigyelése is szerepet játszott. Hogyan használhatjuk a mozgás nyelvét a pszichoanalízisben. Ez is többnyire érdekes és értelmes, esetenként idegesítő rész, Bloom nem azt a fajta mozgásterápiát csinálja, amit én ismerek, hanem egyéni terápiában, ő ül, a páciens mozog, és közben beszélnek. Érdekes. 

Lássuk akkor a könyvvel kapcsolatos indulatáttételemet. Vannak azok a típusú analitikuskönyvek, ahol végig az az érzésem, mintha egy alkímista tankönyvet olvasnék. Az az érzésem, hogy amit ír, abban lehet valami, amögött sejthető valami létező jelenség, nem totál baromság, de mégis annak hangzik. Teljesen mintha azt olvasnám, hogy akkor a vörös sárkány összeolvad a sátán füstjében a zöld kígyóval, és sejti az ember, hogy itt valami létező kémiai reakcióról lehet szó, csak hát mégis istentelen sötét babonaságnak hangzik. Ettől én ideges vagyok. Ennek több oka lehet. Lehet persze, hogy a pszichoanalízis sötét babonaság és alkímia, de ezt nem gondolom. A másik, reálisabb ok, hogy én sose olvastam ezeket rendes sorrendben, hanem totál összevissza, így nem sajátítottam el szép fokozatosan a nyelvezetet és a látásmódot, ezért ennyire idegen számomra. Sőt, mi több, én rogersi és kognitív viselkedésterápiás iskolákon nevelkedtem, ahol alapvető szempontok a humanizmus/együttérzés és a logika/tudományosság, vagy legalább annak illúziója, és én mindig ezeket keresem illetve hiányolom egyes pszichoterápiás könyvekben.

Mindent összevetve ez egy igen érdekes könyv, nekem nagyon nehéz és olykor rém idegesítő volt olvasni, de olyanoknak, akik analitikusok vagy már sok analitikus irodalmat olvastak (különös tekintettel a brit tárgykapcsolat-elméletre) nem lesz ennyire idegen, hanem érthető és izgalmas lesz. Összességében még számomra is érdekes volt. Kétoldalanként mondjuk a sarokba vágtam volna, ha nem került volna egy vagyonba a könyv, de talán egy plusz nézőpontot adott a maga kleiniánus módján.

Ha valaki esetleg az én fanyalgásomon kívül többre lenne kíváncsi, annak itt a fülszöveg. 

Egyáltalán ez könyvnek számít? Végülis olyan formája van. Férjem haverja kölcsönadta nekünk, én meg felvettem az asztalról és kiolvastam egy fél óra alatt.

A How I Met Your Mother c. sorozatban Barney idéz néha a Bro Code-ból, ami a férfiak baráti-haveri kapcsolatait szabályozó képzeletbeli kézikönyv ill. etikai útmutató. Addig idézgeti a sorozatban, amíg a csatornánál valakiben fel nem merült az ötlet, hogy adjuk ki Barney poénjait gyűjteményes kötetben és nevezzük el The Bro Code-nak és majd megveszik a rajongók jól. 

Különben annyira nem gáz, bár akik látták a sorozatot, azok már minden poént hallottak, akik meg nem látták, azok nyilván nem vesznek ilyen könyvet. A legtöbb poénon el sem mosolyodom (vagy mert nem vicces, inkább buta vagy erőltetett, vagy mert ismertem), és van kb. három, amin hangosan nevetek. Formájára nézve különben leginkább a régebben divatos graffitis könyvekre emlékeztet, csak itt egy oldalon csak egy szabály van mindig, van, hogy csak egy mondat. Benne van a Hot-Crazy Scale, meg ilyenek. Nem hiszem, hogy megéri megvenni pénzért, hacsak nem fanatikus rajongó valaki és mindent gyűjt. 

Ilyenek vannak benne, hogy

Article 84.: A Bro shall stop whatever he's doing and watch Die Hard if it's on TV. 

Corollary: Ditto The Shawshank Redemption. 

Corollary: Also Top Gun, The Big Lebowski and the first part of Full Metal Jacket.

Corollary: And porn. Duh.

