isoldeolvas

Istenem, ez a borító. Istenem. Szerintem a szerkesztő megkérte a hatéves kislányát, hogy tervezzen borítót, a kislány pedig megörült, hogy mennyiféle betűtípus méret és szín van, meg még árnyékolás is! Én is szerettem így kiszínezni a házifeladatomat általános iskola elsőben, emlékszem. Meg a magyar cím is, a "Shopaholic takes Manhattan"-ből hogy lett ez? Meg miért vannak odaírva a divatmárkák a szerző meg a cím közé? Sóhaj. 

A könyv amúgy az Egy boltkóros naplója c. limonádé folytatása, és kb. ugyanolyan, mint az. Becky Bloomwood és Luke Brandon már együtt járnak és New Yorkba költöznek. Becky először nem találja a helyét NY-ban, de aztán rájön, hogy rengeteg dizájnercuccot vehet kiárusításokon, így aztán megint adósságokba veri magát. Luke a cégét akarja Amerikában is kiterjeszteni, ami először jól megy, aztán hirtelen ismeretlen okból borzasztóan. Valamint felbukkan Luke fura amerikai anyja is. Több dolog miatt kell tehát izgulni, az egyik Luke cége, illetve egészsége (mivel túlhajszolja magát a szegény), másrészt a kapcsolatuk (mert egészen komolyan összevesznek), harmadrészt Becky jó híre és anyagi helyzete. Olyan nagyon különösen nem izgultam ezen a könyvön, mivel már láttam a filmet és abban ellövik a végét, tehát tudtam, mi lesz. Meg kell még jegyeznem, hogy Becky egy fokkal hülyébb, mint az első részben, de még nem zavaróan. 

Szóval egy teljesen korrekt kis csajregény ez. Az sztorim vele, hogy kb. egy hónap phD-írást követően megvettem péntek délután, beültem egy kávézóba és pontosan három óra alatt olvastam el az elejétől a végéig, és a végére frutti lett az agyam helyén és jól esett nagyon. 

A fordítás, meg egyáltalán az egész magyar kiadás viszont elég borzasztó. Vagy legalábbis szerintem Becky Bloomwood nem olyan szavakat használ, hogy "oltári kis ruci!!". (Olvastam két másik részt angolul, és nem, nem ez a stílusa.) Értem én, hogy a shopaholic-könyvek nem éppen magasirodalom, de szerintem bármilyen stílusú írott szöveg nagyobb tiszteletet és törődést érdemel ennél.   

Lobotómia még angolul olvasta és ezt gondolta róla. 

Ez a másik legjobb könyv, amit idén olvastam. Nagyon klassz. Előzetesen annyit tudtam róla, hogy valami német tudósok életrajza, és ezért kb. fél évig ki sem nyitottam, mert annyira nem hangzott olvasmányosnak. Ehelyett nagyon olvasmányos, kalandos, gördülékeny, vicces, okos könyv.

Tényleg két német tudós életrajza, de az a fajta életrajzi regény, ahol az író a fantáziájával pótolja ki a hiányzó részeket, szóval végtére is inkább fikció. A két párhuzamos történetszál közül az egyik Alexander von Humbolt (mint a Humbolt-pingvin), a felfedező, aki bejárja és földrajzilag és biológiailag leírja fél Dél-Amerikát, az Amazonas dzsungeleiben kis csónakkal megy az ismeretlenbe bele és közben mindent lemér, ami útjába esik. Elég izgalmas és kalandos. A másik Carl Friedrich Gauss (mint a Gauss-görbe), aki meg egy neurotikus különc, legszívesebben ki se mozdulna a szobából, és zseniális matematikusagyával így "rájön" dolgokra. Kehlmann elmagyarázza a legtöbb tudományos felfedezést teljesen érthetően, valamint klassz humora van. Nem az a regény, ami megváltoztatja a gondolkodásmódodat és az életedet és a világhoz való viszonyulásodat, viszont tényleg nagyon remek olvasmány. 

