isoldeolvas

A Coraline gyerekkönyv, mese, de az a fajta, amit egyrészt a felnőttek is szeretnek, egyesek egy délután alatt képesek kiolvasni, másrészt időnként olyannyira hátborzongató, hogy konzultálnék a nevelési tanácsadóval, mielőtt a gyerekem kezébe adom.

Coraline egy kislány, szüleivel beköltöznek egy hatalmas házba. A házban rajtuk kívül még két lakás van, a földszintiben két nyugdíjas színésznő lakik számos kutyájukkal, a tetőtérben pedig egy furcsa, vélhetően Kelet-Európai származású öregember. A nénik többnyire régmúlt dicsőségükön nosztalgiáznak és különös dolgokat jósolnak tealevélből, az öregember pedig állítása szerint egereket idomít zenére és táncra, bár az említett egereket még senki se látta. Coraline szülei mindketten otthon dolgoznak a számítógépükön, de egyáltalán nem figyelnek a kislányra, szórakozottak és elfoglaltak, sosem érnek ráfoglalkozni vele. Coraline ezért hosszú felfedező utakra indul a kertben, majd a ködös-esős időjárás beköszöntével a lakásban. 

A lakásban egy ajtót talál, ami mögött csak téglafal van, ez a házban lévő negyedik, jelenleg üresen álló lakásba vezetett, mielőtt befalazták volna. Egy másik alkalommal viszont már nem téglafal van az ajtó mögött, hanem egy sötét, titokzatos folyosó. Coraline átmegy a folyosón, ahol a másik apukája és a másik anyukája már nagyon várja, olyan ételekkel, amit szeret, és csak vele akarnak törődni. Főleg anyu. Egy probléma van tulajdonképpen az új szülőkkel, hogy a szemük helyén gomb van, azt akarják, hogy Coraline maradjon velük, és ő is essen át ezen a kis ártalmatlan beavatkozáson. Tudniillik, hogy gombokat operáljanak a szeme helyére. Coraline nem akar gombot, mire a másik anyuka eltünteti az igazi szüleit. Nincs más választása, mint visszamenni a hátborzongató Túloldalra és megpróbálni megmenteni őket. Innentől aztán kísértetek, szörny, meg ami kell, a japánok jó kis horrort tudtak volna ebből forgatni. Mégis inkább attól (is) félelmetes, hogy az összes kisgyerekkori félelem - a szüleink itt hagynak, nem szeretnek, titkon gonoszak - valóra válik benne. Szerencsére van macska, aki egy kissé fennhordja ugyan az orrát, de azért lehet rá számítani. 

Nagyon szerettem a könyvet, és külön nagyon megszerettem Coraline-t, az a fajta kis okos, magányos gyerek, aki elvan a saját világában, a felnőttek mind kisgyermekként kezelik, de amikor magára marad, kiderül, hogy valójában mennyire ügyes és önálló. Örökbe fogadnám rögtön. 

A regényből készült filmet márc.12-én mutatják be hazánkban, trailerek megtekinthetők pl. itt. 

Előtte, azaz várhatóan február közepén megjelenik a könyv magyar fordításban is, amellyel kapcsolatban szerkesztőségünk kissé gyanakvó, de végülis nem biztos, hogy rossz lesz. A Coraline-ban, mivel gyerekeknek íródott, kevesebb a nyelvi humor és egyszerűbb a megfogalmazása, hátha sikerül. 

Kritika az endless-en

Neil Gaiman oldala

Hadd idézzek egy mondatot a könyvesblog kritikájából, mert annyira jól összefoglalja a lényeget: "Az elátkozott város, elátkozott utcáival, házaival, az elátkozott íróval, David Martínnal, aki az elátkozott könyvet írja." A szél árnyéka írójától, szintén Barcelonában játszódó sötét, misztikus krimi, baljós hangulat, tragikus szerelmek, remek stílus, humor, izgalom, rejtély, még több rejtély, még több baljós hangulat, teljes mértékben letehetetlen.