Nem rossz végülis, csak olyan semmilyen, meg akármennyibe is kerül, lehúzás az egy oldalon huszas betűmérettel két mondat szövegsűrűség. 

Amikor Gaiman itt volt Magyarországon, és vettem neki magyar népmeséket és rajongtam, akkor mesélte, hogy lesz ez az új regénye, a temetős. 

Az első oldalakon egy bérgyilkos késével kiirt egy családot, egyedül a hiperaktív, épp hogy járóképes kisfiú menekül meg. (Nem az első eset a világirodalomban, hogy hiperaktív figyelemzavar menti meg a fiatal főszereplőt a biztos haláltól, gondoljunk csak a kis Vukra). A kisgyerek tehát ahelyett, hogy ágyában maradna, kimászik onnan és az utcán bóklászik, elbóklászik egészen a temetőig, kihagyva így a vérfürdőt. 

A temetőben meg jószándékú holtak veszik pártfogásukba és neveli fel,  gyakorlatilag egy Maugli-történet, csak a dzsungel lakói helyett halottak (kísértetek) vannak, és időnként néhány vámpír vagy a sátán kutyája is becsúszik. A kisfiút Bodnak nevezik el (a Nobody becézése) és szépen felnevelik a holtak, ezalatt mindenféle kalandokba keveredik, megismerkedik egy (élő) lánnyal, valamint lassan kiderül az is, kik és miért nyírták ki a felmenőit. Csomó vicces helyzet adódik abból, hogy Bod sírfeliratokon tanul meg olvasni, és viszonylag kevés ismerettel rendelkezik a való világról, pedig szigorú orosz nevelőnője is van.

"Name the different kinds of people," said Miss Lupescu. "Now."
Bod thought for a moment. "The living," he said. "Er. The dead." He stopped. Then, "....cats?" he offered uncertainly.

A temetős környezet ellenére ez volt az egyik legkevésbé ijesztő Gaiman-könyv, amit olvastam, a történet nem túlzottan fordulatos, inkább kiszámítható, és feleannyira sem bizarr vagy morbid vagy nyomasztó, mint pl. a Coraline. Egynek jó volt, hangulatos, a húgom szerint téli könyv (konkrétan visszaadta nyáron, mert "ezt nem lehet nyáron olvasni, ez téli könyv", ami nem tudom, mit jelent, de találónak érzem). 

Egyszer már olvastam ezt a könyvet magyarul (A kutya különös esete az éjszakában), és emlékszem, hogy húzódozva vettem a kezembe, mert egy autista kisfiúról szól, biztos valami nyálas-szomorú családi történet. De aztán rábeszéltek, és nagyon szerettem a könyvet, nyomokban sem szerepel benne érzelgősség. Sőt. A könyvet egyes szám első személyben az autista kisfiú írja, az autistáknak meg ugye enyhén szólva nem kenyere az érzelmesség, sokkal inkább szeretik a praktikus megoldásokat, a távolságtartást, a másodfokú egyenleteket, meg amikor három piros autó jön egymás után az utcán. 

"This is a murder mystery novel."

Christopher 15 éves, autista, és egy éjjel a szomszéd hölgy pudliját holtan találja. Mivel a kutyából kiáll egy vasvilla, Christopher hamar levezeti magának az algoritmust, hogy a kutyát a legnagyobb valószínűség szerint meggyilkolták a vasvillával. Úgy dönt, hogy nyomozni fog, ki ölte meg a kutyát, és a nyomozást egy könyvben rögzíti. Lényegében erről szól a könyv, meg hogy közben előre nem látott, nyomasztó családi titkok is a felszínre kerülnek mintegy véletlenül. Izgalmas. 