Ezt a könyvet a férjem adta még év elején, amikor filmkritika-írásról akartam olvasni. Kálnoki Izidor a századfordulón (mármint a 19. és 20. századén) dolgozott újságíróként, időnként "Vulpes" álnéven. Ebben a kis könyvben röviden és nagyon viccesen összefoglalja, hogyan kell újságírónak lenni. Az a tipikus békebeli pesti humor, kicsit Karinthy-ra emlékeztet, elég szórakoztató. Külön fejezetet szentel a különféle újságíró-típusoknak, illetve a különféle cikkeknek, például fejezet szól "a színházi kritikáról,mint a műítészet egyik fontos részéről". Ebből idézek most (mert rájöttem, hogy úgyse tudom rendesen leírni, milyen ez a könyv, inkább olvassunk bele.) 

"A színházi kritika, illetőleg műítészet egyik legfontosabb feladata a sajtónak. A színházi kritika nemcsak kivégez írókat és írásműveket, nemcsak az ujjai körül csavargat művészeket és művésznőket, nemcsak vezérli, irányítja és módosítja a közönség ízlését, de teremt is új nagyságokat színpadon és irodalomban és életben. Szóval a színházi kritika a sajtó liftje: vagy felvisz a negyedik emeletre, vagy leszállít a pincébe a limlomraktárba.
(...)
Elmondom, hogy lehet a színházi kritika terén elismerést, tekintélyt és hírnevet szerezni.
Az ember elmegy a bemutató előadásra, vagy esetleg a főpróbára is Ajánlatos kissé álmos, spleenes arcot ölteni, s olyan kétségbeesett mozdulattal beülni a karosszékbe, mintha robotmunkát kellene kezdeni. Bágyadt mosollyal fordul aztán hátra a kritikus valamelyik kollégájához:
- Már kezdhetnék ezt a hülyeséget.
Szóval ki kell mondani a darabról, még mielőtt egy szót is hallottunk belőle, hogy bizonyosan hülyeség. Mert ki tud nálunk írni? Senki. Az öregek kiírták magukat, a fiatalok még nem tanultak bele. Talán csak az egyetlen Feld Matyi a kivétel. Őt kímélni kell, mert már vagy hatvan éve tüdővészben haldoklik és minden premier előtt vödörszámra köpi a vért. Ő tehát jó író, de a többi, aki nem haldoklik tüdővészben! Azokat agyon kell ütni, mert nagyon egészségesek.
A színészeket, színésznőket a legnagyobb bűn lenne kímélni és megdicsérni. Úgyis elbizakodott, gőgös népség és mindig jókedvük van és mindig mulatnak. Jó lesz egy kicsit a körmükre koppintani, hogy megérezzék. Aminek a kritikus ilyenformán ad kifejezést a nézőtéren:
- Ennek a vén komédiásnak holnap egy kicsikét kitaposom a beleit."

Hát szóval ilyesmi. Nem tanulunk meg semmit sem az újságírásról, ellenben egy csomót megtudunk a századelő sajtóéletéről. Báli tudósító meg ilyenek. Aranyosan korhű és humoros. 

Elolvastam újra ezt a könyvet, a szarkazmus miatt, amit Biff talál fel. Nem akarom sokat szaporítani a szót, mivel már írtam róla kettőször ugyanitt, amikor először elolvastam magyarul, meg amikor másodszor angolul. Harmadszorra is kétoldalanként hangosan röhögök, valamint komolyan kedvem támad kereszténynek lenni, ha ezek ennyire jó fejek. Remek könyv. Sokkal jobb és értelmesebb, mint a többi Christopher Moore-regény. Most látom, hogy erre is a mr.a dumált rá, meg Paul Austert is tőle kaptam először, szóval sokat köszönhetünk neki.

Life goes on, after all, even under the most painful circumstances, goes on until the end, and then it stops. Az egyik kedvenc könyvem idén, a maga kis száznyolcvan oldalával. Ebben a könyvben Paul Auster megmutatja, hogy nem csak a bizarr kitalált történetek egymásba gabalyodáshoz és a Véletlenekhez van tehetsége, de egészen jól tudja, hogyan működnek az emberek a valóságban. A borítóján az Independent magazin jellemzése szerint "this time Paul Auster breaks your heart, too", és valóban, ez egy szomorú könyv, ez arról szól, hogy az élet szenvedés, a halál is szenvedés, maximum annyi, hogy valamelyest vigaszt nyerhetünk az emberi kapcsolatainkban. Valamelyest.