Az 1920-as évek Barcelonájában David Martín író akar lenni, ezért eleinte egy újság szerkesztőségében dolgozik, ahol milliomos barátja egyengeti az útját. Anyja sajnos korán elhagyta, analfabéta apja pedig gyanús gyilkosság áldozata lett, de Davidnek valahogy mindig akadtak pártfogói, például Sempere, az öreg könyvesboltos (akinek az unokája A szél árnyékában szerepel). Eleinte az újságba ír novellákat, azután pedig A kárhozottak városa című ponyvasorozatba kezd, amely baljós hangulatú, misztikus, filléres és ócska krimik tömeggyártását jelenti. Ezeket a füzeteket Martín utálja és lenézi, de az értük kapott pénzből beköltözik egy baljós hangulatú, misztikus tornyos házba, ahol ki tudja, hogyan őrült és/vagy halt meg az előző tulaj. Nagyjából ezidőtájt pedig feltűnik egy Gyanús Idegen, bizonyos Andreas Corelli, aki talán francia kiadó, bár sosem szabadulhatunk a gondolattól, hogy esetleg maga az Ördög, és megbízza Martínt egy meglehetősen szokatlan témájú könyv megírásával. Rengeteg pénzt is ad érte. Innentől aztán nincs megállás, baljós események történnek, egyre szövevényesebb a történet, sötét dolgok derülnek ki nagyjából mindenkiről, és a hatszáz oldalas könyv ötszázadik oldalán még mindig nem tudom, mi lesz ennek a vége, ki marad életben, ki bolondul(t) meg, bármi lehet.

Ha csak a történetet nézzük, az egy szövevényes, egy kevés természetfelettivel fűszerezett krimi, simán lehetne egy A kárhozottak városa sorozatból, amit Martín tömeggyárt. Az Angyali játszma azonban remekül összerakott regény: minden szereplő klasszul kidolgozott, összetett személyiség, és mindehhez a huszas évek Barcelonájának hangulata, sikátorok, libegő, az elhagyatott Güell-park, tornyos házak, vezetékes telefon. Zafón stílusa néha tárgyilagos, néha azonban iszonyatosan és határtalanul pozőr, sötéten baljós, és ez részben vicces, részben remek hangulatot teremt.

De hadd idézzem a regényből azt a részt, amikor David Martín tanácsot ad a krimijével elakadt kezdő írónak: "Eulália sehogy sem talált megfelelő kulcsmozzanatot a regényhez, ezért javasoltam, hogy adjon neki baljós tónust, hegyezze ki az alaptémát egy rejtélyes könyvre, amit valami háborgó lélek szállt meg, és körítse másodlagos, természetfeletti jellegű epizódokkal." Nos, Zafón pontosan ennek megfelelően cselekedett az Angyali játszmában, valamint remekül ír, ami így együtt nagyon jó, különleges stílusú könyvet eredményez. Hátborzongató, rejtélyes, misztikus történet baljós tónussal és pozőrködéssel, valamint a ponyvakrimi és a szépirodalom üdítően vicces és meglepően működőképes vegyítésével.

Sokkal jobban tetszik a nyelvezete és a humora is, mint A szél árnyékának, ezt azonban a fordítás számlájára írom, kevésbé cirkadalmas, valahogy gördülékenyebb, jobban eltalált. Az utcanevek ugyan néha spanyolul, néha magyarul szerepelnek, de ezen simán túlteszem magam, mert egyébként, bár nem olvastam az eredetit, klassz fordításnak tűnik.

Miután a múltkor elolvastam egy (egész jó) könyvet az interperszonális pszichoterápiáról, kaptam egy másikat is. Az előző, alapokkal foglalkozó könyvvel ellentétben a mostani a módszer konkrétan dysthymiára* kidolgozott változatáról szól.

Az író nem feltételezi, hogy bármit is tudnánk... bármiről, de legalábbis a dysthymiáról biztosan nincs fogalmunk, úgyhogy ennek mibenlétét röviden ismerteti. Ezután kapunk egy áttekintést az interperszonális pszichoterápiáról, ebben a részben pontosan ugyanaz van benne, mint az előző könyvben. (Négyféle interperszonális probléma okozhat az embernek depressziót: gyász, szerepvita, szerepváltás, szerepdeficit; és melyikkel mit kell csinálni.) Ezt követően pedig ismerteti annak művészetét, hogyan alkalmazzuk az interperszonális pszichoterápiát dysthymiás páciensek esetében. Nagyon világos, gyakorlatias, már-már szájbarágós.