Attól nagyon klassz a könyv, ahogy Christopher szemléli a világot, mindig felfedezem a bennem lakozó autista kisfiút általa. Christopher okos. A matematikailag levezethető, logikus dolgokat szereti. A zavaros érzelmi izékkel nem tud mit kezdeni. Ennek megfelelően próbálja megérteni a világot, leegyszerűsíteni algoritmusokká, távolságtartóan, logikával kezelni. Például, ha Christopher reggel három piros autót lát iskolába menet, akkor jó napja lesz, ha pedig sárgákat, akkor rossz napja lesz, egész nap a sarokban fog ülni letargikusan és semmit sem csinál. Amikor a tanítónő rámutat ennek a logikátlanságára, Christopher elmagyarázza, hogy valami alapján el kell dönteni, milyen napod legyen, a legtöbb ember az időjárást használja erre, aminek szintén semmi értelme, hiszen ha fedett helyen dolgoznak, elvileg nem kellene elszomorodniuk az esőtől. Nekem valamiért nagyon tetszik Christopher "kocka" világnézete. 

A fő történetszál mellett Christopher néha matematikai problémákat fejt ki a regényben, vagy elmagyarázza, miken gondolkodott épp. A pályaudvarról nem leírja a benyomásait, mint egy rendes író, hanem képen közli az alaprajzot, hogy értsük, mi merre van. Meg térképeket mellékel, meg grafikonokat a helyszínről meg az aktuális történtekről. Nagyon érdekes és újszerű és klassz. Magyarul is jó volt, angolul is jó, mivel Christopher (vagyis valójában Mark Haddon) nagyon egyszerűen és célratörően fogalmaz, szerintem mindegy, milyen nyelven olvassuk.

Audrey Niffenegger új regénye viktoriánus kísértethistóriába ágyazott romantikus lélektani dráma horror, amelyben szerepelnek ugyan emberek is, de a főszereplő vitathatatlanul a híres londoni viktoriánus temető, a Highgate Cemetery. Ehhez még tegyük hozzá, hogy gyakorlatilag az összes főhős minimum fura, vagy csak pszichés beteg. A könyv alaphangulata tehát túlvilági és hátborzongató, de közben teljesen hétköznapi történetek játszódnak benne, szerelem, halál, családi konfliktusok, cicák.

Elspeth Noblin (44) londoni lakása a temetőre néz, hátsó kertjét csak egy fal választja el attól. Elspeth meghal rákban nagyjából az első oldalon, hátrahagyva fiatalabb szeretőjét, egyben alsó szomszédját, Robertet, aki PhD-téziseit írja a viktoriános temetkezésből. Robert csak Elspeth naplóit örökli, amelyek valószínűleg sötét titkokat rejtegetnek. Elspeth a lakását húsz éve nem látott ikernővére gyermekeire, Juliára és Valentinára hagyja, azzal a feltétellel, hogy csak akkor kapják meg az örökséget, ha legalább egy évig a lakásban laknak. A két szőke amerikai kiscsaj tehát 21 évesen Londonba repül és berendezkedik a temető felett. Alsó szomszédjuk Robert, felső szomszédjuk pedig Martin, az agorafóbiás kényszerbeteg rejtvénykészítő.

Később kiderül, hogy Elspeth kísértete is a lakásban maradt, konkrétan az asztalfiókban lakik, és naponta edz, hogy ügyesebben kísérthessen.

A szereplők, mint mondtam, furák. Elspeth ugye kísértet. Robert holmi félénk, elvarázsolt angol bölcsész. Martin kényszerbetegsége már olyan méreteket öltött, hogy szinte életképtelen, napokig kell fogkefével súrolnia a járólapot meg római számokban visszafelé számolni. Felesége, Marijke két évtizednyi házasság után azon gondolkodik, hogy elhagyja, pedig szereti, de már nem tud együtt élni a kényszerekkel, elege van abból, hogy újságpapírral van beragasztva az ablak és zacskót kell húznia a papucsára a lakásban. De ez mind semmi, mert Julia és Valentia tükörikrek. Mindketten egyformán tizenkét évesnek látszanak, szőkék, sápatagok, túl vékonyak, és fogalmuk sincs, mihez kezdjenek az életükkel. Az egypetéjű ikreknek azon ritka csoportjába tartoznak, ahol a két iker nem egyforma, hanem az egyik iker pontos tükörképe a másiknak: az anyajegyei, a hajában a forgók, valamint a szervei is tükörképek, magyarul Julia szíve rendesen bal oldalon van, Valentináé viszont jobb oldalon, stb. (van ilyen, tényleg). Egyforma, többnyire fehér ruhában járnak, ugyanazt álmodják, egy ágyban alszanak. Összebújva.