August Brill 72 éves, nemrég halt meg a felesége, valamint az unokája pasiját, Titust nemrég megölték. August erre a két dologra nem akar gondolni: a feleségére meg Titusra, az egyik túl fájdalmas, a másik túl szörnyű, ezért nappal filmeket néz dvd-n, egyiket a másik után, meg néha dohányzik, és megvitatja a filmeket unokájával, aki filmművészetet tanult. Nagyon érdekes dolgokat beszélnek egyébként filmekről. A nappalok elmennek ezzel, éjszaka azonban nem tud aludni, és hogy ne gondoljon, amikre nem akar, elkezd magával egy történetet mesélni a fejében. A kitalált történetben polgárháború van Amerikában az iraki háború helyett, és a főhőst egy furcsa merénylettel akarják megbízni. A regény felépítése egy kicsit emlékeztetett Salingerre, miután valójában nem történik benne semmi, "csak" August Brill gondolatai vannak, meg két beszélgetés az unokájával, ennyiből áll a könyv, és persze ebben benne van minden, amiről érdemes írni. 

Nagyon jó és klasszikus paulausteres, ahogy a kitalált történet meg a valóság elemei keverednek, érdekesek a filmes beszélgetések is, valamint az írótól talán szokatlan módon valódi érzelmeket is kapunk, kissé távolságtartóan ugyan, semmi könnyes összeborulás, épp, mint az életben. 

Az utóbbi időben már kicsit letettem Paul Austerről, mivel az utóbbi regényeiben már önmagát ismételte, a Brooklyni balgaságok nem volt jó, az Utazások a szkriptóriumban meg kifejezetten búcsúzkodásnak hangzott. A Man in the Dark viszont megint várakozáson felül klassz, megvan benne, amit szeretünk Austerben, de újat is tud mutatni. Eléggé nyíltan, már-már szájbarágósan háborúellenes regény, amit viszont nem akarok hibaként felróni, mert legyen az, a háború tényleg rossz, és nem lépi át azt a határt a könyv, hogy ez zavaró lenne, nem válik demagóggá. Ha hibát akarok találni mindenképpen, akkor túl rövid, többet is ki lehetett volna hozni ebből a történetből, elolvastam volna szívesen ugyanezt ötszáz oldalon. 

Érdekes, most beleolvastam más review-kba az interneten (nem linkelem be, mert túl spoileresek szerintem, kvázi mindenki elmeséli a teljes történetet), és egyesek szerint a könyv egyrészt túlságosan érzelemmentes, másrészt nem mond újat. A maga módján persze mindkét állítás igaz, csak éppen szerintem épp ezektől ütős a regény. Egyrészt, nem kellenek nagy, drámai egymás vállán zokogások és könnyek ahhoz, hogy megértsük annak a fájdalmát, hogy ha valaki meghal, azt sohasem tudjuk sehogyan visszahozni. Másrészt, én azt hittem, hogy ez volt az egyik célja a könyvnek, az egyik pozitívuma, hogy valójában tényleg nem mond újat, csak annyit mond el, hogy az élet ilyen és nem más. And the weird world rolls on. Egyelőre a magyar fordítás épp "lekerült a napirendről." Szóljatok és szívesen lefordítom pár forintért.

Nos, igen. Képzeljünk ide igény szerint némi mentegetőzést, meg irodalomelméleti kitekintést, hogy a chick-lit az egy külön műfaj, ésatöbbi. A shopaholic-rajongásom úgy kezdődött, hogy megnéztük a filmet, ami nem volt egy nagy szám, de húgom addig mondogatta, hogy olvassam el a könyvet, mert a könyv az jó, majd amikor ez nem volt elég, a kezembe is adta, így végül elolvastam. Tökéletes limonádé, nagyon remek, azóta megvettem majdnem az összes folytatást. 

Rebecca Bloomwood Londonban él, és valami pénzügyi lapnak ír, emellett vásárlásfüggő. Minden lehetséges hitelkártyáját túllépte, de még mindig nem tud nemet mondani egy bármilyen márkásruha-leárazásra. A bonyodalom részben ebből ered, másrészt munkahelyi és párkapcsolati nehézségekből, de a történet viszonylag kis szerepet játszik a könyvben. Alapvetően arról van szó, hogy Rebecca próbál észnél lenni, emellett vicces helyzetekbe keveredik. Romantikus vígjáték.