Úgy különben nem rossz, de azért két problémám van ezzel a könyvvel. Az egyik egy elvi probléma, az interperszonális iskola szerint ugyanis kb nem léteznek személyiségvonások, hanem minden olyasmi csak a dysthymiának, mint betegségnek a tünete. Ezt kell megértetni a beteggel, hogy ő nem félénk, szociális fóbiás, ő nem gátlásos, vagy önbizalomhiányos alapból, sok ember ugyanis tévesen azt hiszi magáról, hogy "ő ilyen". Pedig nem: az csak a disztímia, ami 16 ülés alatt meggyógyul, és ki fog derülni, hogy áldozatunk ugyanolyan széles mosolyú, emberszerető, jó amerikai, mint bárki más. Na, ez nekem egy kicsit sok. Részben igazat adok nekik, mert legalább egyetlen huszárvágással elintézi a személyiségzavarokat övező terápiás nihilizmust, másrészt viszont úgy gondolom, hogy én amikor három éves koromban félénk voltam az oviban, majd azt követően is mindig, azt nem holmi disztímia okozta, hanem személyiségvonás. És azt sem gondolom, hogy minden szociális fóbiásból mindenáron népszerű, társasági embert kell faragni 16 hét alatt, mert csak úgy lehet boldog az élete. De persze ezen túlteszem magam, szerintem úgyis az adott páciens dönti el, hogy akar-e a személyiségvonásain változtatni és akarja-e azokat betegségnek tartani, vagy sem.

A másik, amitől a végén már borzalmasan ideges voltam, amennyire szájbarágós ez a könyv. Rengeteg konkrét instrukciót ad, és sokszor szó szerinti példát arra, hogy mit kell mondanom, ami egy bizonyos mértékben segítség, de adott mennyiség felett már idegesítő. Például, idézem. "Ha az első választott kezelés nem vezet elegendő sikerhez egy páciens esetében, akkor a terapeuta vegye észre a beteg reményvesztettségét és hangsúlyozza, hogy van még remény. Például mondja ezt: Természetes, hogy egy kissé lelombozódott, miután ennyit dolgoztunk és mégsincs megfelelő eredmény. De ne essen kétségbe! Először is: a kezelési forma bukott meg, nem maga. És szerencsére még számtalan másfajta kezelési alternatíva létezik."
Oké, magamtól is rájöttem, hogy valami ilyesmit kell mondani, nem kell szóról szóra leírni és a száma rágni minden mondatot. Szóval végig az az érzésem, hogy a könyv mind a terapeutát, mind a klienst egy kissé, hát, sötét butának nézi, és ez bosszantó.

A függelékben van mindenféle segédanyag, tesztek, és tényleg mindent megtudunk a könyvből, amit a témáról tudni érdemes. Csak, ha az ember már tudja, mi az a dysthymia, valamint máshol olvasott az interperszonális pszichoterápiáról, akkor az égvilágon semmi újat nem mond.

(*Disztímia = krónikus depresszió, vagyis levert hangulat legalább két évig a napok többségében, valamint legalább kettő a következő tünetek közül: étvágytalanság vagy fokozott étvágy, álmatlanság vagy túlalvás, kevés energia vagy fáradtság, alacsony önértékelés, koncentrációzavar vagy döntésképtelenség, reménytelenség érzése.)

Csíkszentmihályiról meg a flowról egyszer nagyon régen a Kognitív idegtudományok című, akkor számomra olvashatatlanul magasröptűnek tűnő kézikönyben olvastam, aztán annyira megtetszett, hogy később elolvastam a Flow című könyvét is. Az egy klassz könyv. A Kreativitás sokban hasonlít rá, amennyiben a lehetőségekhez képest tudományosan (nos, mélyinterjúkkal) próbál megközelíteni egy nehezen leírható kérdést. Az öreg Csíkszentmihályi (egyetemi tanár az USÁ-ban) és kis tanítványai tehát megkerestek száz olyan embert, akiket ők valamiért kreatívnak ítéltek meg, ezek többnyire kiemelkedő és újszerű eredményt elért csillagászok, fizikusok, írók, szobrászok, közgazdászok, festők és effélék, és jó alaposan kikérdezték őket minden lehetséges dologról. A felmérés eredményeit, valamint Csíkszentmihályi következtetéseit tartalmazza a könyv, amely egyébként messze nem olyan ezoterikus, mint amilyennek a borító sugallja.