Úgy gondolom, bár nekem bejött a Her Fearful Symmetry, de talán nem mindenkinek fog tetszeni a könyv felépítése. Lassan indul be, az első egynegyedében csak megismerjük a szereplőket, kísértetnek vagy bármi természetfelettinek nyoma sincs, vagy alig. A szereplők közül első pillantásra egyik sem olyan, akivel azonosulni lehetne, annyira furák, hogy az inkább bizalmatlanságot kelt, nem szeretem őket. Később aztán, ahogy jobban megismerjük őket és belekeveredünk a konfliktusaikba, nagyon is érthetővé és szerethetővé válnak. Nem szeretném elmesélni a történeteiket, de mindegyik történetszál valamiképpen a szeretet vagy a szerelem kissé bizarr, rögeszmés, vagy csak szokatlan formájáról szól. Furcsa, nem hétköznapi, nagyon érdekes kapcsolatokról és ragaszkodásokról. Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy klasszikus, nyomasztó kísértethistória kellős közepében vagyunk, ami egyre baljósabb, egyre hátborzongatóbb, egyre betegebb és kísértetiesebb. A fordulatok és az előkerülő sötét titkok ugyan sokszor elég kiszámíthatóak, de azért az ember izgul, hogy csak nehogy "az" történjen, és közben nem tudja abbahagyni az olvasást, pedig már hajnali három, és egyre biztosabb benne, hogy ma rosszat fog álmodni.  

A Her Fearful Symmetry az Időutazónál (eddig bírtam ki, hogy ne hasonlítgassam) kevésbé mély, kevésbé megragadóan érzelmes könyv, inkább sokszor rideg és szokatlan. Nyilvánvaló, hogy Audrey nem is próbált még egy időutazót írni, inkább most az összes furaságát beletette ebbe a könyvbe. Niffeneggerről érdemes tudni, hogy hobbija kitömött állatok preparálása és hogy képein leginkább csontvázcicák és csontvázangyalok szerepelnek, szóval nem idegen tőle a hátborzongatás.  

Mindent összevetve szerettem a könyvet, izgalmas és különleges és nyomasztó. Tetszett, ahogy a klasszikus kísértettörténetek megszokott elemei keverednek a fura szerelmekkel-kapcsolatokkal, és szerettem azokat az apróságokat, amiket Niffenegger tesz hozzá a kísértet-léthez (mint például egy fa kísértete, vagy hogy Elspeth a fiókban lakik, és persze a Little Kitten of Death). Mindemellett fura lélektani családi drámát meg kísértetsztorit már mindenki olvasott, emiatt a Her Fearful Symmetry nem annyira meglepően újszerű, mint az Időutazó volt. Niffenegger ezúttal nem váltotta meg a világot, de egy érdekes és izgalmas könyvet írt. 

Niffenegger beszél a könyvéről

A tükörikrek orvosi magyarázata

Highgate Cemetery

Innen a fotó a temetőről

A Csillagmajor felnőtteknek szóló novelláskötet, amelyben Lázár Ervin megmutatja, milyen is a magyar mágikus realizmus. Nyilván nem olyan egzotikus, mint Marquez, cserébe megyugtatóan ismerős. Lázár Ervin pedig klassz, mint mindig, néha nagyon meseszerű, máskor épphogycsak feltűnik a fantasztikum és már-már Mikszáth-osan szájbarágósan realista, de végig nagyon szerethető.

Persze, nagy rajongója vagyok a mágikus realizmusnak és Lázár Ervinnek is külön-külön, szóval nyilván bejön. 

Összesen 15 novellát tartalmaz a százoldalas kötet, ebből rájöhetünk, hogy a novellák nem hosszúak, némelyik három oldal sincs. Mindegyik kimondva vagy kimondatlanul Rácegresen játszódik, abban a faluban, ahol a szerző felnőtt. Emlékeim szerint nincs közöttük vidám történet, hanem inkább torokszorítóak, meghatók, vagy csak szimplán nyomasztóak, esetleg bizarrak. Néha a fantasztikumot csak arra használja Lázár Ervin, hogy hepiendet írjon a történeteknek, amikről valahol mind jól tudjuk, hogy a valóságban csak szimplán rosszul végződtek - háború van, szegénység, meglehetősen könyörtelen világ lenne, ha nem lennének csodák. 