Több dolog miatt szerettem ezt a könyvet. Egyrészt, Rebecca Bloomwood ugyan tényleg egy kissé zakkant, de messze nem olyan hülye, mint a világirodalom nagy szinglialakjai Bridget Jones-szal az élen. Épp az a különös, hogy Rebecca egész értelmes, pénzügyi tanácsokat ad, amihez ráadásul ért is, emellett pedig, hát, vásárlásfüggő. Nagyon. Ami majdnem romba dönti az életét.

Egy csomó apróságban magamra ismerek, én egy látens vásárlásfüggő vagyok tudniillik, ugyanúgy képes vagyok szorongatni egy türkizkék táskát egy butik közepén, hogy "nekem ez kell", holott számtalan táskám van már otthon és a türkizkék egyik ruhámhoz se megy. Tényleg csak az a különbség, hogy nekem több az önkontrollom és végül visszarakom a polcra azt a táskát. Ami még durvább, hogy épp spóroltam, amikor elolvastam ezt a könyvet, és közben hirtelen feléledt bennem a sóvárgás, és mindig rohanni akartam vásárolni, és vettem is egy pár ruhát. Ilyen hatással volt rám. Szemben húgommal, aki amikor olvasta, azonnal borzasztó takarékos lett és még 5 forintot is megnézett, hogy mire adja ki. Érdekes.   

Mark Haddot azért olvasok, mert az előző könyve (A kutya különös esete az éjszakában) zseniálisan jó volt, valamint, mert Kislány kölcsönadta. Elkezdem olvasni ezt a könyvet Budapest-Sopron között a vonaton, aztán visszafeleúton Sopron-Budapest irányban is, kb. 100 oldal van hátra, amikor leszállok a Keletiben, és ahelyett, hogy hazamennék, beülök egy kávézóba elolvasni. Semmi különös, hétköznapi emberekről szóló könyv különben. Vicces ugyan, de nem féloldalanként hangosan röhögős, és valami igennagy izgalmak nincsenek benne, csak olyanok, amik velünk is történnek, esküvő, temetés. Nincs is nemtudommilyen remekül megírva, nem csodálkozom rá mondatokra meg szóhasználatokra, hogy uramisten de gyönyörű. A karakterek ugyan jók, de az írói karakterábrázolást se ezen a könyvön mutatnám be. Tényleg semmi extra.

Nehéz elmagyarázni, miért letehetetlen akkor, de az. Elmondom inkább, miről szól. George Hall nyugdíjba megy. Van egy felesége, akinek lehet, hogy viszonya van. Van egy kissé zakkant lánya, Kate, aki épp második házasságát tervezgeti; valamint egy homokos fia, Jamie, akinek szintén kissé kusza a szerelmi élete. Talán azért szerettem, mert a szereplők valahogy ugyanazokon gondolkodnak az életet és a párkapcsolatokat illetően, amiken én szoktam, és ugyanazokat a hülyeségeket követik el, amit én is tutira megtennék hasonló helyzetben. Néha viccesek, de leginkább szerethetőek, izgulok mindegyikért. 

És akkor ott van még maga George, aki észrevesz magán egy szemölcsöt, és kitalálja, hogy bőrrákja van, és rettegni kezd a haláltól, és ettől a téveszmétől aztán eléggé eltéríthetetlen, semmiféle orvosi vélemény nem képes meggyőzni. George igen hitelesen parázik a ráktól és retteg a haláltól, ha egyszer becsavarodnék valami ilyen miatt, az pont így történne. Illetve, az emberek, akiket becsavarodni láttam, pont így tették. Nagyon érthető. Nagyon keményen és mezítelenül és időnként egészen ijesztően tárja elénk Haddon az alapvető félelmünket a dicstelen végtől. 

Vicces, néha burleszkes, máskor fekete humorú családi komédia, meg némi romantika és szerelmi dráma, és színtiszta haláfélelem. Minden képmutatást vagy dagályosságot nélkülöz, mégsem lesz lapos vagy túlságosan hétköznapi, hanem olyan... ismerős. 