A könyv elején definiáljuk a kreativitást, ugyanis kb mindenki mást ért alatta. Csíkszentmihályi azt érti, amikor a kultúra egy tartományát valaki megváltoztatja, és annyira, hogy az vélhetően bekerül a történelembe is, továbbadódik mémként. Ilyen volt például, amikor Salk kitalálta, hogy gyermekbénulást okozó bacikból kell megenni egy kávéskanálnyi döglött példányt, és akkor utána már immúnisak leszünk a kórra. Vagy amikor Michelangelo a szemébe hulló vakolat ellenére kifestette a kápolna mennyezetét, vagy Einstein lefirkantotta a szalvétára, hogy e=mxc2. Ilyenek. Szóval nem az, amikor magam készítem az ékszereimet, itt nem a hétköznapi kreativitást kutatjuk, hanem a nagy K-val írottat.

A kreativitáshoz kell ugye maga a kreatív ember, akivel kapcsolatban Cssz sok tévhitet cáfol. (Mélyinterjúkkal bizonyítani nem nagyon lehet semmit, maximum cáfolni: ha találsz 100 db fehér hollót, akkor max cáfoltad, hogy minden holló fekete). Szóval a Kreatív Személyekről elterjedt tévhitek például, hogy már gyermekkorban zsenik, valamint hogy őrültek vagy depressziósak vagy magányosak vagy hányattatott sorsúak vagy másképpen pszichiátriai esetek, a felmérésben szereplő arcok azonban szinte mind kiegyensúlyozott párkapcsolatban élnek, van pénzük kajára és többé-kevésbé boldogok. Emellett csak egy kis részüknél mutatkozott meg a tehetség már fiatal korban, de volt, aki negyven felett kezdett verseket írni. A kreatív személyek emellett mind megemlítik az alkotás folyamata alatt érzett örömüket, vagyis azt, hogy annyira belemerülnek az alkotásba, hogy a tevékenységet nem a végkifejletért, hanem a tevékenység örömért végzik, magyarul flow-élményük van.

A kreativitáshoz azonban a közhiedelemmel ellentétben nem csupán a tehetséges személy kell, hanem jókor, jó időben kell lenni, és elengedhetetlen hozzá a tartomány (tudományterület vagy művészeti ág) nagyon pontos ismerete. Elmondom magyarul. Akkor lehet valaki zseniális fizikus, ha olyan korban születik, amikor már van fizika, és megtanulja azt az utolsó betűig. Zseniális festő, ha olyankor és olyan országban születik, ahol van és viszonylag támogatott a festészet, és rengeteget, rengeteget gyakorol. A kreativitás ugyanis az, hogy a már meglévő, esetleg különféle tudományterületekről származó tudásunkat/élményeinket képesek vagyunk újszerűen kombinálni, és ha nem tanultuk meg a tartományt, akkor nincs mit kombinálni.

Érdekes könyv egyébként, két nagy baj van vele, az egyik, hogy mindezt le lehetett volna írni száz oldalban és akkor lett volna érdekes. Túl hosszú és bő lére eresztett és önismétlő, sokszor leírja ugyanazt, ráadásul egy csomó minden apróbetűvel van szedve, amitől kiesik az ember szeme. A másik, ami zavart engem, hogy a könyv második részében belekeveredünk olyanokba, hogy evolúció meg kultúra meg kulturális evolúció meg világbéke, és erre szerintem semmi szükség, csupán nagy szavak. A szerző nyilván hangsúlyozni akarta a kreatív egyének és a rájuk hallgató egyének társadalmi felelősségét, a felelősséget, amit a bolygóért és utódaikért vállalnak, de ettől inkább csak feleslegesen pátoszos lett.

Az utolsó fejezetben még pár jótanácsot is kapunk, hogyan növeljük a saját kreativitásunkat, szerintem erre sincs semmi szükség, mert aki eddig elolvasta a könyvet, az már pontosan tudja. Nem kellett volna még egy fejezeteben, nőimagazin-stílusban, életmódtanácsok formájában is megismételni, az kicsit kínos. Bár alapvetően sokszor untam a könyvet, mindamellett sokat gondolkodtam a tartalmán, mindenképpen érdekes és gondolatébresztő volt, bár nyilvánvaló, hogy a flow-fogalom sikerét és újdonságerejét Csíkszentmihályi sem ezzel, sem más könyvével vagy kutatásával nem fogja már megismételni.

Még nyáron olvastam ezt a könyvet és akkor nem volt kedvem írni róla és már teljesen elfelejtettem. A Halkirálynő és a kommandó második részéről van szó, és egynek elmegy, de nem olyan jó, mint az első. A közepénél van egy törés, erre emlékszem, addig Denisa meséli a sztorit, onnantól Belloq, és az valahogy béna. Úgy különben a szokásos régi Fable, vicces, akciódús. És ne feledkezzünk meg a borítóról sem.