A kedvencem egyébként asszem A kovács című, amiben a falusi kovácshoz beállít az ördög, hogy patkolja meg a lovát, fenyegetően és vészjóslóan, és persze a falusiak összefognak ellene, de nem lövöm le a befejezést. A másik kedvencem pedig A kút, ami leginkább a halálról szól meg az emberek közötti kötődésről, és az a fajta elszomorító történet, aminél nem bánod, hogy szomorkodni kell. Meg egy kissé hátborzongató. Most, hogy így jobban belegondolok, az összes történetben van egy jó adag hátborzongatás, Lázár Ervin a csodák mellett a horrorelemekkel sem fukarkodik.

Néha túl szájbarágós a tanulság, pl. A grófnő címűben, ahol kiderül, hogy báli ruhában nem lehet kapálni, dehát novelláskötet, mindig minden novelláskötetben van 1-2, ami nem tetszik. 

Megvan az egész itt

Két regényt tartalmaz a könyv, méghozzá Brautigan első és utolsó (életében megjelent) regényét. Brautigan a hatvanas-hetvenes évek Amerikájának írója, beatnemzedék, stb., én meg azóta szeretem, hogy egy novellafordító versenyen ő volt a feladat és ott nagyon megtetszett nekem a humora. Időnként eléggé elszállt, máskor szarkasztikus, nem veti meg a fárasztó szóvicceket, néha Rejtő-re emlékeztet kicsit ((a humora, más nem)). De inkább hadd meséljek külön-külön a két regényről, mert elég különbözőek. Egyébiránt középiskolás koromban történt mindez - amikor megnyertem vele a novellafordító versenyt, megtetszett, és elolvastam magyarul fellelhető összes műveit - , most nemrég meg újraolvastam ezeket.

Egy déli tábornok Nyugatról

Az író ekkor még fiatal volt és vitán felül bohém, engem kicsit az Úton-ra emlékeztetett a hangulat, bár nem stoppolják benne körbe Amerikát, sőt. Főszereplőnk, aki E/1-ben mesél, megismerkedik a Lee Mellon nevű, ööö, életművésszel - hát, nem tudom, Lee Mellon micsoda, egy hobó, de orosz klasszikusokat olvas. Leginkább céltalanul lézengenek az életben, nincs különösebb történet, néha megismerkednek egy lánnyal, könyveket olvasnak, fura figurák bukkannak fel, meg próbálják megoldani azt a problémát, hogy a tóban túl hangosan kuruttyolnak a békák. Van ennek az egésznek egy utánozhatatlan hangulata, az életnek az a fajta céltalansága, ami nem nyomasztó, nem is boldogítóan felszabadító vagy ilyesmi, hanem csak többnyire derűs, néha szomorú sodródás. Mindez Brautigan remek szövegével és karaktereivel, némi fűvel, egy Elizabeth nevű nővel, a szétszerelt motorral meg a Bibliával, és akkor a krokodilokról még nem is beszéltem. Teljesen értelmetlen, nagyon szerethető könyv. Idézek belőle párbeszédet is, hogy értsük, miről beszélek. Például az.

Lee Mellon felnézett az égre. Újonnan szerzett ismerősök hajlanak rá, hogy felnézzenek az égre. Lee Mellon sokáig nézte.
- Na? - érdeklődtem, mert szerettem volna a barátja lenni.
- Sirályok - mondta ő. - Például az. - És felmutatott egy sirályra, de nem tudhattam, hogy melyikre, mert sokan voltak és mind a hajnalt szólongatták. Azután hallgattam egy sort.
Hát igen, kézenfekvő volt a sirályokra gondolni.