Elég sokáig idegenkedtem a Hector-os könyvektől (nem tudom, miért), de végül Kislány rábeszélésére megvettem ezt. A Hector utazásának a második része, de nem kell hozzá olvasni az elsőt, én sem tettem. Mostanában különben lehet, hogy velem van a baj, mert olvasom ezeket a lektűröket, és mindegyikben nagy igazságokra bukkanok az Életről és nagy felismerésekre teszek szert. Hát ez van. A Hector is ilyen. Elmondom.

Hector francia pszichiáter, egész pontosan pszichoterapeuta, ami már önmagában vicces, mert csomót élcelődik a pszichiátrián, klassz humorral. Eleve a felütés, hogy van az irodájában egy kínai metszet kínai betűkkel, amiről minden betege megkérdezi, hogy mit jelent, és ő mindig olyat mond, ami az adott páciens gyógyulását előremozdíthatja. 

"Virginie egymás után szeretett bele olyan férfiakba, akik nagyon tetszettek a nőknek, ami az elején izgalmas volt, de a végén meglehetősen fájdalmas. Hectornak ezt sikerült kiötlenie: A vadásznak minden nap újra kell kezdeni a vadászatot, de aki plántál, nézheti, amint a rizs szárba szökken.
Virginie azt mondta, elképesztő, hogy a kínaiak képesek mindezt négy betűvel kifejezni, és Hector érezte, ez a nő csavarosabb eszű nála. "

Hectort érdekli a szerelem, mert az összes betege így vagy úgy arról beszél, valamint, mert vele is megesett már egy s más. Most egy Clare nevű csaja van, aki gyógyszercégnél dolgozik, és egy nap Clare cége különös megbízatással áll elő. A gyógyszercég olyan gyógyszert szeretne piacra dobni, ami szerelmet tud okozni és el is tudja mulasztani azt. Fel is fogadtak egy zseniális neurokémikus professzort, bizonyos Cormorant, aki azonban a kutatás egy pontján eltűnt. Mivel Hector korábban jó barátságban volt a professzorral, valamint érti is a projektet, meg sokat utazott a világ körül (az előző könyvben), ezért a cég megbízza őt, hogy kerítse elő valahogy a professzort és/vagy a kutatási eredményeket, amiket szintén magával vitt. Utoljára Kambodzsában látták. A cselekmény egy egészen korai pontján Hector maga is bevesz valami kísérleti fázisban lévő szert, ami persze kissé összezavarja a dolgokat. 

Kicsit a James Bond-filmekre emlékeztet a sztori, titkos vegyületek után folyik a hajsza világszerte, gyönyörű nők, mindenféle nemzetiségű katonák meg titkosszolgálatok, öreg professzor, szerelem, kaland, izgalom, féltékenység. Azzal a különbséggel, hogy a főhős nem sármőr, hanem egy kissé naiv, máskor egészen bölcs, esetleg vicces francia pszichoterapeuta.

A kaland során Hector sokat gondolkodik a szerelmen, és néha rövid bölcsességeket vet papírra róla, amik néha valóban bölcsek, máskor közhelyek. A könyvben elmagyarázzák a romantikus szerelem és a kötődés neurobiológiáját kissé leegyszerűsítve, de nagyjából helyesen. Most nem mennék bele a részletekbe, de itt volt az a pont, ahol a homlokomra csaptam, hogy "hát persze!! az oxytocin!! ez mindent megmagyaráz!!", és hirtelen megértettem egy csomó dolgot a saját bizonyos kapcsolataimban és más emberek viszonyulásaiban. Érdekes. 

A könyvben még az a fura/szokatlan, hogy stílusát tekintve nagyon egyszerűen van megírva, nagyjából mint egy mese. Erre többször utal is a szerző, hogy ez egy mese, ezért a helyszíneket pl. meg sem nevezi. (Kambodzsát is csak onnan tudtam, hogy elrepültek egy messzi országba, ahol dzsungellal benőtt romtemplomok vannak, meg rengeteg taposóakna mindenütt.) Mondom, ez egy laza, könnyed, humoros kalandregény, lehet vinni strandra, de nagyon örülök, hogy elolvastam.