Végtelenül szubjektív vagyok, ez az olvasónaplóm, nem írok könyvkritikát, ez sem az. Persze ezt már mind tudjuk, de mégis mielőtt Szerb Antalhoz nyúlok, szükségét érzem itt elmondani. Mielőtt idejön valaki a google-ből és azt hiszi, irodalmi ajánlót vagy elemzést vagy kritikát kap kétbekezdésben. Nem. Teljesen kritikátlan lelkesedést csupán.

Imádom ezt a könyvet, imádom Szerb Antalt, senki se tud így írni, ilyen okos humorral. Minden mondata humor, és úgy, hogy közben nem viccel, nem vicces jeleneteket ír, nem ökörködik, hanem csak zseniálisan fogalmaz. Hogy a brit kastélyszellemeket csak a britek látják. "Pesti ember soha". És "hajában pedig ott voltak a kötelező szalmaszálak, amelyeket Lear király óta minden jóravaló angol őrült hord." Tudnék még fejből idézni, de felesleges. Egyébként nem terveztem a könyv elolvasását, már olvastam csomószor, csak Kollégám kölcsönkérte, és mielőtt odaadtam, gyorsan kiolvastam véletlenül.

De nyugalom, a lényegre térek. A Pendragon-legenda egy misztikus krimi. Főszereplője, Bátky János, Londonba szakadt hazánkfia, foglalkozására nézve filológus és könyvmoly, egészen véletlenül és akarata ellenére egy sötét ügybe keveredik. Egy party-n ugyanis összefut az Earl Gwynedd-el, aki meghívja a kastélyába, konkrétan a családi könyvtárába, hogy ott Bátky tanulmányozhassa a rózsakeresztesek és szabadkőművesek történetét. Azután szintén véletlenül megismerkedik Maloney-val, aki véletlenül az Earl unokaöccsének haverja, különben nagyotmondó, buta, sziklamászó, és "közelebb áll a csimpánzhoz, mint az emberek általában szoktak." Végül elutaznak az Earl kastélyába, ahol azután furcsa dolgok történnek, amelyekben szerepet játszik az Earl bájos unokahúga, a faluban élő őrült próféta, halott és nem teljesen halott rózsakeresztes lovagok, egy hatalmas örökség, némi titokzatos trópusi betegségek, egy másik gyönyörű nő, és fej nélküli lovasok is.

Szerb Antal amúgy mestere annak, hogy észrevétlenül történelmi tényekkel traktáljon minket, itt is mindent megtudunk a walesi folklórról és az alkímistákról, simán elmenne ismeretterjesztő műnek vagy történelmi regénynek. De ettől nem lesz unalmas, mert humoros és fordulatos és szövevényes és misztikus és izgalmas és letehetetlen. És bárcsak Szerb Antal több regényt írhatott volna annál a négynél, amit már hússzor kiolvastam.

Különben németre és pár éve angolra is lefordították a könyvet és úgy látom itt az interneten, hogy tetszett a briteknek is. Helyes.

Review in The Guardian

Ki az a Szerb Antal?

 

Ez is egy jó könyv. Az volt, hogy az ország első egyetemi idegkórtan tanszéke pár évig nyomorultul tengődött a Rókus kórház valami zugában, meg költözködött ide-oda, mígnem 100 évvel ezelőtt építettek neki házat a füvészkerti tó helyére, és erről szól a könyv, tudniillik a száz évről. Hogyan kezdődött az ideg- és elmekórtan, mit műveltek akkor, amikor még nem volt semmilyen gyógyszer, de még elektrosokk se, de még koponya CT se.

Nagyon klassz képek vannak a könyvben, régi tébolydahangulat, meg lenyűgözően nyomon követhető, hogyan lett száz év alatt a pszichiátriából az orvostudomány egy része. Onnan, hogy semmit sem tudtak csinálni a betegekkel, csak bezárni és amikor meghal, kutatási céllal megnézni az agyát mikroszkóppal, odáig, hogy most már nem kell felszelni az agyat, ha bele akarunk nézni, és számtalan gyógyszer meg pszichoterápia van, több-kevesebb hatással.