Hogy el ne fújja mind a szél

Mintegy húsz évvel későbbi regény, jóval konvencionálisabb, komolyabb, összeszedettebb az előzőnél. Gyermekkori emlékeit meséli el benne az író, nem tudom, mennyire önéletrajz és mennyire fikció, ránézésre inkább önéletrajzinak tűnik. A negyvenes évek Amerikája egy kisiskoláskorú srác szemével. Egyébként egy rosszul végződő "balesetet" mesél el benne, csak a végén derül ki a pontos történet, de mindvégig sejteti, hogy itt valami rosszul fog végződni. A konkrét történet elmesélése közben viszont mindig elkalandozunk valamerre, visszaemlékezünk, de leginkább fura figurákat ismerünk meg, ami Brautigan legnagyobb erőssége, imádom a karaktereit, épp csak egy kissé törvényenkívüliek vagy csak elütnek az átlagtól, különcök, érdekesek. A főszereplő srác barátkozik egy öregemberrel, aki a tó partján él egy maga építette faházban, mindenki más fél tőle, mert hírneve szerint gyerekeket eszik. Az öregember a kertjében paradicsomot termeszt, megkínálja vele hősünket is, és elmagyarázza, hogy a paradicsomot csak borssal szabad enni, semmiképp se megsózva vagy üresen, mert úgy a finom; majd előhozza a kamrából a világ legnagyobb borsszóróját. Én meg nagyjából 18 éves koromban olvastam ezeket a sorokat, és azóta eszem mindig borssal a paradicsomot. 

Brautiganről még annyit érdemes tudni, hogy fiatal korában paranoid skizofrénnek diagnosztizálták és elektrosokkal kezelték a korabeli kollégák, amely diagnózist én kissé kétkedve fogadok. Depressziósnak talán inkább tűnik. Valamint, hogy legismertebb műve a Pisztrángfogás Amerikában című, amit szintén 18 éves korom körül olvastam, de nem tetszett, mert az már túl szimbolikus és többértelmű és absztrakt volt nekem. Lehet, el kéne olvasni újra, hátha már bejön.

Valamint némi aktualitás: a bejegyzés témájául szolgáló könyvet jelen pillanatban (2009.09.19.) leárazva, 500 forintért vesztegeti az Alexandra, legalábbis az Eurocenterben lévő könyvesboltjukban.     

Augusztusban olvastam ezt a könyvet, szabira mentem, és olyat akartam, ami könnyed, szórakoztató, butácska, biztosan nem "fajsúlyos", és tutira nem történnek benne rossz dolgok. Kinsellában lehet bízni. A Remember me? tökéletes alapanyag lenne egy romantikus komédiához, nem is értem, miért a Shopaholic...-ból csináltak filmet és nem ebből, amikor a Remember me? nemcsak megfelel a fent felsorolt kritériumoknak, hanem még fordulatos is. Meg kevésbé idegesítő a csaj.

Tehát a történet. Lexi Smart (27 éves asszem?) felébred a kórházban, bekötött fejjel. Arra emlékszik, hogy előző este barátnőivel valami londoni klubban ittak túl sok banánkoktélt, lúzer pasija (akit Loser Dave-nek hívnak a gyengébbek kedvéért) feltehetőleg épp megcsalta, a munkahelyén nem kapott bónuszt, le van égve, zuhog az eső, és holnap lesz az apja temetése. Kiderül azonban, hogy a fenti események nem előző este történtek, hanem három évvel ezelőtt. Lexi egy autóbaleset kapcsán fejsérülést szenvedett, ezért került kórházba, és a fejsérülés miatt kiesett az emlékezetéből az előző három év. (Különben tényleg van ilyen, csak ritka). 