Ez ugyanaz a Ken Kesey, aki többek között a Száll a kakukk fészkére-t írta, aztán 28 évig nem írt semmit, csak partizott meg LSD-zett a Grateful Dead nevű zenekarral, akik a haverjai, és 28 év után, 1992-ben előállt ezzel a könyvvel. Tudom, gonosz és rosszmájú vagyok, de talán nem kellett volna szétdrogozni az agyát, és akkor ez tényleg egy iszonyú jó könyv lett volna. Különben Kesey tényleg nagy arc volt, együtt bélyegezett a Beatles-szel, és pszichiátrián is dolgozott ápolóként.

A történet egy isten háta mögötti alaszkai kisvárosban (vagy inkább halászfaluban) játszódik, valamikor a nem túl távoli jövőben (2020-ban). Szereplők Isaak Sallas, aki régen pilóta, majd híres ökoterrorista volt, de miután kislánya meghalt leukémiában, amit a gonosz cégek permetszerei okoztak, és felesége elhagyta, ő visszavonult és halászhajókon dolgozik. Egy lakókocsiban él a jamaikai Emil Greer-rel, aki nőcsábász rasztahajú fiatalember. Szerepel még Alice Carmody, "a mérges inuit", aki egy orosz-eszkimó származású nő, leszokott(?) alkoholista, kissé impulzív (egy istenverte borzalmas piáló hisztérika) és Isaak főnökének a neje. A városban a férfiak többnyire halásznak, valami új, növényi alapú teát használnak drogként, és az Underdogs (Vesztes Kutyák) nevű bohém klubban tömörülnek.

A világtól való elvonulást alapjaiban rázza meg, amikor megérkezik Nicholas Levertov, Alice albínó fia, egyben Isaak egykori cellatársa. Nicholas egyértelműen gonosz, valamint producere egy leendő hollywoodi szuperprodukciónak: egy eszkimó mesét akarnak filmre vinni és a forgatás helyszínéül kedves városkánkat nézték ki. Ezzel alaposan felforgatják az életet, már a puszta jelenlétükkel is, de aztán Isaak gyanakodni kezd, hogy még annál is sokkal gonoszabbak.

Nem tudom, lehet, hogy csak a fordítás, de olyan... kuszán van megírva ez a könyv, olyan szétesett mondatok vannak benne, hogy néha meg kellett állnom és visszaolvasni, hogy most mi az isten van? Van benne csomó szójáték is, ami idegesítőek, felét sikerült lefordítani, felét nem annyira. Nem tehetek róla, kényszeres konzervatív vagyok, de nekem egy könyvfejezet címe ne legyen három értelmetlen sor, ne kezdődjön Minden Szó Nagybetűvel, egyáltalán, nagybetűvel csak a Tulajdonnevek és a mondatok kezdődjenek, és egy oldalon ne legyen hat-nyolc dőlt betűs szó és (ugyanennyi) zárójel.

Egyébként nem arról van szó, hogy Kesey elfelejtett írni, mert időnként mintha megfeledkezne magáról és oldalakon át "normálisan" ír, és ebből gyönyörű részek születnek. Amikor Isaak néhány társával egy fék nélküli hajtányon menekül hegynek lefelé oldalakon keresztül, az lélegzetállítóan izgalmas és magával ragadó és elképesztő. Vagy az eszkimó (mű)mese, amit a regény teljes terjedelmében tartalmaz, nagyon szép. Vagy az elektromos/mágneses vihar (vagy micsoda) leírása, az elejétől a végéig nagyszabású és lenyűgöző és wow. A "furcsa", túlzó, viccelődő stílus inkább koncepció volt, ami nekem nem jött be, hanem sikítani tudtam volna tőle időnként, de persze, lehet, hogy valaki ezt direkt szereti.

Kár, hogy nem "hagyományos" stílusban írta meg, mert egyébként bár maga a történet egyszerű, a tanulság szájbarágós (ember vs. természet), de az egész regénynek, a környezetnek van egy rendkívül egyedi, nehezen megfogalmazható hangulata, ami napokig a fejemben maradt még a könyv olvasása után is. Kalandos, nagyszabású. Ami azt illeti, sokkal jobban tetszett nekem ez a könyv, miután kiolvastam, és nem kellett már szembesülnöm a hülye viccekkel, hanem csak őrizgettem még magamban a hangulatát meg a kedvenc jeleneteimet.