Minden professzor "rezsimjéről" szól egy fejezet, mindegyiket más írta, így van klassz meg unalmas is. Volt köztük egy furcsa pasas a nácik idején, aki az eugenetikával is kacérkodott, de aztán végetért a második világháború, mielőtt még elméletből a gyakorlatba ültette volna a bolondok sterilizálását. A legtöbb fejezet nem nagyon izgi, és az érdekes, személyes történetek és tudománytörténetileg izgalmas tények helyett inkább száraz adatok vannak, évszámok, politika. Kivéve pl. a Juhász Pálról szóló fejezetet, amelynek írója már a rész elején exkuzálja magát, amiért kevés személyes sztorit mesélhet csak el, aztán pedig rengeteg vicces-érdekes történetet mesél Juhászról apróbetűs részekben, tetszik. Nekem jobban tetszett volna egy kevésbé szigorú, olvasmányosabb, és kevésbé történelem-, mint inkább pszichiátriakönyv, mivel engem az érdekel, ezért nem lettem történész. De azért így is jó.

Nagyon szép kivitelű a könyv egyébként, igazi százéves évkönyv-külseje van, keményborítós meg minden.

Az index is írt a száz évről cikket

 

Hajaj. Annyira szerettem ennek a könyvnek az előző részét. Abban cyberpunk van és detektívnoir és hangulat és atmoszféra. Különben ez se rossz, mert nem rossz egyáltalán, csak az előzőhöz meg a várakozásaimhoz képest. Ez nem noir, csak akció-sci-fi, bár annak nem rossz.

Ott vagyunk valami bolygón a cyberpunk jövőben, az emberek tudattokban hordják a tudatukat. Takeshi Kovacs még mindig jóképű és vagány ex-Küldött, jelenleg az adott bolygó polgárháborújában tevékenykedik aktívan, amikor visszautasíthatatlan ajánlatot kap. Takeshi Kovacs különben igazi nőknek való akcióhős, mindig borostás, dohányzik, sármos, néha köcsög, de a szíve mélyén kedves, persze vakmerő is és istentelenül jó az ágyban, szóval beleszerettem már két könyvvel ezelőtt. Visszatérve a történethez. Kiderül, hogy van egy ásatás, ahol az idegen lények hátrahagyott cuccai közt egy csillagkaput is találtak, sőt, nem csak azt, hanem ami mögötte van, az még izgalmasabb. Ezekre persze számos érdekcsoport igényt tart, harcolnak érte mindenféle eszközzel, evolúcióra képes intelligens félig-kütyü-félig-élőlény fegyvereket és korrupciót, csalást és árulást is beleértve. De igazából nem ezektől kell félni, nem bizony, hanem Attól, Ami A Kapu Mögött Van. Ami egyébként nem sima szörny vagy ilyesmi, hanem jól kitalált misztikus félelmetes ööö jelenség.

Mondom, ez egy izgalmas science-fiction-akcióregény (van ilyen szó?), nincs vele semmi baj, csomó üldözés, lövöldözés, idegen lények vagy micsoda, némi misztikum, meg még több lövöldözés, fordulatos meg minden, csak nincs meg benne az Altered Carbon-ra jellemző különleges hangulat és így fanyalogni vagyok kénytelen.

Az egyik kedvenc könyvem. Mégis ritkán szoktam olvasni, mert annyira nyomasztó, de közben meg azért gyönyörű és vicces is egyszerre. Még azt is előrebocsátom, hogy alapvetően nem vagyok Vian-rajongó, mert a nagyon szétcsúszott írásai már idegesítenek, de a Piros fű nem szétcsúszott, hanem iszonyú jó, hátborzongatóan bizarr és nyomasztóan csodálatos.

Egy képzeletbeli világban játszódik, ahol az utcák képlékenyek és a fű piros, és egyébként is minden nagyon valószerűtlen. Wolf egy hatalmas Gépet épít, ami az első pillanattól kezdve baljóslatú, de ő mindenképpen rá van kattanva, hogy megépíti. Azt hiszem, inkább nem árulom el, hogy mire való a Gép. Wolf mérnöke szerepel még, meg mindkettejük csajai, akik igazi tipikus nők, ennek jó és rossz értelmében egyaránt. A Gép lassan készül, Wolf kipróbálja többször, eközben vele és a Világgal is furcsa, bizarr, és nagyon ijesztő dolgok történnek. Vian gyönyörűen és költőien ír, az egész történet kalandos, fantáziadús, vicces, hátborzongatóan komor és torokszorítóan baljóslatú. Van komoly tanulság is, több, de mivel azt szeretném, ha ezt a könyvet inkább mindenki maga olvasná el, így nem mondhatok többet.