Lexinek tehát fogalma sincs, mivel töltötte elmúlt három évét, de ez lassan kiderül. Például, hogy azalatt valahogyan (??) Louis Vuitton-táskára és Mercedes gépjárműre tett szert; vezető beosztásba került a cégénél, férjhez ment egy milliomoshoz, ruhatárát bézs színű kosztümökre cserélte, lepattant barátnőit pedig milliomosfeleségekre. Hogyan, miért? A könyv arról szól, hogy Lexi próbál helytállni a számára ezáltal teljesen új élethelyzetben, közben pedig igyekszik kinyomozni, hogy mi is történhetett az elmúlt három évben. Aztán persze tovább bonyolódnak a szálak. Aztán még tovább. A végén meg kiderül minden, és le a kalappal Kinsella előtt, egészen hitelesen megmagyarázza Lexi feltörését és az elmúlt éveket. Valamint azért is, mert az amnéziával kapcsolatban sem ír hülyeségeket, egyszer sem, hanem például remekül beleírta a könyvbe, hogy amnéziásoknál a szemantikus (tények) és az epizodikus (életesemények) emlékezet totális kiesése mellett a procedurális (készségek) emlékezet akár sértetlen is maradhat - magyarul Lexi az üzletfeleinek a nevére sem emlékszik, viszont képes járni tűsarkú cipőben. 

Szerettem ezt a könyvet, egy korrektül összerakott csajlimonádé, időnként remek szövegekkel, helyes pasikkal, és az átlag Bridget Jones- Becky Bloomwood vonalnál talán egy fokkal értelmesebb és kevésbé bosszantó főhőssel. Oké, a műfajból adódóan azért legalább egyszer veszélyesen súrolja a "nyálas cukormáz"-határt, de kategóriájában számomra idén egyértelműen a legjobb volt eddig.

Egészen kedvetlenül vettem a kezembe ezt a könyvet még a PhD-szigorlatom kapcsán*, Lurija nagyon híres szovjet neuropszichológus 1970-ben kiadott értekezései, hát nem hangzik valami veszettül izgalmasnak. Ehelyett igazán érdekes. Tény, hogy nem ebből fogjuk megtanulni a kognitív idegtudományokat, de érdemes belelapozni. A téma iránt érdeklődőknek. Hogy elmondhassák magukról, hogy olvastak Luriját. Mert égő, ha nem. Meg mert szórakoztató. 

Nézzük akkor, mi van benne. Eléggé random témájú tanulmányok, összesen 12 darab. Olyanokról szólnak, hogy különböző agysérülések esetén fellépő szindrómák, emlékezetzavarok, neurolingvisztika, szemantikai rendszerek. 

Az egyik kedvencem az a tanulmány, ami amellett érvel, hogy az ember magasabb szintű agyműködése változik és változtatható. Például itt van az absztrakciós készség. Lurija és mtsai erre a következő kísérletet végezték el: feltételezték, hogy primitív, kelet-ázsiai földművesek máshogyan gondolkodnak, mint az okos városi ember; de ha a primitívnek elvisszük a kultúrát, akkor az is úgy fog. Elmentek a távoli szovjet falvakba, ahol vágottszemű emberek primitíven földműveltek. Volt olyan falu, ahol tényleg csak a kapálás ment, de volt olyan, ahová már elérkezett a szocializmus fénye és az írástudatlan parasztokat állambácsi kolhozba tömörítette és írni tanította és egyáltalán, szintre hozta őket. A kutatás során például a következő feladatot adták: négy kép, fűrész, balta, fahasáb és lapát közül melyik 3 tartozik össze? A primitív paraszt azt mondta, hogy a fűrész, balta és fahasáb, mert ez mind a favágáshoz kell. Hiába magyarázták meg neki, hogy léteznek ám szemantikai kategóriák is, mint például "szerszámok", és ide tartozik a fűrész, balta, lapát, a fahasáb pedig nem, ezt nem volt hajlandó felfogni az ebadta parasztja, ragaszkodott hozzá, hogy nem kell a lapát. Mindeközben azok az ifjú legények és kolhozaktívák, akik már egy éve beléptek a kolhozba és írni tanultak ottan, azok rögtön elsőre helyesen osztályoztak.

Ezzel különben semmi baj nincs, érdekes és szellemes kísérlet, ami mai szemmel viccesen, ööö, retró, az az eredmények tálalása. "A kollektív gazdálkodás, a termeés közös megszervezése alapjaiban rendítették meg a régi gazdasági alakult pilléreit, a nagyszabású fevilágosító és propagandamunka elősegítette az osztályöntudat fejlődését, amelyet addig a falu mindennapi élete determinált." Mintha az absztrakt gondolkodás képessége bármiféleképpen is összefüggene az osztályöntudattal. Ezt persze így nem is állítja Lurija, csakhát... sugallja. 