Csak még annyit, hogy nem egy feelgood könyv, ne depressziósan olvassuk, mert nem fog feldobni.

Hallgattak. Ápridinka simogatta a vakondfiókát, s az alig hallhatóan bömbölt, afféle alig hallható vakondfiókabömböléssel. Űrtisztások nyiladoztak fölöttük, futottak hajladozó sötétség elől, mely időnként eltüntette a csillagokat a látókörükből. Nem mondtak többet egymásnak, úgy aludtak el, a meleg földhöz tapadva, vérző virágok illatában. Fesledezett az éjszaka. Kusza moraj szüremlett ki a házból, selyme, akár a kék sávolyselyem. Hajladozott egy fűszál Ápridinka könnyű leheletétől.

Innen meg letölthető ingyen

Imádom ezt a könyvet, annyira jó, persze, csak azért, mert magát Brennbergbányát imádom. Brennbergbánya egy kis falu Nyugat-Magyarországon, és legalább annyira kalandos a története, mint Macondo-é a Száz év magányban. Brennberg tündöklése és bukása ugyan kétszáz évet ölel fel, ellenben ugyanúgy van benne kolera.

A monda szerint itt szenet találtak a 18. században, amikoris egy pásztor tüzet rakott valami furcsa fekete köveken, és kigyulladt a hegy. Innen a helység neve: der brennende Berg: az égő hegy. A szenet aztán bányászni kezdték, először kézi erővel, nyomorult kis bányászlámpával meg valami kalapáccsal, és a bányatársaság családokat telepített ide e célból. Tisztára, mint az amerikai telepesek, érkeztek a szegény családok szekéren, kaptak pár négyzetméter földet meg deszkákat, abból három nap alatt berendezkedtek, aztán apu minden nap tizenkét órát dolgozott a bányában, anyu meg a falu közös kemencéjében hetente egyszer kenyeret sütött.

Volt titokzatos betegség is, a csak a trópusokon (meg itt) található féregbetegség, meg csomó bányarobbanás. A halottakat eleinte az ágfalvi temetőbe temették, de amikor kolerajárvány lett, az ágfalviak közölték, hogy ide ugyan nem hozzák a kolerás halottaikat, és akkor végre Brennbergnek is lett saját temetője.

Egy külön blogot tudnék írni évekig a brennbergi eseményekről, amik a színtiszta valóságot elmesélve is kimerítik a mágikus realizmus fogalmát, de jelen bejegyzés terjedelme ezt itt nem teszi lehetővé. Hadd említsem még azonban Szálasi-t, aki a második vh befejeztével a "zsidók aranyával" megrakott tehervonatokkal errefelé menekült, a Szálasi-bunker ma is megvan a focipálya mellett, a focipályán pár évtizeddel ezelőtt még lehetett találni egy-egy aranyfülbevalót. A Szent Koronát az Ilona-aknában rejtegették, ami ma Ausztria, az egyetlen megmaradt aknatorony, egy jó oszták megvette az aknatornyot és abban lakik. Van aztán még egy jópár hepiendes szerelmi történet meg családi tragédia a Vasfüggöny felhúzásából adódóan; az ötvenes évek elején pedig a brennbergi bányát politikai okok miatt bezárták. Néhány évvel később meg már úgyis gazdaságtalanná vált a kőszén-kitermelés, bár mondanom sem kell, hogy időközben már remek és világszínvonalú mérnöki munka váltotta fel az egykori vésőt és csilléket.

Szóval a könyv, az egy hiánypótló helytörténeti mű. Érezni, hogy az írója nem író, ettől cseppet sem rossz a könyv, csak szerintem ennél sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Illetve, gondolom nem is a szórakoztatás volt a cél, hanem az adatok, a tények feljegyzése. Az adatok levéltárazásból és a helyiek elbeszéléséből származnak. Imádom. Ha nagy leszek, könyvet írok Brennbergről én is, családregényt, meg ne előzzön valaki.

Fogalmam sincs, hogy kevésbé elfogult olvasó mit szól ehhez a könyvhöz, szerintem lenyűgöző, valószínűleg nem Brennberg-rajongók nem tartják majd annak. Ja, mivel a község kétnyelvű, vagyis német anyanyelvű, a könyv is két nyelven íródott.