Az utolsó, izgalmas tanulmány Lurija S. nevű "pácienséről" szól, aki nem beteg volt, hanem egy emlékezőművész, gyakorlatilag bármit meg tudott jegyezni, hosszú számsorokat, akárhány szót, epizodikus emlékeket, helyeket. Lurija és munkatársai rengeteget vizsgálták ezt az embert élete során, ebből néhány vizsgálatot idéz, de különben inkább történeteket mesél S.-ről, illetve S. élménybeszámolóit idézi. S.-nek jelentős szinesztéziás képessége volt (amikor az ember egy érzékszervi benyomáshoz másik érzékszervet köt, pl. a számoknak színe van, vagy Baudelaire a zöld szagokkal**), de S. nem csak két érzékszervet kötött össze, hanem többet és mindig. Ez volt, amiben könnyítette az életét, másban nehezítette; emellett kiemelkedő képzelőerejével és önhipnotikus képességével szabályozni tudta a saját pulzusát és fájdalomküszöbét, viszont megrögzött álmodozó maradt. Az ember nem győz sajnálkozni, hogy akkoriban nem volt fMRI, és nem nézhettük meg, mi folyik ennek az embernek az agyában. 

Különben összességében nem valami sok neuropszichológiát tanultam ebből a könyvből, viszont tetszett a hamisítatlan korhű szovjet tudományos élet hangulata.

*A témavezetőm a vizsga előtti napon ebédnél beparáztatott, hogy az egyik vizsgáztató Lurija tanítványa volt, és ha nem olvastam tőle semmit, akkor végem. 

**"Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok."
/Baudelaire: Kapcsolatok/

Nem a téma miatt vettem a könyvet, nincs a küszöbön gyermekáldás, hanem mert megláttam, hogy jé, a Csermely Gyula írt egy könyvet. Élőben raliversenyeken találkoztam vele futólag, ahol én tolmácsként dolgoztam, ő meg a pályabejáró autókat vezette. A pasi a "lúzer" szó tökéletes ellentéte, amennyiben sportos, napbarnított, magabiztos, olyan, akin látszik, hogy van pénze és jó kocsija, emellett okos és remek a humora is. Valamint nőgyógyász. Fenti benyomásaimnak megfelelően feltételeztem, hogy biztos okos, jó humorú könyvet írt. És tényleg. 

"Te tényleg gyereket akarsz? - kérdeztem csodálkozva.
Feleségem megismételte a riasztó bejelentést."

Így kezdődik az egyébként igaz történet. Gyula, aki szülész-nőgyógyász és Gabi nevű felesége, aki nem, gyereket terveznek. Gabi ragaszkodik hozzá, hogy Gyula legyen a szülésze, ami különben nem szokás, de Gabi akarja, ám legyen. Gabi a terhessége alatt minden lehetséges dolgot megkérdez Gyulától, ami a terhes nőt érdekelheti, diéta, laborleletek, mennek ultrahangra, császár előnye-hátránya stb. emellett Gyula még rendel is két helyen, néha arról is mesél, hogy az ott beeső nők miről kérik ki a véleményét, vagy mi bajuk van. Ezekről a témákról nagyon részletesen, okosan, kellő szakmai megalapozottsággal értekezik nekünk. Tényleg rengeteg dolgot megtudunk a terhességről és nagyon hiteles. Külön szeretem, ahogy az otthonszülésről kifejti a véleményét, mindenféle sárdobálás és hatásvadászat nélkül. 

Emellett épp ebben az időszakban felújítják a házukat, ami meg számtalan vicces helyzetet eredményez, és a magyar egészségügy mellett a magyar építőiparról is kapunk egy nem túl hízelgő képet.

Műfaját tekintve mondjuk legyen ismeretterjesztő regény, néha eléggé egy blogra emlékeztet, máskor meg az Élet és tudományra, csak végig nagyon vicces. Vicces, okos, szórakoztató. Máris ilyen könyvet akarok írni a pszichiátriáról.